Bár a külső szemlélődő számára semmi sem változott Kárpátalján, de elég egy kevés időt az itt élőkkel beszélgetni ahhoz, hogy rájöjjünk, valami mégsem ugyanaz. Az elmúlt egy hétben volt szerencsém több településre ellátogatni. Megpróbálok átlátni a kusza sorok között, ami a médiaháború közepén nem egyszerű. Mert mi is történik, ha nem történik semmi?

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Tudjuk azt, hogy a múlt év szeptemberében elfogadták az oktatási törvényt, amelynek értelmében Ukrajnában az oktatás nyelve ukrán, kivéve az őshonos népeket. Mondhatnánk, hogy akkor rendben is vagyunk, hiszen a magyar őshonos Kárpátalján. Igen ám, de Ukrajnában egyedül a tatárok lettek elismerve őshonos népnek, mivel nekik nincs anyaországuk, a magyaroknak pedig van. Érdekes módon az Ukrajnában élő cigány nemzetiségűeket figyelembe sem vették, pedig nekik sincs anyaországuk. A ruszinok létezését pedig el sem ismerik.

Más hasonló esetben már ugranak a jogvédők, esetünkben nem történt semmi. Jelenleg ugyan az oktatásban nincs komoly változás, gyermekeink az anyanyelvükön tanulnak továbbra is. Kisebb-nagyobb fennakadásokkal, némi igazságtalansággal, zászlógyalázás és hasonló dolgok közepette telt el egy év. Láttunk Beregszász központjában ukrán szélsőjobboldali fiatalokat masírozni, fáklyákkal vonulni, akik lerángatták a magyar zászlót a városházáról.

Idén október elején az ukrán parlament első olvasatban elfogadta az új nyelvtörvényt. Mivel ez csupán első olvasat, a törvény alakulni fog, hogy hogyan, azt nem lehet tudni. A sajtóból csak annyit tudtunk meg, hogy az ukránon kívül minden kisebbségi nyelv a konyhában és a templomokban használható majd. Nem tudtuk meg, hogy mi lesz a helyzet a turistákkal, mondjuk a magyar turistákkal. Hogyan fogják kiszúrni, hogy a vásárló helyi vagy magyarországi, és velük milyen nyelven beszél majd az eladó? A nyelvtörvény ötlete, elfogadása olyan lavinát indított el, amire azt hiszem, nem számított az ukrán vezetőség. Beregszászon több helyen az eladók orosz vagy magyar nyelven szóltak hozzám, azok is, akik addig ukránul próbáltak kommunikálni. Nagyon meglepett a dolog, de bevallom, örültem neki. A kulturális eseményeken való részvétel sokkal fontosabb lett a kisebbségek életében, mint eddig volt. Most valami mélyről fakadó haza- és nemzetszeretet is ott bujkál a sorok között. Akár a Bánk bán operára gondolok, akár a főtéren lezajlott Edda-koncertre, azt tapasztaltam, hogy nemcsak a résztvevők száma nőtt meg, hanem komoly nemzetmegtartó cselekedetté vált maga a jelenlét is. Imaközösségek és gyertyagyújtások szerveződnek az internetes oldalakon, csendes tiltakozás a magyar nyelv megmaradásáért Kárpátalján.

Beregszász főterén üldögéltem egy délután. Szomorúan vettem tudomásul, hogy negyven perc ücsörgés alatt mindössze egy ismerőst láttam. Majd arra gondoltam, hogy nincs mit csodálkozni, hiszen az én nem is kicsi egykori baráti és ismeretségi körömből is csupán egy-két ember maradt itthon. Több mint tízezer ember hagyta el csak Beregszászt. A beregszászi temető elhanyagoltsága talán a legbeszédesebb látvány. Sokkal rendetlenebb, mint eddig bármikor.

Egyre inkább provokálják a kisebbségeket, főként a maroknyi magyart, hiszen bár mi vagyunk a legkevesebben, de mi vagyunk a legszervezettebbek, látható ez a kulturális életünkben, a hagyományőrzésünkben, abban, hogy mennyire ragaszkodunk minden nemzeti ünnepünkhöz, és nem utolsósorban politikusaink szakértelmén is. A mi anyaországunk vezetői teljes mellszélességgel mellettünk állnak.

Furcsa dolog történt a napokban Magyarországról idelátogató vendégekkel beszélgetve. Volt köztük olyan, aki meglepődött, hogy Beregszászon mennyire kevés magyar szót lehet hallani. Olyan is akadt, aki azon gondolkodott, hogy a többi elcsatolt terület magyar szervezetei miért nem reagálnak. Egy külföldi azt kérdezte, miért nem mennek az utcára tüntetni az emberek. Elég nehezen értettem meg velük, hogy az volna most a lehető legrosszabb döntés. Ha nem lenne elég nagy baj, hogy az emberek úgy tíztől ötvenezer forintnak megfelelő hrivnyából kell éljenek annak ellenére, hogy az alapvető élelmiszerek ára megegyezik vagy meghaladja a magyarországit, a lehető legnagyobb nyomással, a nemzeti identitás megfojtásával próbálják ellehetetleníteni az otthon maradást.

