Apu, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába? – szólt Bilicsi Tivadar híres állatkerti slágere a múlt század közepén, amit ma is ismer szinte minden óvodás kisgyerek. Pedig ahogy a világ, úgy a Fővárosi Állat- és Növénykert is rengeteg változott azóta – a több hullámban történő felújítások során szinte az összes épületet és kifutót korszerűsítették, szem előtt tartva lakóik igényeit.

Sokan emlékezhetnek még például a nyolcvanas évekre, a vasrácsos nagy macska ketrecekre, a szűkös medvebarlangra és a mostani, tágas gorillakifutót nélkülözni kénytelen, üvegfal mögött ásítozó emberszabásúakra A rendszerváltás óta azonban számos jelentős rekonstrukció ment végbe, megnyílt a Bonsai Pavilon, a Pálmaház, létesült egy sövénylabirintus, megújult a Majomház, az eredeti tervek alapján visszaépült a második világháborúban elpusztult Bölény- és Zsiráfház is.

A korszerűsítést azonban nem feltétlenül a pénz hiánya hátráltatta: a műemléki védelem alatt álló épületeket körültekintően lehetett csak átalakítani – legtöbbjüket az 1909–1912-es felújítás idejében építették, többek közt Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervei alapján.

– Az állatkertnek tulajdonképpen két születésnapja van: az eredeti gyűjteményt még 1866-ban hozták létre a budapesti Városligetben, de az intézmény 1907-ben csődbe ment – éppen száz éve, 1912-ben nyitotta meg kapuit újra – meséli Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője, aki sok kollégájához hasonlóan már diákként itt önkénteskedett, szinte „belenőtt” az állatkertbe. Vele sétálunk végig a több mint tíz hektárnyi területen, ahol a közel százötven év alatt jó néhány csoda megesett, csak hogy a Nyugati pályaudvarról kötőféken idevezetett zsiráfokat vagy a közeli trolimegállóban várakozó, szökött pingvint említsük – no és a másikat, amelyik a mai Ötvenhatosok teréig bandukolt. Egy biztos: az elefántos kapu mögötti egzotikus világ ma is képes mindenkit elvarázsolni.

Bach, Vivaldi és a csupasz turkálók

Egymillió látogatójával az ország legnépszerűbb kulturális intézményének számító óriásparkban ma már nemcsak az Európa Nostra-díjas Elefántházban, a Délkelet-Ázsia élővilágát bemutató Xan tus-házban vagy a felújított Sziklakertben barangolhatunk, hanem a több mint háromezer négyzetméteres Varázshegyben is.

Az interaktív kiállítótér ötlete még Lendl Adolf zoológushoz köthető a századfordulóról: a földi világ kialakulásának kalandos útját ismerteti meg a látogatókkal. Az Óriások Csarnokában gigantikus makettek lógnak a mennyezetről, többek között egy négyméteres ámbráscet, egy hatalmas polip és egy bálna szíve. Az Élet Iskolája a mérnöki pontosságú evolúciós megoldásokat szemlélteti, de végigjárhatjuk a hazai ősmaradványokat és kőzetdarabokat bemutató Időalagutat is. A Neander-völgyi család és a mozgatható sisakrostélyú páncélos lovag mellett persze élő állatok is akadnak itt: köztük a sivatagi vakondpatkány-kolónia az igazi kuriózum. Érdekes megfigyelni a csupasz turkálónak is nevezett, esetlen kinézetű kis jószágokat, ahogy fáradhatatlan munkájukat végzik a raktár-, lakó- és szeméttároló kamráikban: építőanyagot és élelmet hoznak-visznek rendületlenül.

– Az emberen kívül ez az faj az egyetlen államalkotó emlős: a hangyákhoz és a méhekhez hasonlóan van köztük királynő, dolgozó és katona. De még ennél is különösebb az a sajátosságuk, hogy gyakorlatilag nem éreznek fájdalmat, illetve hogy dupla blokkoló mechanizmussal rendelkeznek a sejtek elburjánzására, vagyis soha nem lesznek rákosak – meséli Hanga Zoltán, hozzátéve, hogy a fájdalom hiánya valószínűleg épp e sajátos társadalmi berendezkedéssel függ össze, hiszen az egyedek így könnyebben áldozzák fel magukat a közösségért.

