Az akarat hatalma

Erre az évre 2,5 milliárd forintot különített el a kormányzat a tanodahálózat fenntartására, fejlesztésére. Hamarosan a kormány elé kerül az a programcsomag, amely a háromszáz legszegényebb magyar település felzárkóztatását szolgálja. Langerné Victor Katalin társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárral arról beszélgettünk, hogy az ország gazdasági sikerei miként hatnak a legszegényebbek életére.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

– Az Eurostat adatai szerint az utóbbi nyolc évben negyven százalékkal csökkent a szegénységben élők száma, a változás minden társadalmi csoportot érintett. Ez pusztán a gazdasági helyzet javulásának köszönhető?

– A közhiedelemmel ellentétben a 2010-ben megválasztott Fidesz–KDNP-kormánynak nemcsak a rendszerváltozás utáni húsz év, hanem az 1990 előtti időszak mulasztásainak és bűneinek a következményeit is kezelnie kellett. Szembe kellett néznie azzal is, hogy a legszegényebb régiók, Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Dunántúl lakói nem maguktól telepedtek e térségek falvaiba, kisvárosaiba. A szocializmus erőltetett iparosítása idején terelték őket ezekre a vidékekre, mert kellett az olcsó, képzetlen munkaerő. Arról is őszintén kell beszélni, hogy ezekben a térségekben a szegénykérdés egyben romaprobléma is, hiszen ők voltak a legnagyobb vesztesei a szocialista korszaknak, de a rendszerváltozásnak is. Éppen képzetlenségük miatt rekedtek ott e településeken. Azt tudtuk, hogy ha a szegények számára indítunk felzárkóztatási programokat, azokkal megtaláljuk a cigányokat is. Ám ahhoz, hogy ezzel a problémahalmazzal kezdeni tudjunk valamit, le kellett számolnunk azzal az emberjogi maszlaggal, ami szerint valamiféle bűnt követ el az, aki elvárásokat támaszt a segítség fejében. A Balog Zoltán által vezetett tárca bátorsága kellett ahhoz, hogy vállalva a támadásokat, ebben a szellemben lássunk munkához.

– A közmunkaprogram bevezetését kísérő ellenzéki támadásokra és az NGO-aktivisták tiltakozásaira gondol?

– Kezdetben valóban össztűz fogadta minden egyes lépésünket. Ám meg voltunk győződve arról, nem elegendő segélyeket adni és megmondani, mit kellene tenniük a romáknak és nem romáknak ahhoz, hogy javítsanak a sorsukon. Ez korábban sem hozott eredményt, ráadásul megalázó is az érintettek számára. Mi azt mondtuk, segítünk, de az elesetteknek maguknak is akarniuk kell, hogy kitörjenek a nyomorból. Vagyis csak közösen tudunk előrejutni. Ennek szellemében nem csak az országos romavezetőkkel kötöttünk együttműködési megállapodást. Felkerestük a cigány közösségeket is, hogy a vezetőik elfogadják és képviseljék: csak a tanulás és munka révén tudnak változtatni a helyzetükön. Ehhez sikerült partnereket találni a roma és a nem roma közösségekben egyaránt.

– Sokan állítják, hogy a kitörést sokszor a család vagy éppen a szomszédság akadályozza meg azzal, hogy a törekvőt visszahúzza. Ezzel mit tud kezdeni a politika vagy az államigazgatás?

– Valóban igaz, hogy nem jutunk messzire, ha pusztán egyes embereket vagy családokat akarunk kiemelni a szegénységből. A közösségekben kell felébreszteni a kitörési vágyat, teret adni az emberek aktivitásának. Ehhez jó eszköz volt a közmunkaprogram, amely hihetetlenül sikeresnek bizonyult. A közmunka révén nem csak a családok jutottak jövedelemhez. A program keretében az emberek rendbe hozták az iskolákat, az óvodákat, sok településen mezőgazdasági tevékenységbe kezdtek, van, ahol már savanyítóüzemet vagy varrodát is működtetnek, mint Tiszabőn. Ezek a munkák szakmai ismereteket is hoztak, ami már javította az elhelyezkedési esélyeket is e települések körzetében. Ezekre és a Máltai Szeretetszolgálat tapasztalataira támaszkodva dolgoztuk ki a Jelenlét programot, ami hamarosan a kormány elé kerülhet.

– Mennyiben más ez a program, mint a korábbiak?

– Ha mérleget akarok vonni, azt mondhatom, a pályázatoknak köszönhetően sok faluközösség jelentősen javított a helyzetén. Ám a felméréseink szerint még mindig van háromszáz olyan település, amely önerőből képtelen élni a lehetőségekkel. Nincs hozzá elég szellemi erő és fizikai akarat. A legtöbb ilyen település Borsodban, Szabolcsban, Baranyában és a Tiszaháton van. Számukra nem hoz megoldást a védőnők vagy a szociális munkások rendszeres látogatása, figyelme, beavatkozása a dolgok alakulásába. Ettől nem változik meg gyökeresen a közösség élete. A Jelenlét program révén olyan szakembereket akarunk e falvakba telepíteni és megfizetni, akik együtt élnek az ott lakókkal. Pontosan felmérik a helyzetet, az esetleges fejlesztési lehetőségeket. Nyilván el is kell fogadtatniuk magukat a helyiekkel, vagyis fel kell halmozniuk azt a bizalmi tőkét, amelyre alapozva kialakulhat az együttműködés. Mert ahhoz, hogy egy falu kilábaljon a szegénységből, az egész közösségnek együtt kell elindulnia.

