November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját. 1844-ben ezen a napon fogadták el azt a törvényt, amely a latin és a német helyett a magyart nyilvánította hivatalos államnyelvvé Magyarországon.

Napjainkban a világon mintegy 15 millióan vallják anyanyelvüknek a magyart. Többségünk számára a magyar nyelv használata természetes, azonban nem volt mindig így. Népünk középkori történetétől fogva, hosszú évszázadoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy a korábban használt latint és németet az élet minden területén, hivatalosan is felváltsa a magyar nyelvhasználat.

Latintól a magyarig

A középkori Magyarország hivatalos és irodalmi színvonalú szövegeit jellemzően latinul írták. Az egyházi szövegek, kódexek, királyi dekrétumok (Aranybulla), gesták (Gesta Hungarorum) vagy éppen Mátyás király corvinái a deáknak is nevezett nyelven születtek. Pedig összefüggő magyar nyelvű szövegemlékek már a lovagkor évszázadaiból is ismertek, gondoljunk csak a XII. századi Halotti beszédre vagy a XIII. század környékéről származó Ómagyar Mária-siralomra. Ám a korábban keletkezett nemzeti nyelvű temetési beszédhez hasonlóan, a későbbi származású, első fennmaradt magyar nyelvű vers is, egyaránt latin nyelvű kódexekben található.

Magyar nyelvű szövegek valószínűleg már a korábbi évszázadokban is keletkezhettek, de anyanyelvünk akkoriban még alkalmatlan volt a magas szintű tudományos értekezések és irodalmi igényű szövegek megalkotására. A hivatalos költői nyelv is sokáig a latin maradt. Ennek megfelelően latinul alkotott az első híres magyarországi költő, Janus Pannonius (1434–1472) is, aki a Pannonia dicsérete című versében épp az ország kulturális felemelkedésével büszkélkedik.

A magyar nyelvű költészet első kiemelkedő képviselője az a törökverő magyar nemes volt, akinek irodalmi munkássága Janus Pannonius halála után több mint száz évvel teljesedett ki. A féktelen végvári vitéz hírében álló báró Balassi Bálint (1554–1594) késő reneszánsz kori versei a költő életében nem jelentek meg nyomtatásban, kézírásos költeményeit a Balassa-kódex őrzi. Köztük azt a lírai munkáját is, amelyben először olvashatjuk a magyar irodalomban az „édes hazám” szókapcsolatot.

A következő több mint 250 évben a nyelvújítás és a reformkor – majd később a forradalom és szabadságharc – idején tevékenykedő hazafiak voltak a legfőbb zászlóvivői annak a lassan kibontakozó folyamatnak, amelynek során a megerősödő magyar nyelv fokozatosan és végérvényesen átvette az uralmat a latin, majd a német felett. A latin hazánkban egészen a XIX. század első harmadáig a törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás, a közép- és a felsőfokú oktatás, valamint a tudomány és liturgia hivatalos nyelve maradt. Teljes egyeduralmának 1784. november 1-én II. József nyelvrendelete vetett véget, amelyben kötelezővé tette a német nyelv használatát minden hivatalos ügyintézés során. Az uralkodó, aki nem koronáztatta magát magyar királlyá, ezért gúnynéven csak kalapos királyként emlegették, így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”

A rendelet nyomán az alap- és felsőfokú oktatásban főtárgy lett a német, és sem hivatali, sem tanári állásban nem alkalmaztak olyan polgárt, aki nem beszélte, vagy határidőre nem sajátította el a németet. A mindennapi érintkezés nyelve ugyanakkor az ország soknemzetiségű jellegének megfelelően korántsem volt egységes: a magyar és a német mellett egyaránt beszéltek horvátul, szlovákul, románul és szerbül, és saját nyelvüket használták a ruszinok, a szlovének, a zsidók és a görögök is.

A birodalom főnemességének egy jelentős része azonban elnémetesedett. Ifjúkorában még maga Széchenyi István is jobban beszélt németül, mint magyarul, sőt, naplóit is javarészt ezen a nyelven írta.

