Argentin napló
Argentína modern kori története az 1880-as években kezdődött. A dél-amerikai ország az angol befektetőknek, a gyarmatok virágzásának és a még kiaknázatlan mezőgazdasági lehetőségeknek köszönhetően hamar fejlődésnek indult. A nagy kiterjedésű, ám akkoriban még gyéren lakott állam számára a mezőgazdaság és az ehhez kapcsolódó ipari tevékenységek jelentették a fő bevételi forrást, a GDP több mint ötven százaléka az európai exportokból származott. Az első bevándorlási hullámot is a fejlett mezőgazdaság indította el, a bőséges élelmiszer-ellátás és a magas bérek következtében mintegy hatmillió, javarészt nagy szegénységben élő dél-európai, spanyol és olasz migráns érkezett az országba. A gazdaság lendülete egészen a világháborúkig kitartott, ám ahogy Nagy-Britannia világhatalmi pozíciója hanyatlott, úgy romlott az életszínvonal Argentínában is.
Az 1929-es, első nagy világméretű összeomlás Argentínát sem hagyta érintetlenül. Az akkoriban már a világ tíz leggazdagabb országa között jegyzett állam pár hét alatt hatvanszázalékos gazdasági visszaesést élt át. A munkalehetőségek hiánya és a folyamatos bevándorlási hullámok miatt a társadalom szerkezete már korábban elkezdett átalakulni. Az urbanizációt nem lehetett megállítani, azonban az ipar még nem állt készen arra, hogy a városi népesség számára is munkát biztosíthasson. A világválság végére viszont a lakók kétharmada városlakóvá vált, munka és élelem nélkül. Az iparosítás ugyan a válság lecsengését követően megkezdődött, de a nagybirtokos rendszer és az idő hiánya nem tette lehetővé számukra, hogy kellőképpen megerősödve nézzenek szembe az új kihívásokkal. A gyarmatok, amelyek eddig biztos piacot jelentettek Argentína számára, lassan kikerültek a világ gazdasági körforgásából, saját lábukra álltak. Az 1938-ban átélt újabb válság, majd a második világháború, a gyarmati rendszer megszűnése, ezzel együtt a felvevőpiacok elvesztése következtében Argentína ismét összeomlott.
Szerencsére a válság előtti időkben már megszületett az a társadalmi réteg, amelyik megtehette, hogy külföldön szerezzen tapasztalatokat.
A korábban Itáliában és Németországban tanult szellemi vezetőréteg a már Európában is bevált gyakorlatnál maradt. A nacionalista alapokon nyugvó katonai diktatúrára ma azt mondanánk, fasiszta állam. Ám Argentína számára akkoriban ez jelentette az egyetlen lehetőséget. A már évtizedek óta importból fedezett gazdaságot átalakították. Újra megkezdődött a városok iparosítása; az állami szerepvállalás növelésével, a gazdasági és a külkapcsolati rendszer átalakításával és a peso megerősítésével az ország rövid időn belül megközelítette a világválság előtti önmagát.
A körülményes úton hatalomra jutó Juan Domingo Peronra Mussolini szociálpolitikája volt a legnagyobb hatással. A nagybirtokos rendszernek leáldozott, ekkorra a népesség jelentős hányada már a városokban próbált megélni. Az államfő helyesen mérte fel a lehetőségeket, a korábbi elit helyett a népre támaszkodott. Ő volt az első dél-amerikai politikus, aki ezt az újonnan kialakult réteget kordában tudta tartani. A szociális juttatások kibővítése, a bérek emelése, új munkahelyek teremtése a nemzeti kézben lévő vállalatoknál mind a Peron-hívők táborát gyarapította.
Argentínában azonban a jóléti állam már a kezdetekkor bukásra volt ítélve. A válság során felhalmozott hitelek törlesztése és a reprivatizáció hosszú távon is negatív hatással volt az ország költségvetésére. Peron bukása után újabb válságok, katonai és civil diktatúrák következtek, egészen az 1980-as évekig. Akkoriban, az utolsó junta bukását követően Argentína megpróbált visszailleszkedni a liberalizált világgazdaságba.
