Ártatlan magyarokat lőttek tömegsírba a románok

– Hogyan jutott oda Magyarország, hogy a román hadsereg egészen Győrig nyomult előre 1919-ben?

– A román térfoglalás a nagyhatalmak beleegyezésével történt, de Budapest és a Dunántúl elfoglalása már a román politika önhatalmú döntése volt, hogy kész tények elé állítsák a döntéshozókat, illetve kifosszák az országot.

– Miért nem szerveztük meg idejében az ellenállást, például Erdélyben?

– Erre Károlyi Mihály tudná a választ. 1918. október 30-án Károlyi miniszterelnöki kinevezésével Budapesten győzött a forradalom. Az első kormányülésen eldöntötték, hogy leteszik a fegyvert, és várják a béketárgyalásokat. Károlyi abban reménykedett, hogy a győztesek figyelembe veszik antantbarátságát és pacifizmusát. A magyar kormány a belgrádi egyezménynek megfelelően járt el, és féltve tárgyalási pozícióját nem mert fegyveresen ellenállni. Időközben, a román megszállást látva, a hadügyi kormányzat 1918. november végén Kratochvil Károly ezredest megbízta egy hadosztály megszervezésével. A Székely Hadosztály aztán Erdély határában harcolt, ám az 1919. április 16-án kezdődő offenzíva túlerejével nem bírtak – visszavonultak, majd letették a fegyvert. A román hadsereg május 1-éig a Tiszáig nyomult előre, ezzel Erdély és a Partium elveszett. Az ellenállás tehát elkésve lett megszervezve.

– Hogyhogy elkezdte érdekelni ez a téma, hogyan látott neki a kutatásnak, és mi volt a módszere?

– Szülővárosom, Szentes históriájával foglalkozva azt vettem észre, hogy az 1919–1920-as román megszállás fehér folt a város történetében. Így aztán, miután a témával elkezdtem foglalkozni, az első tanulmányomban Szentes román megszállását írtam meg. A munkát folytattam, és az elmúlt hat év során bejártam a megszállás által érintett városok levéltárait, múzeumait, könyvtárait és összegyűjtöttem az iratokat, átnéztem a helyi lapokat, ezeket mind feldolgoztam. Kutatásom kezdetétől rendszeresen gyűjtöttem össze a román megszállás áldozatait – ehhez a levéltári iratokon túl átnéztem a hozzáférhető egyházi és polgári halotti anyakönyveket is –, és a téma végül önálló kötetté bővült.

– A „románjárás” több áldozatot követelt, mint a fehér- és a vörösterror együttvéve. Hány katona, illetve hány civil halt meg meg a román–magyar háborúban?

– Kutatásom jelenlegi állása szerint a román–magyar háborúnak és a román megszállásnak 266 településen több mint 1700 halálos áldozata volt. Az emberveszteség azonban ennél minden bizonnyal jóval nagyobb lehetett, hiszen több százan a Tiszába vesztek, illetve az áldozatokat több helyen tömegsírokba földelték el, amelyek némelyike nem került elő. Ezek után a román–magyar háború és a román katonai megszállás halálos áldozatainak számát – a mai Magyarország területén – körülbelül 2500-3000 főre becsülöm. A pontos szám azonban ma már nem állapítható meg. Számításaim szerint ezek közül 648 embert kivégeztek, legtöbbjüket közvetlenül az érintett településnél folyó hadműveletek után. Ezek többségükben elfogott vöröskatonák, direktóriumi tagok és civilek voltak, akiket csupán bosszúból öltek meg. A kivégzéseken túl több mint 600 olyan civil és vöröskatona halt meg, akik a megszálláshoz kapcsolódó harci cselekményeknek, az ágyú-, srapnel-, gránát- és puskalövéseknek estek áldozatul. De a háború fegyverei később is okoztak tragédiákat, a harcok utáni balesetekben, a véletlenül felrobbant kézigránátok, lövedékek miatt további 160 személy, jellemzően gyermek hunyt el. Voltak más áldozatok is. A román megszálló katonák bizonyítottan 81 esetben követtek el különféle gyilkosságokat, amelyek a legtöbb esetben rablógyilkosságok voltak. Ezek mind a megszállás áldozatai voltak.

