Árpád népe mint geopolitikai kockázat

– Honnan támadt az ötletük, hogy újraértelmezzék VII., Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzásáról szóló, a honfoglaló magyarokról is számot adó, klasszikusnak számító X. századi műve szövegét?

– B. Szabó János (B. Sz. J): Egy több mint két évtizedes felismerés szülte az ötletet: az Árpád népére vonatkozó információk jelentős részének jellegét a kazárokhoz való kötődés határozza meg, amiből egyértelműen adódik ezen információk esetében a kazár forrás. Ezt kezdetben saját felismerésnek hittük, ám a kutatás során kiderült, hogy egy régi, ámde a II. világború után szinte nyomtalanul feledésbe merült megközelítési módról van szó. Az 1840-es évektől az 1940-esekig majdhogynem közhelyszámba ment, hogy a De administrando imperio (a továbbiakban DAI – a szerk.) 38. fejezete mögött jórészt kazár informátort kell keresni, aztán több tételben közbeszólt a náci és kommunista politika és az ideológia, mire eltűntek a zsidó vallásúnak hitt kazárok még a háttérből is. Ez az információs csomag azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy a honfoglalók évszázadokig kazár uralom alatt éltek volna a kelet-európai sztyeppén, hiszen a bizánci forrás idő­rendje pont igen rövid távokat ad meg, és a szöveg alapján épp lazább kapcsolatokra következtethetünk.

– Az önök tüzetes elemzése milyen új eredményekre vezetett, amelyek ezentúl más megvilágításba helyezik a IX. és X. századi magyarság történetét?

– Bollók Ádám (B. Á): A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy részben a bizánci szöveg keletkezéstörténetének, részben pedig a sztyeppei történeti folyamatok jobb megértésének köszönhetően sikerült azt bemutatnunk, hogy a DAI-ban a türk–magyar történetről adott elbeszélésnek nincs olyan eleme, amely ne volna összhangban a sztyeppei társadalmak működésével – például bizony létezik olyan eset, hogy valaki nem vállal fejedelmi hatalmat a népében egy idegen nagyhatalom kérésére. Levedi törzsfő lemondását eddig többen kitalációnak tartották, mondván, sztyeppei fejedelem nem viselkedik így. Miközben minden egyes, az 53 soros szövegben található állításhoz találtunk jól dokumentált párhuzamot. Azaz könnyen elképzelhető, hogy amikor a kazár kagán a magyarok fejedelmének akarja kinevezni Levedi törzsfőt, azt az valóban nem fogadta el. Az is előfordulhat, hogy egy előkelő családból nem az idősebb tagot, hanem a fiatalabb, alkalmasabb személyt emelik magas méltóságba. Összességében egy logikus IX–X. századi magyar történet elemei rajzolódnak ki a kötetünkben, amely a forrás adataira támaszkodik.

– Mit tudunk meg ebből a magyar etnogenezisről? Hogyan kell értelmeznünk a türk, szavárd és onogur fogalmakat ebben a korszakban?

– B. Sz. J: Mi a DAI szövegén és hátterén keresztül próbáltuk ezekre nézni, és lehetőleg minél kevésbé a saját, egyéb szempontjaink alapján értelmezni őket. A bizánciak szemszögéből a szavart és a türk név – legalábbis részlegesen – azonos közösség megnevezésére szolgált. A szavart esetében feltehető, hogy ez a kazárok által használt név volt, amelynek forrására egyelőre nem látunk rá. A türk esetében viszont okkal állítjuk, hogy nem pusztán archaizálás, hanem a honfoglaló politikai közösség saját hivatalos önelnevezése, még akkor is, ha ennek okáról legfeljebb hipotéziseink lehetnek. Az onogur ellenben egy évszázadokkal korábban Kelet-Európába érkező, feltehetően bolgár–török nyelvű nép elnevezése. Az ő nevük élt tovább a jelenlegi tudományos közmegegyezés szerint az ungri/hungar(us) népnévben, amelynek viselőivel Árpád népe már a Kárpátoktól keletre, Etelközben szorosabb kapcsolatba került, olyannyira, hogy a nevük nyugatabbról nézve már az egész honfoglaló közösséget jelölte. Könyvünkben úgy véljük, ennek oka az, hogy Etelközben az egykori onogurok ott élő utódai közül számos nemzetség csatlakozott Árpádhoz.

