Az a tégla a sok között

A ceglédi Kossuth Múzeum előtt találkozunk Reznák Erzsébettel, aki vállalkozott rá, hogy a téma egyik szakértőjeként elkísér az 1944 és 1946 között a város szélén működő hadifogolytábor területére. Miközben nagyapám fényképét mutatom neki, a kezemben szorongatom azt a könyvet, amit a történész írt két szerzőtársával, Bognár Zalánnal és Jójárt Györggyel együtt. A kötet a XX. század egy mind ez ideig kevésbé ismert borzalmáról tanúskodik: a láger történetét ismerhetjük meg belőle, és néhány százat abból a sok ezer téglából, amire reménykedő és reményvesztett foglyok vésték rá nevüket, gondolataikat, üzeneteiket. A saját példányomat egy antikváriumból szereztem, de kételkedve kezdtem lapozgatni: kevés esélyt láttam arra, hogy ha nagyapámnak van is saját téglája, arról bármilyen leírás szerepel majd a könyvben. Tévedtem. A többtucatnyi fénykép között ott volt az is, amin az ő kézjegye látható, így amikor terepszemlére indulunk, már személyes indíttatás is vezérel: szeretném megtalálni a hagyatékát, azt az egy téglát a sok közül.

Terror a falak mögött

Ezek az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet hadsereg katonái számára épültek, mondja idegenvezetőnk némi iróniával a hangjában a Szolnoki út elején álló szocialista tömbházakra mutatva. Az egykori lakók primitívségéről és barbárságáról árulkodik, hogy állítólag a lakások ajtaján néhol négy-öt zár is volt egyszerre, a folyton cserélődő tulajdonosok ugyanis nem bajlódtak a cserével, inkább berúgták az ajtót és felszereltek rá egy újat.

– Nem véletlenül húzták föl épp itt ezeket az épületeket, sétatávolságra vannak ugyanis a korábbi lakók egykori munkahelyétől, a Kárpát-medence legnagyobb fogoly- és gyűjtőtáborától, amiről mindenki tudta, hogy falai között mi folyik, de a szocialista korszak évtizedeiben senki sem mert beszélni róla, vagy ha igen, akkor csak otthon, szűk családi körben.

Az 1900-as évek közepéig huszárlaktanya működött itt, az impozáns kaszárnyát csak a II. világháború végéhez közeledve, 1944-ben vették birtokba a szovjetek. A trianoni Magyarország területén lévő több mint 50 gyűjtőtábor között ez volt a legmonumentálisabb és leghosszabb ideig működő, ahova nemcsak fasiszta pribékeknek kikiáltott hadifoglyokat, hanem civileket is internáltak, a legtöbbször minden magyarázat nélkül. A vasút közelsége lehetővé tette, hogy a rabokat feltűnés nélkül bevagonírozzák és a Szovjetunióba hurcolják, ahol aztán málenkij robottal kellett vezekelniük el nem követett bűneikért.

Fennállása során csaknem 200 ezren járták meg a tábort, közülük legalább ötezren pedig el sem hagyták. Bár a hadifoglyok 1945-ös tömeges szabadon bocsátását követően az egyik hazatérő katona Népszavának adott nyilatkozatából úgy tűnhetett, a tábor mindennapjai egészen elviselhetőek voltak, a későbbi bizonyítékok egyértelművé tették, hogy a helyszín maga volt a pokol: a foglyok alig kaptak enni, tisztálkodni sem nagyon volt lehetőségük, a halálesetek többségét így alultápláltság vagy valamilyen súlyos fertőző betegség okozta.

– Nagybátyám katonaként a Dunántúlon érte meg a háború végét, onnan indult haza, ám a Budát Pesttel ideiglenesen összekötő pontonhídnál fennakadt a szovjet ellenőrzésen. Barátjával még korábban megbeszélték, hogy aki előbb hazaér, értesíti a másik szüleit, és mivel ő nem érkezett meg, keresni kezdték. A rokonok először a ceglédi fogolytáborhoz mentek, de mivel akadt olyan hónap, hogy egyszerre 130 ezer rab tartózkodott ott (Cegléd lakossága ekkor kb. 35 ezer fő volt – a szerk.), lehetetlenség volt megtalálni, főleg úgy, hogy ha valaki túl közel merészkedett a kerítéshez, az őrtornyokból leselkedő oroszok golyószóróikkal a levegőbe lőttek egy sorozatot – meséli személyes emlékeit Reznák Erzsébet.

