Átveszik a stafétabotot

– A nyugati világ eszmeiségét uraló liberális szemlélet nem kedvez a nemzeti identitásukat őrző családoknak. Ilyen légkörben nem túlságosan merész vállalkozás egy ilyen osztály elindítása?

– A sárospataki képzés új lehetőséget kínál a világ öt kontinensén diaszpórában élő magyarságnak, hiszen e közösségek az utóbbi tíz évben a korábbiaknál közelebb kerültek az anyaországhoz. Ezt bizonyítja, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az utóbbi években szervezett kapcsolatépítő programjaink iránt. Február 21-én kezdődik például a hétvégi magyar iskolák találkozója, amelyre a tavalyinál 20-30 százalékkal többen érkeznek. Több mint 130 pedagógus és iskolavezető jön Budapestre a világ minden tájáról. Nagy a túljelentkezés Rákóczi Szövetség magyarországi táboraira is; a korábbiaknál több ilyen rendezvényre lesz szükség. Idén először e program részeként a külföldön tanító tanároknak is lehetőségük lesz rá, hogy 8-10 napot eltöltsenek az összmagyar táborokban.

– Egy nyaralás mégiscsak más, mint a többéves iskolai oktatás.

– 1956 után létrejött egy magyar középiskola Bajorországban, a Burg Kastl Magyar Gimnázium, ami rendkívül népszerű volt a diaszpórában élő magyarság körében. Az egész nyugati emigrációból érkeztek ide gyerekek. 2002 után bezárták, mivel a szocialista–szabad demokrata kormány nem folyósította az addigi támogatást. Az utóbbi években a diaszpórában élőkben egyre gyakrabban vetődött fel, miként lehetne a tizenéves korosztályt megtartani magyarságában és valahogy az anyaországhoz kötni. Hiszen a befogadó országokban annyi helyi impulzus éri a hétvégi iskolákból már kinőtt tinédzsereket, hogy könnyen elszakadhatnak saját közösségüktől, kultúrájuktól. A sárospataki református kollégium ebben a helyzetben keresett meg bennünket azzal az elképzeléssel, hogy indítanának egy gimnáziumi osztályt a diaszpórából érkező gyerekeknek. Hasonló terveket az államtitkárság is fontolgatott már, így támogattuk az elképzelést. Az ötéves képzés végén magyar érettségit tesznek a diákok, de lehetőségük lesz arra is, hogy nemzetközi érettségi bizonyítványt szerezzenek. Most igyekszünk megragadni minden alkalmat, hogy erről az új lehetőségről hírt adjunk a magyar közösségeknek. A kollégium vezetése eddig arról tájékoztatott, hogy nagyon nagy az érdeklődés, de ha esetleg nem is sikerül teljesen feltölteni a keretet, akkor is elindítják az osztályt. Izgalommal várjuk, hányan jelentkeznek pataki diáknak.

– Gondolom, a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében külföldön dolgozó ösztöndíjasoknak is szerepük van abban, hogy mindenki értesüljön az új lehetőségről.

– Feltétlenül. A hétköznapokban gyakorlatilag ők az összekötő kapocs az anyaország és a diaszpóraközösségek között. A világ egyre több országából, egyre több településről kérik a magyarok, hogy hozzájuk is küldjünk fiatalokat. Az ösztöndíjasok segítik a közösségi élet szervezését, magyar történelmet, irodalmat oktatnak, sok helyen hoznak létre néptánccsoportokat kezdőknek, haladóknak. De volt már rá példa, hogy futballedzőt kért egy-egy közösség a sportélet megszervezésére, vagy éppen ápolónőket, szociális munkásokat, akik az általuk fenntartott idősek otthonában teljesítenek majd szolgálatot. Mindezek mellett ma már a hitéletet segítő fiatal teológusokat is küldünk azokhoz a közösségekhez, amelyek igénylik. A déli féltekén élők körében felmerült az a kérés is, hogy az ösztöndíjasok ugyanannyi időt töltsenek náluk, mint az északi félteke országaiban. Így idén először márciustól novemberig tartanak majd a missziók az egyenlítőtől délre, az északi félteke országaiba pedig továbbra is szeptember 1-jén utaznak ki a jelentkezők.

– Elegen vállalkoznak ezekre a csöppet sem könnyű feladatokra?

– Szerencsére évről évre többen jelentkeznek a pályázatainkra, bár egyre több a beérkezett igény is. Németországban például felmerült, hogy utazó táncoktatót küldjünk, aki több településen is képes foglalkozni a tánccsoportokkal.

