Az építész legyen az erők ura

– Bevallott célja volt, hogy a Néprajzi Múzeummal az egész emberiségre ható építészeti tettet hajtson végre. Hogyan lehet nekifogni egy ilyen feladatnak?

– Nemcsak én éreztem így, hanem a világ építészei közül az a tíz alkotó is, akiket meghívtak erre a pályázatra. Nem véletlenül, hiszen a nemzeti origó vonzáskörzetéről beszélünk.

– A Hősök terére gondol?

– Én így hívom, igen. Éppen ezért fogós kérdés, milyen irányvonalak mentén induljon el az ember a tervezés során. A közvetlen építészeti környezetet figyelembe véve? Up to date társadalmi, építészeti irányzatok alapján? Már 1997-ben, a Nemzeti Színház Deák téri pályázatára tervezve is arra jutottam, hogy Budapest frekventált helyszínein az általános kortárs építészeti felfogástól eltérően kell gondolkodni. Borzasztóan hányatott tör­ténelmi sorsunk van, és hiszek abban, hogy az építészet meg tud szabadítani az ebből fakadó terhektől, sőt, új dimenziót is képes nyitni. Amikor egyetemistaként megnéztem az Iparművészeti Múzeumot, körbejártam a Hősök terét, felmentem a budai Várba, akkor éreztem meg, hogy az építészet és a természeti környezet együtt valóban hat az emberi szellemre. Ez a tapasztalat mélyen belém épült.

– S végül milyen irányvonalak mentén indult el a Néprajzi Múzeum esetében?

– Három fő gondolatot határoztam meg, amelyek kapaszkodók számomra. Az egyik a végtelen szabadság, amivel megszületünk, érzékeny lélekkel, és ezt szeretném visszaadni az embereknek, hogy béklyóktól mentesen legyenek képesek látni az életüket és más embereket is. A másik irány ahhoz kapcsolódik, hogy az építész feladata közvetíteni a mély, belső, művészeti tapasztalásokat, hiszen ő is ezt szeretné megélni, amikor valahova megérkezik. Ezt le kell fordítani hétköznapi nyelvre, tehát fontos elem az egyszerűség, hogy legyen egyből áttekinthető, amivel találkozik az idelátogató. Ne legyen érthetetlen. A harmadik irány pedig a távlat, a horizont megnyitása. Az emberi szellemnek erre szüksége van, ezért mennek a hegymászók a hegyre, ezért megyünk mi a tópartra, a tengerpartra. Ez a három szándék össze is függ, egymásból következő hatásokat eredményez. De ez még kevés nézőpont az új Néprajzi Múzeum épületéhez, mivel annak a helyszínén van egy óriási mátrix, benne az ’56-os emlékmű mint a névtelen hősök gyűjtőhelye, illetve a Hősök tere, a nemzeti origó, ami pedig a nevesített királyaink emléke, továbbá itt a bejárat is a Városligethez. Úgy gondolom, az ’56-os emlékmű egy szimbólum, amelyen keresztül megjelennek az egész magyar történelem névtelen áldozatai. Ezek a lelkek alakítják ezt a helyet, ezért ez telített tér, ahol nehéz megszólalni is. A telített térben pedig nincs és nem is lehet építészet, ezért hagytam meg ennek a zöld kehelynek a közepét így, tisztán, érintetlenül. Ilyen tér van a piramisok, főleg a csonka piramisok tetején is, ahol tényleg találkozik az ember a Teremtővel.

– Tehát ez egy piramis teteje?

– Ez egy megfordított erőképlet. A közepén van az emlékhely, ahonnan kibomlik a tér. A két zöld kar átvitt értelemben a piramisnak az oldalait jelképezi, amin át mind a gondolatstruktúrák, mind a szellem fölfelé halad.

– Itt kapunk választ az életünk nagy kérdéseire?