– Hogyan ölték meg ezeket az embereket? Számomra az egyik legdurvább eset az volt, amikor Fegyverneken csak úgy, ok nélkül agyonlőttek aratómunkásokat.

– A legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosságok a nagyobb hadműveletekhez köthetők. Ezek megtorló és megfélemlítő akciók voltak, melyek során a hadifoglyokat a városok szélén legéppuskázták, a haldoklókat leszúrták, majd tömegsírba temették el a holttesteket. Ilyen botrányos esetek történtek Hatvanban és Monoron. Sőt, veszteségeikért gyakran a vétlen lakosokon álltak bosszút. Ilyen tömeggyilkosságok történtek Békésen, Fegyverneken, Kabán, Kunhegyesen, Nyírmeggyesen, Hódmezővásárhelyen és Vaján. A kötetben időrendben és tájegységenként külön-külön ismertetem az atrocitásokat.

– Amíg számok, addig nem látjuk az egyéni rettenetet, de részletes táblázatot is közöl, név szerint megnevezi az áldozatokat. Mi vele a célja?

– Az adattár összeállításával a célom a megszálló román csapatok által elkövetett cselekmények során életüket vesztő magyar személyek minél teljesebb körű azonosítása és haláluk körülményeinek feltárása volt. Az adattár tulajdonképpen az elhunytak emlékműve kíván lenni. Az olvasó megismerheti az 1919–1920-as román–magyar háború és a román katonai megszállás magyar áldozatainak névsorát, amelyben az elhalálozás helye, ideje, oka, leírása is szerepel. Már kaptam olyan visszajelzést, hogy valaki az adattár által ismerte meg pontosan családtagja akkori tragédiáját. Ilyen családi drámák alkotják az akkori megszállás egészét, amely ezek után mindenki számára megérthető, feldolgozható. Az adattár tehát megadja a végtisztességet az áldozatoknak, és egyben az akkori történelmünkkel való szembenézést is szolgálja. Ezért készült.

– Szabad rablás, gyilkosságok, tömegmészárlások, megerőszakolt nők – A román–magyar háború és a román katonai megszállás magyar áldozatai (1919–1920) című könyvét olvasva sokszor olyan érzésem támadt, mintha a középkor legkegyetlenebb idejéről szólna, pedig a huszadik század elején járunk. Volt arra példa, hogy a helyiek ellenálltak?

– Néhány helyen volt civil ellenállás. A lakosok fellázadtak az elnyomás és kirablásuk ellen. Volt olyan település is, ahol valamiféle fegyveres ellenállás bontakozott ki a románokkal szemben: például az erdélyi sóvidéki lázadás 1919 áprilisában, fegyvert fogtak a petrozsényi bányászok, és idetartozik az apátfalvi felkelés is. Sok olyan esetet is feltártam, amikor a tanyákra rablási szándékból betérő román katonákat a helyiek elkergették, néhányukat megölték – az ilyen is valamiféle ellenállásnak tekinthető. A szembeszegüléseket azonban a románok kíméletlenül megtorolták, a résztvevőket – közöttük ártatlanokat is – kivégezték, internálták vagy börtönbe vetették.

– Nyugatra nem jutott el a tömegmészárlások, törvénytelenségek híre?

– De, egyes tömeggyilkosságok – például a hódmezővásárhelyi – híre eljutott Párizsba. A békekonferencia 1919 augusztusában négy tábornokot – Harry Hill Bandholtz amerikai, George Gorton angol, Jean César Graziani francia és Ernesto Mombelli olasz – küldött Budapestre, akiknek feladatuk az volt, hogy a román megszállást a minimumra korlátozzák. A tábornokok értesültek a román gaztettekről és a túlzott rekvirálásokról, és tudósították hazájukat a helyi eseményekről. Ám hiába tiltakoztak és tiltották meg több alkalommal is a túlzott rekvirálást, a megszállók nem válaszoltak az utasításokra, napokon át húzták az időt. Végül aztán e viselt dolgaik miatt parancsolták ki őket az országból.