Jelentős mértékű hitelfelvételektől várták a gazdaság stabilizálását és az infláció csökkentését. Az alapvető költségvetési hiányosságokat azonban ezzel a módszerrel nem lehetett kiküszöbölni. A gazdaság fejlesztését szolgáló programok egyre-másra buktak el, mígnem 1989-re a havi infláció már a kétszáz százalékot is elérte.
A korábbi elnök lemondása után a peronista Carlos Menem került a hatalomra, aki korábbi ígéreteit gyorsan visszavonva éppen választási kampányának ellenkezőjét kezdte megvalósítani. (Nota bene: Menem politikáját félelmetes pontossággal másolta le a magyar Gyurcsány Ferenc.) Csatlakozva a neoliberális washingtoni konszenzushoz, először a kereskedelem liberalizációját, majd a teljes állami vagyon privatizációját kezdte szorgalmazni. Az állam lassan mindenhonnan kivonult. Gazdasági minisztere, Domingo Cavallo úgy vélte, hogy az inflációcsökkentéshez az a legmegfelelőbb út, ha csökkentik az úgynevezett védővámokat, a piacokat megnyitják az importáruk előtt, így ösztönözve a hazai termelőket a versenyre.
Külföldi tőke bevonásával privatizálták az állami tulajdonú nagyvállalatokat, ám előtte közpénzek felhasználásával felerősítették őket, hogy a leendő vásárlók számára így garantálják az állami felelősségvállalást. A privatizáció közben viszont megfeledkeztek arról, hogy hazai gazdaság, helyi vállalkozások egyszerűen nem léteznek.
Nem épült ki az a rendszer, ami a külföldi importot egyensúlyban tarthatta volna. A külföldi kézbe adott cégek nyeresége kikerült az országból, nem egy vállalatot ürítettek ki új tulajdonosaik. Az egykori argentin nemzeti vagyont egyszerűen csődbe vitték. Az állam adóssága ugyan nem csökkent, az infláció sem szűnt meg, viszont igencsak látványosan megugrott a GDP a beáramló tőke növekedése miatt.
Eleinte ez mikroszinten is érezhető volt, nőtt az életszínvonal, alacsonyabbakká váltak a hitelek, az emberek önerőből akár külföldre is utazhattak. Argentína lett a mintaállam, a globalizáció csodája. A kilencvenes évekre sikerült az államadósság értékcsökkenését érvényesíteni a külföldi hitelezőkkel szemben, átütemeztetni a magánbankadósságot. A kezdeti időkben az sem esett nehezükre, hogy betartsák a Nemzetközi Valutaalap (IMF) liberalizációs követelményeit.
A felemelkedés azonban nem tartott sokáig. A gazdasági növekedés ugyanis éppen azért lehetett ekkora ütemű, mert közben az ipari szektor folyamatosan csökkent. Emiatt a munkanélküliség a kilencvenes évek első felében már elérte a tizenöt százalékot, a jövedelmekhez kapcsolódó adók és járulékok soha nem látott szintre emelkedtek, a fekete- és szürkegazdaság pedig egyre kiterjedtebbé vált.
Az IMF-től a látványos visszaesés és az államadósság folyamatos növekedése ellenére Argentína újabb és újabb hiteleket kapott, többször segített elhalasztani, átütemezni a visszafizetéseket. 1998-ban a külső államadósság már elérte a GDP 47 százalékát. (Magyarország államadóssága 2007-ben a GDP 65,8 százalékát tette ki.)
