„Attila hun uralkodó a miénk, magyaroké!”

– Úgy hírlik, hogy sehol a világon nem rendeztek még Attila hun uralkodóról ekkora kiállítást. Attilát Nyugaton „Isten ostoraként” emlegetik. A kiállítás egyben politikai üzenetet is hordoz?

– Azt vallom, hogy semleges kiállítást nem érdemes szervezni. Ha a Magyar Nemzeti Múzeum nem vállalja fel a nemzeti identitás szempontjából fontos kérdéseket, akkor ki tenné meg helyette? A mi kiállításunk Attila képének történeti változásait mutatja be – ezt a témát eddig még senki sem foglalta össze. Arra törekszünk, hogy ne a mai szemüvegünkön keresztül tekintsünk a hun uralkodóra, hanem megértsük, miért és hogyan azonosították a magyarokat Attilával vagy Attila hunjaival az elmúlt évszázadok során.

– Ön szerint Attila mennyire része a nemzeti identitásunknak?

– A kiállítást jelképesen január 22-én, a magyar kultúra napján nyitjuk meg – azt hiszem, ez önmagában válasz a kérdésére. Attila ereje a XXI. században is érezhető. Attila a miénk, magyaroké, hiszen a világon mi őrizzük legjobban az emlékét. Senki sem vitatja, hogy nálunk születik a legtöbb Attila nevű gyermek, és a székelyek a himnuszukban Csaba királyfit várják vissza a csillagösvényen. Attila már 1600 éve meghalt, mégis, ma is beszélünk róla a Kárpát-medencében – sőt, Nyugaton és Keleten is jelentéssel bír a neve. Ráadásul én is Komjáthy István Mondák könyvén nőttem fel, és a két fiamnak is ezt olvastam egészen kis korukban. Ez az alap.

– És ők mit szólnak a hun mondákhoz?

– Ó, ezek nagyon jó alapok. Azóta már megszerették Mátyás király, a török–magyar küzdelmek és a Rákóczi-szabadságharc történeteit is. Ezeket a történeteket – legyenek akár mítoszok – nem lehet kivonni egy nemzet karakteréből.

– Nyugaton nagyon negatív kép őrződött meg Attiláról. Ezért is érdekes, hogy az Árpádok mégis vállalták az Attila-hagyományt.

– Pontosan erről fog szólni a kiállítás: miért alakultak így ezek a dolgok. Mátyás király idején az itáliai krónikákban a magyarok a hunok utódaiként, örököseiként jelentek meg, mivel Mátyást – szerintük – keresztényietlen módon viselkedve az oszmánok és az iszlám helyett inkább a Nyugat ellen fordult. Ez volt az ő percepciójuk. Ezt fontos megértenünk, mert mi ismerjük az Attila-kép egyik oldalát, de szeretnénk, ha a másik is láthatóvá válna. Mondok egy másik példát: Európa egyes országaiban olyan Attila-ábrázolások is megjelentek, amelyeken csapzott hajú, ördögszarvú, nagy orrú figuraként tűnik föl. Ezek az ábrázolások akkor terjedtek el, amikor Európában felerősödött az antiszemitizmus.

– Nem értem, mi a párhuzam.

– Attila is Keletről jön, és el akarja venni a pénzünket – ez volt a kor propagandája, egyetlen ábrázolásba sűrítve.

– Azt tudtam, hogy az angolszászok barbár hunoknak nevezték a németeket az első világháborúban, de ez meglepett.

– Aki eljön a kiállításra, sok mindenen meg fog lepődni. Valószínűleg ilyen pillanat lesz, amikor hun harcosok tűnnek fel a múzeumban, vagy amikor egy jurtát találnak majd a Múzeumkertben.

– A hun eredet kérdése ma is megosztja a magyar társadalmat. A hagyomány egyet állít, a tudomány mást. Ez a kiállítás milyen választ kínál erre a kérdésre?