– Miért voltunk fontosak a bizánciaknak?

– B. Á: Konstantinápolyból nézve valamikor a IX. század középső harmadában a mai Ukrajna területén megjelenő új szomszédok, akiket a DAI szövege előbb szavart, majd türk néven említ, egy, a korabeli geopolitikai helyzetben fontos térség uraivá váltak. Új szállásaikról ugyanis képesek voltak a Krím félsziget déli sávjában elhelyezkedő bizánci településeket katonailag fenyegetni, de egyben az itt zajló közvetítő kereskedelemben is szerepet játszhattak. Ennél is fontosabb, hogy az Al-Duna felől képesek voltak Bizánc egyik legfőbb ellenségét, a dunai bolgárokat hátba támadni, ahogyan azt a magyar honfoglalás 890-es évekbeli eseményei is mutatják. Álmos és Árpád türkjeivel ezért Konstantinápolynak elemi érdeke volt jó viszony ápolni. A Kárpát-medence elfoglalása után Árpád népe inkább távolabbi szövetségessé vált, akik elméletileg továbbra is nyomást gyakorolhattak a bolgárokra. Jelentőségük a 930-as évektől nőtt meg újra: ekkortól a 970-es évekig a bizánciak balkáni területeit betöréseikkel zaklató katonai erőként jelennek meg, akiktől a békét meg kellett vásárolni és akiket az egykori Etelköz területén élő besenyőkkel reméltek féken tartani.

– Hogyan gondolkodtak a bizánciak a sztyeppei népekről? Volt egyfajta kultúrrasszizmus, tehát lenézték ezeket a népeket, vagy ellenkezőleg?

– B. Á: A vizsgálható szövegeken keresztül elsősorban a bizánci politikai és kulturális elit elképzeléseiről alkothatunk képet. Ez pedig nagyon pragmatikus volt. Tisztában voltak a sztyeppei népek katonai erejével, és igyekeztek a maguk szolgálatába állítani, ugyanakkor megóvni saját területeiket a sztyeppei szomszédaik támadásaitól. Ebben nem vezette őket semmilyen ideológia: ismereteik és saját racionalitásuk alapján döntöttek. Ugyanakkor továbbvitték a görög és a római elődeiktől örökölt kulturális sztereotípiák jelentős részét is, amelyek kiegészültek a keresztény bizánciaknak a pogány sztyeppeiekről alkotott képével. A sztyeppei népeket saját kulturális szemüvegükön keresztül nézték; de ez a másik irányban is így működött. Saját keresztény kultúrájukat a bizánciak persze többre értékelték.

– A Kárpát-medencébe való költözés után a bizánciak arra próbálták sarkallni a magyarokat, hogy költözzenek vissza Etelközbe – ezt elutasították. Mit gondolnak, ha elfogadják az ajánlatot, mi lett volna a sorsuk?

– B. Sz. J: Könyvünkben mi nem folytattunk le ilyen mi lett volna, ha játékokat, de tekintettel a későbbi ismert népvándorlási hullámokra, aligha kétséges: a keletről érkező nyomás hatására az itt élőknek – vagy legalábbis az elitjüknek – előbb vagy utóbb tovább kellett volna állniuk a Balkán vagy a Kárpát-medence irányába, ahogy ez később a besenyőkkel és kunokkal is történt. E népek szétszóródásának történetét pedig igen jól ismerjük.

– A bizánciak hogyan szerezték az információikat? Tudunk magyar követjárásról, de milyen módszerekkel dolgoztak még?