Menem első ciklusa alatt hatvan állami nagyvállalatot privatizált, tizenkilencet koncesszióba adott és mintegy 800 állami vagyontárgyat – kikötőket, ingatlanokat, természeti értékeket – értékesített magánszemélyek részére. Ennek ellenére – újabb félelmetes párhuzam – megválasztották másodszor is. Ekkorra ugyan már kiderült, hogy a privatizációval nem sikerült elérni a költségvetési hiány és az államadósság csökkentését, az új Menem-éra mégis folytatta a magánosítást a nyugdíjrendszerrel és a társadalombiztosítással.
A kormány ezzel egy újabb bevételi forrástól fosztotta meg magát, hiszen az eddigi befizetések a magánbiztosítókhoz vándoroltak. Ennek egyenes következményeként Argentína kénytelen volt újabb hiteleket felvenni, hogy korábbi hiteleinek kamatait fizetni tudja. Az ezredfordulóra pedig szinte az összes külföldi tőke kivonult az országból. A munkanélküliség már a társadalom negyedét érintette, a fizetések radikálisan csökkenni kezdtek, a belső kereslet is alábbhagyott, az exportcikkek pedig értéktelenné váltak a világ többi részén. Argentína végképp elsüllyedt.
Az új kormány, hogy mentse a még menthetőt, megszorító intézkedésekkel próbálta a szétesőben lévő gazdaságot egyben tartani. 2001. december 1-jén a tőke kimenekülését megelőzendő, a kormány bevezette az úgynevezett „el corralito” törvényt, ami nem volt más, mint a bankszámlák zárolása. A hitelkártyák elvesztették jelentőségüket, hiszen sehol nem lehetett velük vásárolni, külföldre is tilos volt pénzt utalni, sőt még a hetente maximálisan felvehető összeget is korlátozták a bankok számára. A folyószámlák befagyasztása pár nap alatt ellehetetlenítette az egész társadalmat. A munkavállalók nem jutottak hozzá a fizetésükhöz, a kereslet csökkenése miatt bezárták a boltokat, úgysem akadt szinte senki, aki vásárolni tudott volna.
2001. december 18-ára Argentína lakossága elért a tűréshatár végéhez. Egész országra kiterjedő éhséglázadások és tüntetések kezdődtek, elsősorban a bankok, az állami hivatalok és a gyárak ellenében. Buenos Aires külvárosai egyetlen barikáddá alakultak, és amikor elterjedt az álhír, hogy a szupermarketek segélycsomagokat osztanak, többé nem volt megállás. Az emberek fosztogatni kezdtek, ami miatt már aznap este kihirdették a szükségállapotot. Kettőnél több ember együttes jelenléte már zavargásnak számított.
„Az első nagyszabású zavargások és fosztogatások következményeképpen a nép rájött, hogy a kormány és a rendőrség túlterhelt, nem ura a helyzetnek. Amikor az emberek rájönnek, hogy nem kell tetteik következményeitől tartaniuk, az a vég kezdete. Hirtelen a bankrablás, rablás, lopás, emberrablás, gyilkosság már csak a személy egyéni morális beállítottságának, bátorságának, elszántságának a függvényévé válik, a büntetés-végrehajtást szóba sem kerül.”
Januárban, a válság kirobbanása után egy hónappal már ötödször választottak új kormányt és államfőt. A gyújtogatások és fosztogatások ellen azonban semmit nem lehetett tenni. Az infláció alig egy hónap alatt elérte a negyven százalékot. Az emberek esővizet gyűjtöttek, mivel a csapból csak fekete lé folyt, a boltokból pedig szinte minden eltűnt addigra. „Az áramellátás már a 2001-es krízis előtt is darabos volt. Közvetlenül a krach után Argentína három napig áram nélkül maradt. Buenos Aires egy nagy, sötét temetővé vált. Emberek szorultak napokra liftekbe, az étel rohadt, a kórházak, ahol üzemanyagból csak pár órai tartalék volt a generátoraik számára, sötétbe borultak.”
Argentína-szerte legkevesebb harminchárman vesztették életüket a zavargások, és még ki tudja, hányan az azt követő fosztogatások miatt.