– Nem hiszek abban, hogy a múzeum kinyilatkoztató intézmény volna. A mi feladatunk az, hogy bemutassuk a magyar és a nemzetközi kutatás aktuális állását. A művészeti alkotások mellett ezért megjelennek a legújabb magyar archeogenetikai eredmények és a kiállításhoz készült antropológiai arcrekonstrukciók is. Tudjuk, hogy a magyarok eredetéről másként vélekednek a történészek, a régészek, a nyelvészek, a genetikusok, a néprajzosok és antropológusok. Az Attila-kép mindig változott. Ne feledjük: amikor a korszak legnevesebb művészeit felkérték, hogy fessék meg a magyar történelmet a múzeum alapításáig, Attila Európába érkezésével kezdték a sorozatot. Amikor a modern nemzettudat kialakult, számunkra akkor is Attila volt az origó.

– Tehát eleve vitára szeretnék sarkallni az embereket?

– Inkább gondolkodásra, de társadalmi vita csak akkor jöhet létre, ha merészek vagyunk. Éppen ezért nem csupán Attila-kiállítást szervezünk: lesz egy fontos keleti konferenciánk is, amelyre számos tudós érkezik a türk államokból és Mongóliából, hogy bemutassák saját kutatási eredményeiket és Attila-képüket, amelyeket a magyar szakmai közönség sem feltétlenül ismer. Emellett hagyományőrző programok és tudományos kerekasztal-beszélgetések is lesznek – a Magyar Nemzeti Múzeum teret kíván adni a diskurzusnak egy ilyen fontos témáról.

– Mi alkotja majd a kiállítás gerincét? Régészeti leleteket fogunk látni?

– Nem csak azokat, mert ilyen kiállítás már sokszor volt. Ha azonban a műtárgyak számát nézem, nyugodtan mondhatom, hogy ekkora hun témájú tárlatot évtizedek óta nem rendeztek egész Európában. Hatvannégy múzeummal működünk együtt, így ez a Nemzeti Múzeum történetének egyik legnagyobb kiállítása lesz. Több mint négyszáz műtárgyat hozunk Budapestre, főként Attila-ábrázolásokat.

– Honnan?

– Kölcsönzünk a British Museumtól, a Louvre Abu Dhabitól és a szamarkandi múzeumtól is – utóbbitól a világ legelső, IV. századi hunábrázolását hozzuk el Magyarországra. Ezek a tárgyak még soha nem voltak együtt egy helyen. Hiszem, hogy ez a magyar identitás és a Nemzeti Múzeum szempontjából is komoly mérföldkő. Ezzel a kiállítással tartoztunk a magyaroknak, hiszen ezt a múzeumot legalább annyira a magyar múlt, mint a magyar jövő számára építették – és erős identitás nélkül nincs jövőnk. Az a néhány múzeum, amely Európában megelőzi a Nemzeti Múzeum alapítását – a Louvre, a British Museum vagy az Ermitázs – mind az uralkodó dinasztiák reprezentációs céljait szolgálta.

– A miénket mi magunk.

– Pontosan. Ezt nekünk kellett megtennünk, és úgy gondolom, ezzel a kiállítással visszatérünk az eredeti küldetésünkhöz. Valójában a mindenkori magyarságképet vizsgáljuk Attila alakján keresztül – ami egészen más volt az Árpádok vagy Mátyás király idején, és megint más Mohács után, amikor a magyarok lényegében eltűntek a külvilág látóteréből. A végvári harcokról még hallottak Nyugaton, Zrínyiről is tudósítottak, de országként eltűntünk a térképről, és Trianonig alig léteztünk. A nemzetközi kapcsolatokban a mai magyarságkép mégis éppen Trianon idején, a győztes államok és a kisantant ellenséges narratívája alapján alakult ki. Ha nem vagyunk jelen a nemzetközi térben, nem teljesítjük jól a küldetésünket. Éppen ezért bárhová utazik is tovább az Attila-kiállítás, ragaszkodni fogunk a magyar nézőponthoz.

– Térjünk rá más témákra. Az állandó kiállításukon a magyar történelem páratlan emlékei láthatók, mégis a külleme – a vitrinek, a gépelt feliratok, a zsúfoltság – ma már elavultnak számít. Mikor várható a megújítás?