– Korábban a hétvégi iskolákban tanító pedagógusok panaszolták, hogy a nyugati világban a magyar népi játékok és táncok nem felelnek meg a liberális elvárásoknak. A gyerekek nem foghatják meg egymás kezét, a tanár pedig nem érintheti meg őket. Ezt a problémát hogyan lehet áthidalni?

– Olykor valóban hajmeresztő dolgokat tapasztalunk. Ám a magyar közösségek ragaszkodnak a gyökereikhez, büszkék a magyarságukra, a kultúránkra. Ennek köszönhetően nem csökkennek, inkább szaporodnak a hagyományőrző csoportok világszerte. Ahol vannak kicsi gyerekek, ott a szülők rendszerint megszervezik a hétvégi iskolákat, eljárnak a kicsiknek szervezett programokra, Mikulás- vagy húsvéti ünnepségekre, előadásokra, koncertekre. Megismerik egymást, maguk is kedvet kapnak hozzá, hogy a korábbiaknál több időt töltsenek egymással. Örömmel mondhatom, hogy reneszánszukat élik a diaszpóraközösségek, nem kis részben annak köszönhetően, hogy az utóbbi tíz évben indított programjaink eredménye lassan beérik. A diaszpórában élőket érintő politika terén sokat tanultunk például az írektől, az olaszoktól vagy éppen Izraeltől, akik aktívak voltak már akkor is, amikor Magyarország inkább elhallgatta, mennyien élnek távol az anyaországtól.

– A hétvégi iskolákban tanítók állítják, hogy a magyarság megőrzésében, hagyományaink, kultúránk, nyelvünk ápolásában komoly szerep hárul a cserkészmozgalomra is.

– Ez valóban így van, és hála istennek egyre több cserkészcsapat szerveződik a világban. Nagyon jók a kapcsolataik a hazai cserkészmozgalommal. Igyekszünk minden támogatást megadni a fejlődésükhöz, az infrastruktúra javításához. Külföldi szervezeteik tizenöt helyszínen szerveznek táborokat, amelyek iránt szintén növekvő az érdeklődés. A déli féltekén például annyian jelentkeztek, hogy idén már januárban megnyíltak az első táborok. Argentínában olyan közösségek is küldtek oda gyerekeket, amelyeknek a létezéséről nem is tudtunk. Ebből is látszik, hogy minél szélesebb körhöz eljutnak az információk, annál többen csatlakoznak a közösségépítésnek ehhez a formájához.

– Sokan fanyalognak, ha a diaszpórának juttatott támogatásokról szó esik. Egyesek kifejezetten sajnálják az e célra fordított pénzt…

– A XIX. században kezdődött és a XX. században három hullámban folytatódó kirajzás miatt mintegy két és fél millió honfitársunk él a hazájától távol, szétszóratásban, további két és fél millió magyar pedig a Magyarországgal szomszédos országokban, a Kárpát-medencében. Csak az észak-amerikai kontinensen 1,7 millióra tehető a magyarok száma. Ezek óriási számok, noha gyakori, hogy a második, harmadik generációs fiatalok már alig beszélik az anyanyelvüket. Az a korosztály, amely a múlt században, a háború vagy ’56 után ment ki, és szervezte meg a befogadó országban a közösségi életet, már megöregedett és hátrébb lépett. Ám azt tapasztaljuk, hogy a fiatalabb nemzedék átveszi a stafétabotot. Nyilván nem mindenki aktív a közösségi életben, ám egyre többen vannak, akik nem akarnak felolvadni a nagy liberális olvasztótégelyben. Büszkék a magyarságukra és büszkék Magyarországra, amely annyi évtized után megteremtette a közjogi lehetőséget arra, hogy ismét felvegyék a magyar állampolgárságot. Amennyire erőnkből telik, segítenünk kell a törekvéseiket. A diaszpóra támogatására fordított összeg Magyarország éves költségvetéséhez képest egyébként csekély, mindössze kétmilliárd forint, ez az anyagi támogatás tehát inkább jelképesnek tekinthető. Hozadéka azonban sokkal jelentősebb. A külhoni magyaroknak fontos, hogy kötődjenek a nemzethez, és biztos pontként álljon mögöttük az anyaország. Ráadásul azoknak, akik Európába akarnak utazni vagy éppen hazatérni, megkönnyíti az életet egy magyar útlevél. Számunkra különösen örvendetes, hogy többször kiderült: a diaszpórában élő, magyarságukat őrző honfitársaink kiváló lobbistái az anyaországnak. Öregbítik hazánk jó hírét, szervezeteik pedig mindig hallatják a hangjukat, amikor igaztalan támadások érik Magyarországot.