A magyar nyelv győzelme

A rendek és a hozzájuk csatlakozó reformértelmiségiek a magyar önállóság jegyében folyamatosan tiltakoztak a kalapos király jogszabálya ellen, követelve, hogy a közigazgatás nyelvét változtassák magyarra. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – hirdették Bessenyei György író, a magyar felvilágosodás meghatározó gondolkodójának hitvallását.

A reformisták 1790-től szinte minden rendi országgyűlésen kicsikartak némi engedményt a Habsburg-udvartól, míg végül sikerült hivatalosan is kivívniuk a magyar nyelvnek járó méltóságot nemcsak az irodalomban, hanem a közéletben is. A magyar nyelv ügye, az anyanyelvhasználatért folytatott harc ugyanis nem egyszerűen kulturális, sokkal inkább hazafias kérdés volt, a politikai küzdelem része. Végül 1844. november 13-án fogadhatta el az Országgyűlés a magyart államnyelvvé tevő törvényt, amely többek között kimondta: „Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”

A jogszabály szövegét V. Ferdinánd szentesítette, meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több mint fél évszázados követelése előtt. A reformkor egyik legjelentősebb vívmányaként hazánk hivatalos nyelve a magyar lett, ettől az időponttól fogva magyarul alkották a törvényeket, magyarul zajlottak az országgyűlés ülései, a hivatalokban magyar nyelven folyt az ügyintézés, és az iskolákban magyarul tanították a gyerekeket.

A törvényhozással párhuzamosan folytatódott a magyar nyelv megújításának módjáról szóló vitasorozat is. A szellemi harcban a korszak olyan jelentős gondolkodóinak nézetei feszültek egymásnak, mint Kazinczy Ferenc és Verseghy Ferenc. A küzdelemből Kazinczynak, a nyelvújítás vezéralakjának követői kerültek ki győztesen. Egyrészt nekik köszönhetjük azt a szóelemző-etimologikus helyesírást, amely máig meghatározza nyelvtanunkat. Másrészt pedig törekvéseik nyomán indult el az a ma is zajló folyamat, amelynek során – az egyszerűsítés és egységesítés jegyében – nyelvünk új szavakkal, összetételekkel, idegen kifejezéseket helyettesítő tükörfordításokkal és képzőkkel gazdagodott.

Nyelvünk ősereje

A magyar nyelv jelenlegi szókincse mintegy 120 ezer szóból áll, ám ebből egy művelt ember is csak 30 ezret használ. Különböző fórumokon rendszeresen összeállítják a legszebb magyar szavak listáját, amelyek közé Kosztolányi Dezső a 30-as években a következőket sorolta: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. A lista folyamatosan változik, a Balassi Intézet 2010-es felmérésébe már a lájkol kifejezés is beszivárgott…

Internetes fórumok egy ideje eljátszadoznak a gondolattal, hogy melyek a világ legszebb vagy legnehezebben elsajátítható nyelvei. Sokan vélik úgy, hogy dallamossága, ragozó jellege és harmóniára törekvő változatos magánhangzókészlete miatt a magyar ezek közé tartozik. Hasonlóan vélekedett az anyanyelvünket éveken át tanulmányozó George Bernard Shaw Nobel-díjas drámaíró is, aki egy interjúban így fogalmazott: „Ezen a különös, őserőben bővelkedő nyelven könnyebb kifejezni az apró különbségeket és az érzelmek titkos rezdüléseit.”

A magyar nyelv ünnepének különleges aktualitása van napjainkban, amikor rendkívül élénk érdeklődés kíséri a nyelvünk eredetéről folytatott közéleti és tudományos vitát. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy a magyar nyelvet hivatalossá tevő dekrétum kihirdetése után 174 évvel, a határainkon túl élő nemzettársaink jelenleg is vívják napi harcaikat azért, hogy közös anyanyelvünket az élet minden területén szabadon használhassák!