Nagybátyját soha többé nem látta viszont a családja, csak akkor derült ki, hogy mi történt vele, amikor a rendszerváltás környékén a Szovjetunió megállapodást kötött Magyarországgal, hogy átadja az egykori foglyok kartonjait. Az Antall-kormány polgári napilapja, az Új Magyarország hozta nyilvánosságra először az aktákat, ezekből derült ki, hogy a fiatalember hol és hogyan halt meg, illetve hol van eltemetve. A családok többségének sajnos még ez sem adatott meg, sokak hollétére soha nem derült fény.

– Egy alkalommal, amikor édesanyám a ceglédi Csengettyűs temetőben járt, teherautó közeledett feléjük, és a kiszálló katonák elzavarták őket. Először nem értették, miért, aztán a bokrok közül meglátták, hogy halottakat pakolnak le a platóról – meséli Reznák Erzsébet annak kapcsán, hogy szóba jött, a 60-as években a tábor környéki mélyszántások során emberi csontok sokasága került elő, és a városban minden bizonnyal még ma is több olyan feltáratlan tömegsír van, ami az egykori foglyok holttestét rejti.

Szögesdróton innen

Már a tábor bejáratánál megdöbbentő a látvány, az őrség és a fogda épületéből „Fecskeházat” csináltak, amivel fiatalok lakhatását segítik, vagyis az egykori barakkban jelenleg ifjú gerlepárok turbékolnak. A fájó múltra csak a ház oldalán lévő tábla emlékeztet. Jójárt György ceglédi gyermekgyógyász, a Téglákba vésett történelem című könyv másik szerzője állíttatta saját költségen még 2012-ben. Azóta is ő gondozza a környékét, november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján – ma már városi ünnepség keretében – meg is koszorúzza. Neki köszönhetjük egyébként, hogy a fogolytáborról ma ilyen sokat tudunk. A nyugalmazott főorvos annak idején egy egész nyarat töltött azzal, hogy felkutassa, megszámolja és lefotózza a feliratozott téglákat, majd lejegyezzen mindent, ami rajtuk szerepel.

A huszárlaktanya romos épületei túlélték a világháborúkat, a Tanácsköztársaságot, ’56-ot és a szocializmust, de úgy látszik, a XXI. század ostromainak egyre kevésbé tudnak ellenállni. Manapság nemcsak a természet amortizálja őket, hanem a vandálok is, akik előszeretettel tanyáznak itt. Nehéz elhinni, hogy egy hivatalosan is történelmi emlékhellyé nyilvánított épületegyüttes áll előttünk, ugyanis nyomokban sem látni rajtuk állagmegőrzésre irányuló javításokat. Sőt.

A szögesdrót, amivel annak idején a szökés megakadályozása érdekében vették körbe a tábort, ma inkább a behatolók ellen védene, de sok helyen már a kerítésoszlop is hiányzik, amire felszerelték. Persze ez egyben a mi szerencsénk is, így tudunk ugyanis közelebb férkőzni az írásos emlékekhez. Közel egy órán át nézegetjük mély megrendüléssel a feliratokat, és amikor már azt hisszük, az utolsót olvassuk, mindig találunk egy újabbat.

Magára hagyott múlt

A fogolytábornak, amit olyan hírességek is megjártak, mint Kosáry Domokos történész, 1945. júliusában már csak 500 lakója volt, egy hónappal később őket is szabadon engedték. „A betegeket kórházba utalták, onnan kerültünk most többen haza. Az ellátásunk jó volt, naponta kétszer sűrű levest és hatvan deka kenyeret kaptunk. Hála Istennek, most már itthon vagyok” – nyilatkozta a Demokrácia című napilapnak szabadulását követően Kun Mihály budapesti lakos, a beszámoló szerint csillogó szemmel, szakadt, sildes katonasapkában, ing nélkül, fekete lábain foszlott tornacipőben.