– B. Á: Nemcsak fogadtak idegen országokból érkező követeket, de maguk is menesztettek követségeket más országokba. A követjelentéseket a levéltárakban archiválták, így tettek az idegen követektől összegyűjtött adatokkal is. Követeik nem csak az adott népről tudhattak meg információkat, de azok szomszédjairól, diplomáciai partnereiről is. A IX–X. században emellett a határ menti tartományok vezetői rendszeres jelentéseket küldtek a fővárosba, amelyekben a szomszédokról is beszámoltak. Az udvar gyűjtött információkat a bizánci földre érkező kereskedőktől és az idegen földön járó bizánciaktól, hadifoglyoktól, valamint támaszkodhatott a császári udvarban szolgáló idegenek – köztük zsoldosok, tolmácsok stb. – ismereteire. Azaz minden lehetséges módon igyekeztek bővíteni a tudásukat. Az elméletileg így összeálló adatok összessége persze nem volt mindig egy helyen, minden döntéshozó számára hozzáférhető. Összességében így is sokszor meglepően részletes tudással bírtak, még ha nem is mindig tudtak minden adattöredéket pontosan a helyére illeszteni.

– Ön régész, nemrég jelent meg Az arany évszázada című könyve, amely a Kárpát-medencei avarok anyagi kultúrájáról és történetéről szól. Hogyan látják most az avar–magyar folyamatosság kérdését?

– B. Á: Közelítsünk ehhez az avarok felől: az avar hatalom első egy évszázadában a kaganátus egy jellegzetes sztyeppei nomád államalakulat volt. A VI. század közepén Európába érkező avarok a kelet-európai sztyeppén több nomád törzs­szövetséget is maguk alá gyűrtek, közülük számos csoport velük együtt telepedett le a Kárpát-medencében. Az utóbbi térség meghódításakor az avar kagán uralma alá került a gepida és langobárd királyságok számos alattvalója is. A Bizánc elleni hadjáratok idején a foglyok közül is telepítettek át az avarok munkaerőt a kaganátus területére. Hasonlóra a szláv közösségek elleni vállalkozások után is történhetett, és nyugatról is csatlakozhattak a kagán alattvalóihoz a szerencséjüket itt kereső, vállalkozó szellemű csoportok. Közben persze váltak is ki a helyzetükkel elégedetlen közösségek a kaganátusból. Avarokról beszélve tehát az avar kori Kárpát-medence nyelvileg és kulturálisan is sokszínű népességét is magunk előtt kell látnunk, nem csak a Belső-Ázsiából avar néven érkező hódítókat. Bár e sokgyökerű lakosságának az anyagi kultúrája a VIII. századra nagymértékben egységesedett, ami a korábban a kulturális különállásukat hangsúlyozó csoportok egymáshoz való közeledésére utal, az eltérő eredetű közösségekre bizonyos jelek továbbra is utalnak. Azt, hogy e VIII. századi lakosság utódai hogyan élték meg Árpád népének megérkeztét, ma a legpontosabban a Dunántúlon látjuk. Az Alföldön a IX. században lezajlott változásokról az utóbbi néhány évben Szenthe Gergely kutatása alapján alkothatunk részletesebb képet. Eredményei közül számos most van közlés alatt, így a további adatok megismerése, illetve a szakmai konszenzus a következő évektől várható.

– Öntől pedig azt szeretném kérdezni a Mongol invázió Európa ellen (1236–1242) című új könyve apropóján, hogy végül is mi a történészek álláspontja, miért fordultak vissza a tatárok Magyarországról? Azért kérdezem, mert e döntés okáról most történelmi játékfilmet forgatnak, 1242 címmel.

– B. Sz. J: A korábbi, egy-egy okra rámutató magyarázatok helyett ma inkább a döntés hátterében meghúzódó tényezők összessége kap figyelmet, amiben ugyanúgy helye van a nagykán romló egészségi állapotának és halálának, a közben kibontakozó utódlási küzdelemnek Dzsingisz kán örökösei között, az 1240-től az ebből fakadó csapatvisszavonásoknak, valamint az egyre jobban ismert és egyre nagyobb mértékűnek tűnő lokális ellenállásnak Magyarország több térségében és az új mongol hatalom konszolidációs problémáinak Kelet-Európában. Nem beszélve arról, hogy próbáltuk tudatosítani: nem ismerjük a vállalkozás pontos célját, mivel az, hogy Magyarországról kivonultak, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hódítók közül mindenki vissza is ment volna Ázsiába.