– Elkészítettük a Nemzeti Múzeum valamennyi állandó kiállításának problématérképét. A felújítás megkezdéséhez azonban komoly állományvédelmi, gépészeti és belsőépítészeti munkákra van szükség. Ez egy csaknem kétszáz éves épület, és Pollack Mihály annak idején nem számolt azzal, hogy itt rendszeresen időszaki kiállításokat is rendeznek majd, vagy hogy a modern kor milyen állományvédelmi rendszert követel. Az elmúlt másfél évben egy mintegy hatvanfős munkacsoport kezdett dolgozni az új állandó kiállítás koncepcióján. A felújítást a koronázópalást termével kezdjük, hiszen ez nemcsak a Nemzeti Múzeum, hanem az egész magyar nemzet legértékesebb, közgyűjteményben őrzött műtárgya. Gondoljunk bele: ez a palást Szent István vállát is érintette, és az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásakor is használták. Ennél értékesebb, közös identitásunkat kifejező műtárgy nincs Magyarországon. A munkálatok már elkezdődtek, és fél éven belül a teljes termet vizuálisan is méltó környezetté alakítjuk át.

– És ehhez a munkához miért van szükség L. Simon László korábbi főigazgató szakértelmére?

– Valamennyi korábbi főigazgatóval kiváló a kapcsolatom, és számos projekten dolgozunk együtt. A palástterem megújításán L. Simon Lászlóval, az Attila-kiállításon pedig Varga Benedek korábbi főigazgatóval működöm együtt. A Nemzeti Múzeum ügye közös ügyünk – ezért ezért érdemes összefogni és együtt dolgozni. Már a főigazgatói pályázatomban is azt ígértem, hogy szívesen dolgozom együtt mindenkivel, aki a Magyar Nemzeti Múzeum misszióját segíti.

– November 3-a óta vezeti a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központot (MNMKK) – Demeter Szilárd menesztése után –, amely magába foglalja többek között az Országos Széchényi Könyvtárat, az Iparművészeti, a Természettudományi és a Nemzeti Múzeumot is. Áldás vagy átok ez a feladat?

– Akár mindkettő, bár azért mégse mondanám, hogy átok. Egyrészt megtiszteltetés és komoly küldetés, másrészt valóban embert, sőt, sok embert próbáló feladat.

– Ha jól tudjuk, nem ért egyet a központ koncepciójával, miszerint egy hatalmas, leviatánszerű szervezetbe kell összevonni a különböző profilú múzeumokat, és központilag irányítani őket. Mi lehet az alternatíva?

– Hankó Balázs miniszter úr felkérésére azzal a céllal vállaltam el az elnökséget, hogy ezen az integráción belül korrekciókat hajtsunk végre. Az összevonást mindenképpen vissza kell bontani, mert egyszerűen lehetetlen több mint negyven múzeumot úgy működtetni, hogy mind egyetlen jogi személyként, az MNMKK égisze alatt létezzen – ez megfojtja a szakmai munkát. Erre a dezintegrációra kaptam megbízást, és higgye el, felelősségtudatból, valamint a szakma iránti szenvedélyből vállaltam el, nem pedig politikai, hatalmi vagy egyéb ambíciók miatt. Nekünk 220 évnyi magyar közgyűjteményi hagyományunk és mércénk van – ehhez kell tartanunk magunkat.

– Mi lesz az Iparművészeti Múzeum sorsa? Évek óta letakarva, felállványozva áll. Lechner Ödön épülete önmagában is műtárgy, amit sem mi, sem a csodájára járó külföldiek nem láthatnak.