A talajlakó állatokhoz hasonlóan azonban e kis jószágok sem szeretik a szokatlan zajokat. Ezért egy dupla, hangszigetelt üveggel ellátott terrárium mögött élik szorgalmas életüket, odabent pedig folyamatosan sugárzott Bach- és Vivaldi-muzsikák nyomják el a külvilág zavaró beszűrődéseit.

A legnagyobb veszély: az ember

Az állatkertek rácsai, üvegei ugyanis nem csak a látogatók védelmére szolgálnak: éppúgy védik az állatokat is a látogatóktól. Hiába ugyanis a rengeteg figyelmeztető tábla, az emberek gyakran dörömbölnek az üvegen, vagy megpróbálnak valahogy kapcsolatba lépni az állatokkal. Régebben még az is előfordult, hogy valaki kővel dobott meg egy vemhes hódot, mert nem mozgott, márpedig az állatkerti jegyért az jár…

– Egy víziló például azért pusztult el, mert gumilabdát hajítottak a kitátott szájába, ami bélelzáródást okozott. De szintén tragédiába torkollhatott volna, amikor egy bácsi a nála lévő bort öntögette bele a víziló szájába: mi vettük ki a demizsont a kezéből – meséli Hanga Zoltán.

Valójában a látogatót kevésbé kell félteni: arra még sosem volt példa, hogy egy veszélyes állat kiszökött és bántott volna valakit. Az viszont már előfordult, hogy a látogatók saját magukat veszélyeztetve átmásztak, átnyúltak a védőkorláton.

– A kilencvenes évek közepén egy részeg ember éjjel valahogy bemászott az akkori oroszlánbarlangba, mert szerette volna megsimogatni az oroszlánt: reggel a fél karjával az állat szájában találták, amit aztán könyökből le is kellett vágni – eleveníti fel a hírhedt esetet a szóvivő.

A másik komoly probléma az etetés kérdése. Ugyanis az állatoknak gyakran kínált perec, ropi és szendvics nem megfelelő táplálék a legtöbbjük számára: például a madárfajok közül jó néhányat egyszerűen megöl a sós finomság. Ezért találták ki az úgynevezett zoo-csemegét: a préselt zöldtakarmányból, lucernából készített rudacskák, ha nem is használnak, de legalább nem ártanak a lakóknak. A legjobb persze az lenne, ha egyáltalán nem is kapnának semmit a látogatóktól, hiszen mindenkinek megvan a meghatározott napi adagja. Az orvosi vizsgálatok előtt koplalásra ítélt állatok esetében pedig különösen veszélyes az etetés, hiszen altatásban könnyen megfulladhatnak a titokban behabzsolt csemegék visszaöklendezésétől.

Kígyók munkában

Egy állatkertben tehát minden a lakói jólétét szolgálja – ami a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül az élettér folyamatos bővítését jelenti. Inkább a ketrecek, kifutók változatos berendezése számít, ami elűzi a rájuk leginkább leselkedő veszélyt: az unalmat.

– Mivel itt egy állatnak nem kell egész nap küzdelmes életet folytatnia a túlélésért, és az ennivalót is megkapja készen, némelyiküknek túl sok szabadideje marad. Ez viselkedési zavarokat okozhat, felesleges háborúskodást, vagy ami még rosszabb: elkezdik lebontani a berendezést – magyarázza Hanga Zoltán. – Ezért mindenféle módszerekkel gazdagítjuk az életüket, különböző helyekre rejtjük az ennivalót – hiszen azt a természetben is fel kell kutatniuk –, mindenféle mászófákat, köteleket szerelünk fel az élőhelyükre, de a különböző látványetetések, állati show-k is az ő foglalkoztatásukat szolgálják.