„Annak ellenére, hogy a bűnözés soha nem volt ismeretlen Dél-Amerikában, hazám nagyon is kivétel volt ez alól. A válság előtt leengedhetted a gyermekeket a ház elé játszani, vagy megengedhetted, hogy egyedül sétáljanak haza, de ez mára már a múlté. Ma már nem látsz gyerekeket az utcán. Hadd hangsúlyozzam ezt még egyszer, egyet sem. Soha.”
Pedig a válság elvileg hat évvel ezelőtt megoldódott. A mindennapokban azonban nem lehet érezni. Az átlagemberek viselkedésére az éhezés és a jövőtől való félelem olyan nagy hatással volt, hogy sokan a mai napig állandó készenlétben élnek.
„Mivel évek óta így élünk, mára már a vérünkben van az óvatosság, sokan a saját kárukon tanultak. Soha nem fogsz egy nyitott ajtót vagy ablakot találni. A szomszédok már soha nem beszélgetnek házaik előtt. Egy rosszfiú még meglephetné őket, könnyű célpontok.”
A válság idején nem csak a fosztogatóktól kellett félni, a bűnözés új dimenziói születtek meg, szinte percek alatt. Argentínában korábban az emberrablás ismeretlen fogalom volt. 2002-ben már minden napra akadt egy pár. Egy idő után annyira megszokottá váltak az emberrablások, hogy a hírekben meg sem említették őket.
„A nap legveszélyesebb pillanata kétségtelenül az, amikor az ember elhagyja a házat vagy hazatér. Egy masszív, bebiztosított házba nem könnyű betörni, ezért a bűnözők lesben állnak arra a pillanatra várva, amikor is ott állsz a küszöbön kulccsal a kezedben. Soha senki nem nyit ajtót, ha ismeretlen van a közelben. Ha ismeretlen kopog vagy csönget, mindig egy második emeleti ablakból vesszük fel a kapcsolatot vele.”
Egyedül az utcára menni felért az öngyilkossággal. Rablóbandák álltak lesben a sarkokon, vadászva az egyedül közlekedőkre, az öregekre és a gyermekekre. Sötétedés után senki nem mert kimenni a lakásából. Sokan inkább a munkahelyükön éjszakáztak napokon keresztül. A feldühödött és felhergelt tömeg senkit nem kímélt.
„Az új autóvezetési elvek, szokások megérdemelnek egy külön fejezetet. Legyen elég annyi, hogy ajtó-ablak zárva, fegyver a kezed ügyében, a KRESZ pedig megszűnt létezni. Ha hazád valaha is olyan helyzetbe kerül, mint az enyém, emlékezni fogsz arra, amit most mondok. Soha ne állj meg a pirosnál vagy a stoptáblánál, ha nincs forgalom, különösen sötétben! Eleinte a rendőrök próbálták megbüntetni az embert, ha véletlenül elkapták, amint átmegy a piroson, de pár hónap elteltével rájöttek, hogy a sofőrök inkább a büntetést kockáztatják, mint az életüket. Még ma is villogó sárgára állítják a közlekedési lámpákat este 8-9 után. Ez persze nagyon veszélyes. Az éjszakai balesetek gyakoriak és meglehetősen komolyak is, mivel az autók teljes sebességgel kapják oldalba egymást. Buenos Airesnek a mai napig vannak olyan részei, ahol még nappal sem áll meg senki a pirosra. Ma, amint hazafalé hajtottam, délután fél kettő körül, áthajtottam a piroson egy rendőr orra előtt. Egy szót sem szólt. Elfogadta, hogy soha senki nem áll meg azon az utcán, hacsak nem muszáj. Vannak rendőrök persze, akik erősködnek, de többségük nemcsak hogy elfogadta az új rendet, maguk is így tesznek.”
Gerhát Petra
A cikkben szereplő idézetek argentin bloggerek beszámolóiból és gyűjtéseiből származnak:
http://www.survivalfiles.info/