Nincs ugyan kimondva, de mindenki tudja, hogy féltett nyugalmunk egyetlen hajszálon függ. Jól látható, hogy szándékosan feszítik a húrt nemcsak a politikusok, de az ukrán újságírók is. Gondolok itt Irina Farion szavaira, aki a kisebbségeket debileknek és kutyáknak nevezte, vagy arra az újságcikkre, amely szerint el akarják távolítani a Munkácsi Vármúzeumról a turult ábrázoló emlékművet, a helyébe pedig az ukrán címert tennék. Amiből annyi a valóság eddig, hogy létezik egy kiírt pályázat az ukrán címer elkészítésére, de hivatalosan a turulról még nem tudhatunk semmi biztosat.

Eközben szó esett a magyarok deportálásáról egy petícióban, és létezik egy úgynevezett halállista, amelyen már több mint ötszáz név szerepel, olyanoké, akik a leírtak szerint rendelkeznek kettős állampolgársággal. A listán szereplők közül két embert meggyilkoltak. Az egyik áldozat újságíró, a másik ellenzéki parlamenti képviselő volt, mindketten ukrán nemzetiségűek. A lista korábban az Ukrajnában élő oroszok és oroszszimpatizánsok ellen jött létre, de most a magyarok számontartása miatt egyre bővül. Az ukrán vezetőség nem tesz ez ellen semmit. Vegzálják az értelmiségieket a határátkelőkön, több órát várakoztatják azokat, akik felkerülnek a listájukra, jegyzőkönyv nélkül végeznek teljes vizsgálatot, miközben tudatják is az illetőkkel, hogy listán vannak.

Katonái létesítményt akarnak telepíteni Beregszászra, ami súlyosan elmozdítaná a város etnikai összetételét, ami már most sem kedvező a magyarok számára. A legfrissebb hírek szerint Babják Zoltán, Beregszász polgármestere tárgyalást folytatott Jurij Allerov vezérezredes főparancsnokkal, aki Ukrajna Nemzeti Gárdájának képviseletében érkezett a városba. A tárgyalásra a gárda egy százada Beregszászra történő kihelyezése miatt volt szükség. Vajon ez azt jelentheti, hogy a gárda jön, és a katonaság nem? Nem tudhatjuk.

A polgármester Facebook-oldalán az emberek ellenérzésüknek adtak hangot, de a Szvoboda nacionalista párt egyik vezéregyénisége is hozzászólt a bejegyzéshez, szerinte aki nem örül a nemzeti gárdának, az Ukrajna ellensége. De a hozzászólók között olyan is akadt, aki sérelmezte, hogy a polgármester bejegyzése magyar és ukrán nyelven került az oldalra, nem pedig ukránul és csak azután magyarul – ennyire kicsinyesek az emberek. Mindezek ellenére Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Ukrajna semmiben nem akarja gátolni a magyar kisebbséget, sőt örül nekünk. Meglehet, a pálfordulás azon okból történt, hogy az Európai Unió követeli Ukrajnától, hogy a törvény véglegesítése előtt tárgyaljanak a kisebbségek vezetőivel, illetve a Velencei Bizottság is kivizsgálja a nyelvtörvényt.

Így készül Ukrajna a következő év választására, ezek a provokációk, jogsértések mind a kampány előszelei. Bár az ukrán hazafiak szerint természetesen minden rendben van, többek között az is, hogy az iskolákban bevezessék az Ukrajnát dicsőítő jelmondatot köszönésképpen. (Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!) Arra nem gondolnak, hogy a keresztény családokban a gyermekek egyedül Istennek adják meg ezt a tiszteletet. A szülők részéről felháborodással találkoztam.

A soknemzetiségű Kárpátalja rengeteget szenvedett már, jócskán megfogyatkoztunk, de igyekszünk nem megtörni, hanem megmaradni magyarként a szülőföldünkön. Nem lőnek ránk. Mondhatni, nyugodtan tesszük a dolgunkat, élünk egymás mellett, csupán néhány elvakult ember próbál nemzetet nemzet ellen hangolni, mert az érdeke úgy diktálja. A dolgok rendeződésében való remény az egyetlen, ami ezt a kevés magyart még itthon tartja. Hiszen, ha belegondolunk, olyan kevesen maradtunk, hogy már csak egy kisebb városkát tudnánk megtölteni. Épp ezért érthetetlen Ukrajna minden reakciója. Nem tudom, hogy az itt élő románok, szlovákok, oroszok, lengyelek, ruszinok hogyan viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, csak azt, hogy a magyarok szenvednek. Az idősek nem fogják elfogadni a rájuk kényszerített ukránságot. Ahogy nem váltak csehekké, sem szovjetekké annak idején, most nem válnak ukránokká sem. A fiatalok azonban máshol keresnek boldogulást, ami fáj, de sajnos teljesen érthető.

A szerző kárpátaljai költő, író