– A románok sokat „rekviráltak”, közismert, hogy még a Nemzeti Múzeum kincseit is el akarták rabolni. Nevezhető az akkori román akció rablóhadjáratnak?

– Valóban, a román megszállás egyik célja nem volt más, mint az ország kirablása. A rekvirálásokra a román katonai szervek a legfelsőbb szintről kaptak parancsot. A mindenre kiterjedő és igen alapos kifosztást Ion I. C. Brătianunak, a Román Királyság miniszterelnökének utasítására hajtották végre. A miniszterelnök szerint nem követnek el bűnt Magyarországgal szemben; miután az ő országát 1916-ban a német–magyar csapatok kifosztották, joguk van arra, hogy az itt talált készletekkel ellássák magukat. A rekvirálásokat több hullámban hajtották végre. Először összeszedték a takarmányt, begyűjtötték a gabonát és lisztet. Majd a gazdasági eszközöket, a gépeket, szíjakat gyűjtötték össze, és leszerelték a malmok, gyárak, üzemek többségét. Leszerelték a győri és a miskolci gépgyárat, a csepeli Weiss Manfréd-féle gépgyárból 1600 vagon gépet szállítottak el. Különös figyelmet fordítottak a vasútra. Budapestről elvittek 1500 mozdonyt és 40 ezer vagont. A gépek begyűjtése után a haszonállatok következtek: elhajtották az ökröket, a szarvasmarhát, lovakat és juhokat. Az ország elveszítette lóállományának több mint felét. Az összegyűjtött holmit azután vasúton szállították Románia felé. Az ország vagyonát jelentős, a számítások szerint 25 milliárd korona veszteség érte.

– Az akkori események mégsem váltak a nemzeti emlékezet részévé. Mi az oka, hogy ezeket a súlyos történéseket, eseményeket „minden oldal” elfelejtette?

– A magyarországi román megszállás áldozatainak emlékezete jól tükrözi az azóta regnált politikai rendszerek emlékezetpolitikáját. A Horthy-rendszer az időszak bűneiért – így a román megszállásért is – a Tanácsköztársaságot és a vörösterrort okolta, amelynek kiszolgálóira és katonáira ellenségként tekintett a hivatalos politika. Megemlékezés csupán néhány vidéki helyen (Apátfalván és Monoron) volt, országos szinten az áldozatokat elhallgatták. Az 1945 utáni korszak emlékezetpolitikája is elsősorban a proletárdiktatúra történetének részeként kezelte a magyarországi román megszállást, de ellenkező előjellel. Ebben az időszakban több emlékművet is állítottak, amelyek érintették a román megszállás áldozatait, rájuk mint a Tanácsköztársaság mártírjaira tekintettek. S mivel a szovjet blokk részeként a „baráti” Romániával szemben nem lehetett kritikát megfogalmazni, az emlékművek szövegei sokáig meg sem említették a román megszálló csapatokat. Csak jóval később, a Kádár-korszak második felében állított emlékművek feliratában esett szó a román megszállásról, de ekkor is csupán érintőlegesen, és nem az elkövetők megnevezéseként. Éppen ezért a történések nem kerültek át a kollektív nemzeti emlékezetbe, annak ellenére sem, hogy ezek az emlékművek legalább egyfajta emlékezeti helyszínt teremtettek. A legutóbbi rendszerváltás hozta létre azt a demokratikus közeget, amelyben az egykori tömeggyilkosságokra emlékező, újonnan felállított vagy újraszövegezett emlékművek feliratai már elismerték a román megszállók bűnösségét, és végre hiteles adatokat közölhettek a vérengzésekről. Ám az emlékművek vidéki településeken állnak, és máig hiányzik egy fővárosi, amely az összes magyarországi áldozat központi emlékhelye lehetne. Elkészültéig kötetem tölti be ezt a szerepet.