– Hogyan választották ki a háromszáz települést?

– Megnéztük, hol a legmagasabb a munkanélküliség, hol részesülnek a legtöbben gyermekvédelmi támogatásban. Megvizsgáltuk a lakhatási körülményeket, de azt is, hol a legmagasabb az ezer főre jutó bűncselekmények száma. Ha mindez párosul a növekvő gyermekszámmal, akkor kimondhatjuk, hogy az említett szegénységi mutatók oda vezetnek, hogy feltehetően a következő nemzedék életében újrakezdődnek a szegénység körei.

– Közhely, de igaz, hogy a cigány családokat leginkább azzal lehet megnyerni egy ügynek, ha a gyerekek kapnak lehetőséget egy jobb életre.

– E területen sikeresnek bizonyultak a Biztos Kezdet Gyerekházak. Ezekben hároméves korukig fogadják a gyerekeket a szüleikkel együtt. A kicsik szociálpedagógusok felügyelete mellett játszhatnak, míg a mamák egészségügyi, életvezetési ismereteket kapnak. 2012-ben negyvenkét ilyen intézmény működött, 2018-ban már száztíz. Ám az áttörést a kötelező óvodáztatás 2015-ös bevezetése jelentette. Az emberek gyorsan megértették, hogy a gyerekeknek jó az óvoda, hiszen naponta négyszer kapnak enni, melegben vannak télen is, és foglalkoznak velük. Gyakorlatilag három év alatt elértük, hogy a roma gyerekek 92 százaléka jár óvodába. Ez Európában egyedülálló eredmény. A változás nagyságát azonban akkor foghatjuk majd fel igazán, amikor ezek a gyerekek iskolába kerülnek. Az óvodában zajló munka révén nekik már nem lesznek nyelvi gondjaik, időben ledolgozzák azokat a hátrányokat, amelyek rontják az iskolai előmenetel lehetőségeit.

– Sokat hallani manapság a tanodákról. Január elseje óta ezeknek az intézményeknek a működését a gyermekvédelmi törvény szabályozza, és a hálózat fenntartására, fejlesztésére 2,5 milliárd forintot szán a költségvetés.

– A tanodaprogram a nehéz szociális körülmények között élő tanulókat segíti, az egyik fontos célja, hogy megakadályozzuk a gyerekek kimaradását az iskolából, megkönnyítsük számukra a szakmaválasztást. A civil és egyházi szervezetek ma már 285 tanodát működtetnek, több mint 8500 tanuló jár a délutáni foglalkozásokra. Megjegyzem, 2010-ben mindössze hatvan ilyen működött az országban.

– Mi a különbség a tanoda és a napközi között?

– A tanodában a gyerekek nem csak a másnapi órákra készülnek fel, tantárgyi felzárkóztatás is folyik, amire a napköziben nem mindig van idő. Az így megszerzett sikerélmények pedig akadályozzák a lemorzsolódást. Emellett teret és lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek ledolgozzák szociális és kulturális hátrányaikat, megkönnyítve ezzel a továbbtanulást, egy jó szakma megszerzését.

– Viszonylag újdonságnak számít a Kollégium Plusz modellprogram meghirdetése. Ez milyen új lehetőségeket nyújt a hátrányos helyzetű gyerekeknek?

– Kilenc intézmény vesz részt ebben a programban, de szeretnénk, ha bővülne a kör. A gyerekek egy része a védőnők vagy a gyermekvédelmi szakemberek jelzései alapján kerül be a kollégiumokba, ezzel megakadályozhatjuk, hogy az általános és középiskolásokat csak azért kelljen kiemelni a családjukból, mert rosszak az életkörülményeik. A kollégiumi körülmények azonban arra is alkalmasak, hogy a tehetséges szegény gyerekek az átlagosnál több lehetőséget kapjanak képességeik kibontakoztatására. E célt szolgálják az ösztöndíjprogramjaink is. Az Út a diplomához ösztöndíjból évente közel ezer, tizennyolc év feletti hátrányos szociális helyzetű diák részesül. Az Útravaló ösztöndíjat hetedik osztályosok nyerhetik el, és az apanázst középiskolai tanulmányaik befejezéséig kapják. Évente nagyjából 13 ezer diák részesül e támogatásban, a tanulók fele roma származású. Szót kell ejtenünk a cigány szakkollégiumokról is. Ezeknek nyíltan felvállalt célja az, hogy kinevelődjék az a cigány értelmiség, amely később segítheti a romák felzárkóztatását, vezetheti a roma közösségeket.

– Honnan lesz elegendő szakember az említett programok üzemeltetéséhez?

– A közhiedelemmel ellentétben az országban rengeteg a lelkes, kezdeményező és képzett szakember, pedagógusok, szociális munkások, gyermekvédelmi felügyelők, papok, lelkészek és mások dolgoznak azért, hogy előrevigyék a közösségeket. Mindannyian tudják, hogy ezen a területen nem adják gyorsan vagy olcsón a sikert. Csak lépésről lépésre haladhatunk előre, ha el akarjuk kerülni, hogy a szegénység körei nemzedékről nemzedékre megismétlődjenek.