Ilyen például a Kígyó-show is: az árnyas fák alatti padon épp egy óriáskígyó tekereg Domonkos Zoltán gondozó nyakában – aki egyébként pénzügyes munkáját cserélte le az állatkertire. Egy négyévesforma kisfiú gondolkodás nélkül veszi magára a körülbelül háromméteres vörösfarkú boát, majd büszkén fényképező apukájával együtt szájtátva hallgatja Zoltán csípős humorú ismertetőjét. Az isteni átoktól induló történetből – „mostantól fogva a hasadon járj” – megtudhatjuk többek közt, hogy e hüllők farokkezdeténél található két kis karmocska bizony egykoron láb volt, ma már azonban csak a hímkígyó használja: azzal „ölel”, vagyis így kapaszkodik meg arájában.

A bemutató közben ide-oda hajtogatott Csuszi eközben teljes lelki nyugalommal tűri a macerálást, sőt, még a halszálkához hasonlatos fogsorát is hajlandó megmutatni.

– Hozzá van szokva, hiszen ez a munkája, ezért kapja három-négy hetente a patkányokból vagy tengerimalacból álló ebédjét – viccelődik Domonkos Zoltán, aki igyekszik eloszlatni a kígyókkal kapcsolatos misztikus tévhiteket is. – Már negyedik éve foglalkozom hüllőkkel, és nem mondom, hogy élvezik a macerálást, de szó nélkül tűrik. Ha mégis bevadulna valamelyikük, akkor is inkább menekülni igyekezne a helyszínről, és csak a legvégső esetben harapna. A látogatók közé kihozott példányoknak különben sincs mérge.

Az is kiderül, hogy a gondozó lábán lévő, gyanús sérülés sem egy veszélyesnek gondolt kígyó műve.

– Ezt a világ legnagyobb rágcsálójának, egy vízidisznónak köszönhetem – meséli Zoltán. – Ugyanis a neme meghatározásához meg kell fogni az állatot, majd tótágast állítani, hogy az állatorvos lássa, kivel van dolgunk. Miközben Sós doktorral éppen így vizsgáltunk egy vízidisznót, az elunta magát, és szépen belemélyesztette a fogait a lábamba – olyan volt, mintha a sípcsontomat egy satu pofájába szorították volna.

Víziló-véna

Nem sokkal később feltűnik az említett Sós doktor is, aki egyébként 1995 óta dolgozik az intézményben. Elsősorban általános problémákkal foglalkozik, oltással, féreghajtással, sérülésekkel, illetve olyan speciális területekkel is, mint az orrszarvúak szaporodásbiológiája, továbbá az öregkori betegségek is gyakoriak: a fogságban tartott állatok a kényelmes környezetben sokkal tovább élnek, mint a szabadban, így az idős emberekhez hasonlóan náluk is előfordulhatnak mozgásszervi, ízületi és daganatos betegségek. A különlegesebb esetekben pedig a doktor más szakemberekkel is együttműködik – szemorvossal, mikrobiológussal, csontsebésszel, a főemlősök esetében pedig sokszor humán orvosokkal. Az egyik gorilla nőgyógyászati műtétjéhez például a SOTE onkológiájáról érkezett egy professzor.

Laikusként azt gondolnánk, hogy egy állatkert orvosának az oroszlánok és farkasok vizsgálata a rémálma. A meglepő igazság viszont az, hogy inkább a zsiráfok és a vízilovak altatásától félnek.