– Pénzt sajnos nem tudok nyomtatni, de ha rendelkezésünkre áll majd a szükséges összeg, a feladatot el tudjuk végezni, mert megvan az a kiváló szakmai csapat, amely képes lesz rá. A nemzeti kormány bejelentette, hogy 2035-ig több mint 800 milliárd forintot fordít a nagy múzeumok helyzetének rendezésére, illetve egyéb kulturális projektekre. Ebben az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum is szerepel. Az Iparművészetinek kiváló szakmai csapata van, és pontosan átérzem, min mennek keresztül, hiszen a Közlekedési Múzeum főigazgató-helyetteseként hasonló helyzetet éltem át. Emberileg és szakmailag is együttérzek velük: tudom, milyen nehéz egyben tartani a szakmai közösséget, és milyen nehéz láthatónak maradni, ha nem használhatod a saját múzeumépületedet, miközben szeretnéd a műtárgyaidat a közönségnek megmutatni.

– Tehát ha megérkezik a pénz, hamar befejeződhet a felújítás?

– A Közlekedési Múzeum múzeumépítészeti beruházásának szakmai vezetőjeként sokat dolgoztam építészekkel, kiállítástervezőkkel, valamint olyan szakági tervezőkkel, akik például a gépészetet tervezték. Úgy gondolom, ha megkapjuk a szükséges forrást, viszonylag gyorsan tető alá tudjuk hozni a projektet.

– Ha már a forrásokról beszélünk: a múzeumi dolgozók bérét tudják emelni?

– Fontos előrelépés a kormány 15 százalékos bérkorrekciója, amely már januártól életbe lép. Nagy szükség volt rá, hiszen a közgyűjteményekben és múzeumokban dolgozók őrzik nemzeti identitásunkat és anyagi kultúránkat.

– Nemrég Kapu Tibor adományozott egy, az űrben járt magyar zászlót a múzeumnak. 2014-ben pedig volt egy érdekes muzeológiai pillanat, amikor Orbán Viktor hátizsákja került be a legújabb kori gyűjteménybe. Miből válhat műtárgy, és hogyan gyarapítja a Nemzeti Múzeum a gyűjteményét?

– Természetesen nagy felelősség, hogy mit teszünk Petőfi kokárdája mellé. Kapu Tibor küldetése a XXI. századi Magyarország egyik sikertörténete: Farkas Bertalan óta ő az első magyar űrhajós, aki több napot töltött az űrben, huszonöt kutatást végzett el, és magával hozta onnan a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót. Ez mindenképpen méltó arra, hogy a Nemzeti Múzeumba kerüljön. Kapu Tibor, ahogy élő, neves politikusok – akár a miniszterelnök –, írók, költők vagy magánszemélyek is adományozhatnak a múzeumnak, hiszen, ahogy korábban is említettem, a Nemzeti Múzeum eleve közadakozásból jött létre.

– És az adományokon túl?

– A régészeti munkánk gyarapítja leginkább a gyűjteményünket, hiszen évente több mint egymillió négyzetméternyi területet tárunk fel Magyarországon. Természetesen vásárolunk is. Nemrég például egy közel ötszáz éves, II. Lajost ábrázoló festmény bukkant fel egy német aukción – azonnal megvettük. A Nemzeti Múzeum jelenleg mintegy 3,5 millió műtárgyat és közgyűjteményi értéket gondoz.

– Ez valóban nagy szám, bár még nem éri el a British Museum gyűjteményét.

– Igen, de fontos különbség, hogy ők a világ minden tájáról gyűjtöttek, míg nekünk mindenünk a Kárpát-medencéből származik. Tőlünk legfeljebb csak elvinni szoktak – vagy próbáltak –, mint 1919-ben, amikor a román megszálló csapatok teherautókkal álltak a Múzeumkertben. Szerencsére Fejérpataky László igazgató és Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok megakadályozták a fosztogatást.

– Akkor ma Bukarestben nézhetnénk meg a Monomakhosz-koronát…

– Pontosan ezért fontos felismerni a közgyűjteményi dolgozók jelentőségét. Nemzeti örökségünk megőrzése nem „one man show”, hanem igazi csapatmunka. Aki ezen dolgozik, szenvedélyesen és elhivatottan teszi. Egy szakmai és nemzeti közösség feladata, hogy mit és hogyan hagy a jövő nemzedékére. Én a saját munkámat is így látom: akár elnökként, akár főigazgatóként – mi csak láncszemek vagyunk ebben a végtelen történetben.