Az emlékezés az ismétlődés legjobb ellenszere
Ha tabuk nélkül tudunk beszélni a 20. századról, az olyan hibától, mint a málenkij robot, megóvhatjuk magunkat a jelenben
Az emlékezés az ismétlődés legjobb ellenszere, és ha tabuk nélkül tudunk beszélni a 20. századról, néhány hibától megóvhatjuk magunkat a jelenben – mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára a málenkij robot évfordulója alkalmából szervezett vasárnapi megemlékezésen Nagymaroson.
Fotó: MTI/Kovács Tamás
Rétvári Bence, a térség KDNP-s országgyűlési képviselője három Pest megyei település – Nagymaros, Kismaros és Zebegény – közös megemlékezésen arról beszélt, hogy Magyarország sokat köszönhet az országban élő német nemzetiségű embereknek, akik évszázadokon át hozzájárultak ahhoz, „amire büszkék vagyunk”.
Ezért is kell emlékezni arra, hogy ez a három kis település néhány nap alatt 500 embert veszített, Magyarország pedig néhány hónap alatt csaknem 800 ezer embert, akit az úgynevezett málenkij robotra, kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba – tette hozzá.
Azt mondta: ha azokat a vagonokat, amelyekben az embereket málenkij robotra vitték, egymás mögé helyeznék, Debrecenben lenne a mozdony és Székesfehérváron az utolsó szerelvény. Az elhurcoltak közül 200 ezren soha többé nem tértek haza.
Rétvári Bence kitért arra: a háború végén több csapás is érte a magyarországi svábságot. Először Sztálin 1944. december 22-i parancsa, meghatározva a kvótákat, amelyeket az előrenyomuló Vörös Hadseregnek teljesítenie kellett, „begyűjtenie” embereket, hogy háborús jóvátételt végző munkára a Szovjetunióba vigyék őket. A másik csapás pedig a magyarországi németek kitelepítése volt.
1946-tól 1948-ig mintegy kétszázezer németet telepítettek ki Magyarországról.
A parlamenti államtitkár azt mondta: a 20. század konklúziója, hogy Magyarországnak távol kell tartania magát minden birodalomépítő törekvéstől. Úgy fogalmazott: „Bízunk abban, hogy a szabadságot, amelyet mostanra megszereztünk (…), meg is tudjuk őrizni.”
1944 őszétől csaknem 800 ezer embert hurcoltak el Magyarországról hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára, akár negyedszázados száműzetésre a Szovjetunióba. A túlélők első csoportja csaknem egy évtizeddel később, 1953. november 25-én térhetett haza a táborokból. Nagymarosról, Kismarosról és Zebegényből 1945 januárjától vittek el embereket.