– Az állatok altatása önmagában is nagyon komoly rizikó, de a zsiráfok esetében különösen az: ők ugyanis az utolsó pillanatig menekülnek, és amikor a gyógyszer hat, összeesnek. Mivel magasabbról zuhan le a fejük, ez nagy kockázatokkal jár – avat be a részletekbe dr. Sós Endre. – Ezért szalmabálákkal kibélelt helyeken altatjuk őket, és kötelekkel segítjük az esésüket. A víziló pedig a rajta lévő rendkívül vastag zsírréteg miatt nagyon nehéz eset: egyrészt labilisabb a keringése, másrészt elég nehéz kiszámítani, hol van az izom, ahová a gyógyszert be kell adni – hosszú tűket igényelnek. Olyan mélyen futnak az erek, hogy vénát sem könnyű találni rajtuk – leginkább a nyelvükön sikerül. A kockázatok miatt tehát az a legjobb megoldás, ha az állatokat trenírozzák bizonyos vizsgálatok, kezelések elviselésére, hogy ne kelljen annyit altatni őket. Az orvos szerint ez leginkább intelligencia kérdése, az elefántokat, az orrszarvúkat, a fókákat és természetesen a majmokat lehet a legjobban tanítani: az orángutánok manuálisan ügyesek, a csimpánzok pedig nagyon okosak.

Okos fókák, félős tevék

Sós doktor szavai rögtön igazolást nyernek a Fóka-show láttán. A rengeteg kis rajongó miatt a félkör alakú medence mindkét oldalán, párhuzamosan zajló programon játszi könnyedséggel veszik rá az állatokat a gondozók különböző mozdulatsorokra. A parton mókás nehézkességgel közlekedő jószágok karikán ugranak át, labdát pörgetnek, és elegáns fordulatokkal ugranak fejest a vízbe. Jutalmuk minden esetben egy hal – na és a viharos siker. A gondozóik azonban határozottan elutasítják, hogy – tévesen – idomároknak nevezzék őket.

– Mi ugyanis nem kényszerítjük az állatokat, ez inkább olyan, mint egy játék – mondja Dézsi Dániel, aki eredetileg vadgazda mérnök, de már öt éve az állatkertben dolgozik. A betanítás pedig sokszor csak annyit jelent, hogy az állatok teljesen szokásos tevékenységei, vízben való játékai közül jutalommal megerősítik azokat, amelyekre szükségük van, illetve egy kézjelet kapcsolnak hozzá – ezért néz ki úgy egy ilyen show, mintha közlekedési rendőrök mutogatnának. Másrészről a foglalkozások azt is célozzák, hogy bizonyos kezelésekhez szoktassák az állatokat, mint a fogaik vizsgálata vagy a hasi ultrahang. Ezért látni, hogy a gondozók gyakran belenyúlnak a fókák szájába, illetve a hasukat simogatják – ugyanis az állatok többsége számára még ez is szokatlan tevékenység.

– Igazából a fókákkal való foglalkozás nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik – meséli Dani. – Rengeteg kreativitást igényel: Noénak például nem lehet monoton feladatsorokat adni, mert egyszerűen otthagyja az embert, ha unatkozik. Őt kifejezetten meg kell lepni. Jacques-nek viszont nagyobb szüksége van a megszokott dolgokra, a biztonságra. Különösen intelligens, társas lények, és igen kifejezőek: a tekintetük nagyon sok mindet elárul. De ami még érdekesebb, hogy mindketten szimpátia alapján döntenek, kivel hajlandóak dolgozni. Danihoz azonban nemcsak a fókák, hanem az egyetlen jegesmedve, Tanya és hat teve is tartozik.

– A tevéket sokkal nehezebb tanítani: ha például kimegyek egy marék élelemmel, akkor egyből ellepnek, nem lehet külön-külön foglalkoztatni őket. Tanya viszont annyit már megtesz a kedvünkért, hogy kinyitja a száját a fogorvosnak, illetve hajlandó a mancsát is odanyújtani vizsgálat céljából – meséli Dani, aki azt is hozzáteszi, az évek során erős kötődés alakult ki az állatokban iránta. – A tevéket például gyakran kivisszük sétálni a kifutójukról, mert a nagy melegben ők is unatkoznak. No, nem a hőérzet miatt, hanem mert ilyenkor ritkábban jönnek a látogatók: márpedig a tevék őket nagyon szeretik, különösen, ha csemegét is hoznak magukkal. Egy ilyen séta közben esett meg, hogy az egyik teve megijedt, és hozzám bújt védelemért. Ők ugyanis nagyon bátortalan állatok. De az is előfordult, hogy Noét megtámadta a tréning közben Jacques, és az én hátam mögé menekült, onnan magyarázott vissza neki. Az állatok pedig időnként nemcsak hasonló bizalommal, de valódi szeretettel is megajándékozzák az embereket.