Az utolsó fogoly szabadon bocsátását követően a szovjetek továbbra is a birtokukban tartották az épületeket, csak 1991-es kivonulásuk után kerültek magántulajdonba. A rendszerváltás után egy őrző-védő vállalkozás vigyázott a helyszínre, a cég egyik munkatársa kereste fel a Kossuth Múzeumot azzal, hogy feliratokat talált a téglafalakon. Az akkori múzeumigazgató, dr. Kocsis Gyula fotóssal látogatott el a helyszínre és megállapították, hogy a több ezer felirat többsége az egykor itt raboskodók keze munkája. A tábor történetéről, a téglák feliratairól, a túlélők sorsáról az igazgató tájékoztatta először a nyilvánosságot.

Ezt az információt felhasználva göngyölítette fel a történetet Jójárt György. Másfél éven át megszállottként gyűjtötte a múzeumokban, könyvtárakban, levéltárakban fellelhető dokumentumokat, felkereste és megszólaltatta a foglyok hozzátartozóit.

– Sokáig nem volt olyan intézmény, ami ezzel a témával foglalkozna, ezért a túlélők a múzeumba jöttek, hogy elmeséljék személyes történetüket. Többek között ezek a visszaemlékezések segítettek összefogó képet alkotni arról, hogyan is működhetett a fogolytábor – mondja Reznák Erzsébet.

A könyv megjelenésekor nagyon sokan felkeresték a szerzőket, hogy segítsenek fölkarolni a tábor ügyét, még politikusok is fölszólaltak a parlamentben ezzel kapcsolatban, aztán a lelkesedés alábbhagyott. 2017-ben ismét fellángolt a remény, hogy a múltról mesélő téglafalakat megmentik a pusztulástól, Cegléd ugyanis komoly összeget nyert pályázat útján egy Gulag-emlékhely kiépítésére, ám 2022-ben költségvetési okokból az országban több mint 280 állami beruházás, köztük ez is leállt, és sajnos mostanáig nem is indult újra.

Aki keres, az talál. „Én is, mint mások is gyakran, vések a fal tégláiba. Ki a nevét, vagy más motívumot, jelet. Gondoltuk, hogy valaki még elolvashatja. A jelek azt sugallhatják, hogy búcsú a hazától, a családtól, a kedvestől, mert ha kivisznek az oroszok, lehet, hogy csak ez marad meg belőlünk, ami itt van bevésve” – szól az egyik üzenet.

Nem a nagyapámé. Az övé rövid, szűkszavú: nevét, bekerülésének és szabadulásának dátumát jegyezte föl. A könyvben található térkép alapján kiderítjük, tégláját az egykori páncéloslaktanya területén találhatjuk, a 7-es számú épület nyugati oldalán, hogy pontosan hol, abban Jójárt doktor segít nekünk telefonon. Felhívjuk a jelenleg ott működő autószerelő műhely tulajdonosát is, aki elmondja, a terület érintetlen, úgyhogy a tégla biztos megvan, de gumicsizmával készüljünk, mert óriási a gaz.

Utólag kiderül, jó lett volna bozótvágót is hozni, a növényzet, ami az épületet körülveszi, olyan, mint egy dzsungel, az egyik fában még egy ötágú fémcsillag is ott díszeleg, állítólag az orosz katonák hajították oda játékból. Belülről próbálkozunk inkább, a romos, egykor hajléktalanok lakta épület félig betört ablakain igyekszünk kijutni, majd egyszer csak, talán a Jóisten tette oda időközben, belebotlunk egy ütött-kopott létrába. Néhány pillanat múlva már a fal túloldalán állunk, egyikünk jobbra, másikunk balra kezdi meg a nyomozást.

Reccsennek a faágak, zörögnek a száraz levelek a bakancsunk alatt, puszta kézzel hántjuk le az épület falán elburjánzott vadszőlőt, és amikor már azt hisszük, reménytelen a dolog, egyszer csak előbukkan a keresett név: Szencz József.

Nem a nagyapám emléke csalja elő a könnyeimet. Pocsék apa volt, én pedig nem is ismertem, mert a születésem előtt meghalt. A katonát siratom, aki hazafiságból többször is jelesre vizsgázott. És akit bajtársaival együtt már most is a feledés homálya környékez. 1991-ben hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona, és azóta senkinek nem voltak olyan fontosak ezek a téglák, hogy megmentse őket. Ideje volna hozzáfogni. Talán még nem késő.