Érdekes bizonyíték erre az, hogy a simogatás, amihez eleinte szoktatni kellett a fókákat, mára jutalommá alakult a számukra. Ez úgy derült ki, hogy egy új, kezdő kolléga érkezett a gondozók közé, aki kért Noétól egy feladatot, amit aztán az elrontott. A gondozó ekkor áttért egy következő tevékenységre: a simogatásra való szoktatást gyakorolták. Meglepődve tapasztalták, hogy később Noé mindig az elrontott feladatot ismételgette. Mert a simogatás már számára is jutalmat jelentett…

Farkas Anita és Fehérváry Krisztina

Vissza a természetbe

Napjainkban egy állatkertnek nemcsak az állatok bemutatása a feladata, hanem a védelme is. A budapesti intézményben például évente hétszáz sérült madarat, százötven hüllőt és négyszáz kisemlőst látnak el. Ezenkívül ma már nem az a jellemző, hogy a vadonban befogott állatokat hozzák a parkokba, hanem éppen fordítva: itt szaporítják a különleges, kihalófélben lévő fajokat, majd odaszoktatják őket a természetes élőhelyükre. Például az európai bölény, az ázsiai vadló (a háziló legközelebbi, vadon élő rokona), a hawaii lúd enélkül már nem is létezne a természetes élőhelyén. Ezt a munkát pedig nemzetközi programok során hangolják össze: törzskönyveket vezetnek az egyedekről, és az egyes fajok koordinátorai döntik el, melyik állatot melyikkel érdemes párosítani.

A fővárosi állatkert munkatársai vezetik például a színes arcú mandrill majom európai tenyészprogramját, ahogyan nemsokára a Kongói Demokratikus Köztársaság területén honos, aranyhasú mangabé felelősei is ők lesznek – ez azért nagy szó, mert az egész világon csak tíz olyan állatkert van, ahol ilyet lehet látni.

A budapesti intézmény kimagaslóan elismertnek számít a szakmában, a világ kétszáz vezető állatkertjének egyike. A jelenlegi igazgatót, Persányi Miklóst pedig két alkalommal is megválasztották az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége elnökének.

Százötven év

A Fővárosi Állat- és Növénykert egyike a világ legrégebbi állatkertjeinek, csupán 25 intézmény előzi meg ezen a listán. Az első évtizedekben azonban kevés egzotikus különlegesség akadt a parkban, leginkább csak Erzsébet királyné ajándéka, egy zsiráf. A millennium idején ennek ellenére nagyon népszerű lett, ugyanis „néprajzi mutatványok” is szórakoztatták a közönséget: egy időben egy teljes afrikai törzset is az állatkertbe költöztettek. Miután azonban csökkent a lelkesedés, és a főváros megemelte a bérleti díjat, 1907-ben csődbe ment az intézmény. Ekkor Budapest átvette: korszerűen átépítették, és kétezer új állatot vásároltak – nagy látványosság volt, amikor a vonaton érkezett zsiráfokat kötőféken vezették át a Nyugati pályaudvarból a Városligetbe.

Az első világháború azonban megtizedelte az állatállományt, miután nem lehetett beszerezni a megfelelő takarmányokat. A két háború között pénz híján cserékkel hoztak újakat, ekkor került fóka, elefánt, zebra, jegesmedve az állatkertbe. A második világháború azonban az előzőnél is pusztítóbb volt, a kert a frontvonalba került, számos bombatalálat érte, ráadásul a kiéhezett lakosság a megmaradt állatokat is megette. Az ötvenes években viszont újra fejlődésnek indult, és megkapta a tudományos intézet besorolást is az MTA-tól, a rendszerváltás óta pedig minden téren folyamatosan fejlődik.