– Az épület funkciója, hogy bevonja az embert abba az erőtérbe, ami kizárja a gondolkodásából a hétköznapok terheit, itt egy pillanatra önmagára találhat. Felfelé haladva halkul a város zaja, a madárhangok és a levelek zöreje, a szél zúgása pedig erősödik. Rétegről rétegre emelkedhetünk mi is a tájjal. Véletlen, bár szerintem nincsenek véletlenek, hogy az épület tetejének horizontján Gábriel arkangyal szobra lebeg a Hősök tere posztamensén, a budai hegyvonulat sziluettje felett; mintha őrködne az itt született gondolatokon. Az, hogy a régi nagy megalitok erejéhez merem hasonlítani a múzeumot, azokból a visszajelzésekből is fakad, amelyek annak elkészülte után jutottak vissza hozzám. De a nyitott építmények, mint a Stonehenge, a szerkezetükből fakadóan egyébként is az életerő befogadására szolgálnak, ezeken a helyeken a közösség megkaphatja a hétköznapi életéhez szükséges bölcsességet és a tudást. Az az első skiccem az épületről azt mutatja, ahogy jönnek föl az üzenetek a Földből. Mint amikor kiáll egy férfi, egy pásztorember az Alföldre, és megváltozik körülötte az idő, a világ. Így teremt erőt maga körül az, aki családot alapít vagy egy nemzetállamot, vérszerződéssel. Ezért is fognak mind kitérni előle az ellenzői. Itt hatalmas erők működnek, és azt akartam, ha valaki felül ennek a zöld kehelynek az egyik oldalára, érezhesse őket.

– Az építész feladata az erőket megérezni és megjeleníteni?

– A múltban gúzsba kötött kérdőjelek vannak, amik a jelenben oldódnak, a jövőben pedig kötetlenül léteznek. Az építésznek az erők urának kell lennie, a múltban lakozó elakadásokat fel kell oldania. De nem mindegy, hogyan szabadítjuk föl őket, hiteles marad-e a folyamat a társadalom számára, vagy egy álságos világot építünk, ami csak divatból születik. Mindig eredeti választ kell tudni adni, a szellemi világ alakítóivá kell válni. Itt, a Néprajzi Múzeumnál az is cél volt, hogy ez az egyhektáros terület legyen újra mindenkié. De úgy, hogy ott az emberek feltegyék maguknak az életük nagy kérdéseit, vagyis bennük ugyanúgy oldódjanak az egyéni történeti energiák. Így gyógyulhat az egyén, a város lakossága, adott esetben a nemzet. Ezek nagy szavak, de ha ebben nem hinnék, akkor nem tudnék ilyen épületet megálmodni.

– Zavarják a nagy szavak?

– Próbálok mindig pontosabban és élesebben fogalmazni, hogy érthető legyen, ez nem öntetszelgés kérdése, hanem az alkotás folyamata. Úgy gondolom, el kell mondania a művésznek, miért teszi azt, amit tesz. Könnyű azt mondani, hogy a művészet valami misztérium, és kész. Én tanár is vagyok, több mint húsz éve, ezért is akarok beszélni róla, mert a diákokat ez mindennél jobban izgatja.

– S hogyan lehet ezekre az erőkre ráérezni?

– Szerintem úgy, hogy az ember egy kicsit meghal, pontosabban eldönti, mostantól miért akar élni, és belső úton indul el. Az életnek szolgálattá kell válnia. De ez nem lemondás, mert ilyenkor nyílnak ki igazán az érzékszervek, megváltozik a látásunk, a hallásunk, az emberekről és az egész világról alkotott képünk. Ha a lelkében elég tiszta lesz az ember, akkor esélye van arra, hogy irányítást kapjon ehhez a folyamathoz. Belül születik valami, ami ellök minket a válasz irányába. Ez nem a tudatos vagy tudat alatti elménk működése nyomán történik, inkább a természet törvényei szerint, nem tehetünk róla. Ezért is mondom mindig azt, hogy én a természet törvényei szerint működtetem magamban az építészetet, mert az sokkal nagyobb erő, mint amit az ember a tudatos energiáival képes lenne irányítani. Egyet tehetünk, ha érezzük, hogy megmozdul bennünk egy erő, akkor elkezdünk rá odafigyelni.

– Ez a képesség akkor mindenkiben megvan?

– Igen. De egy építésznek azért kötelező éreznie a folyamatokat, mert olyan víziók alapján kell alkotnia, amelyek legalább 8-10 évvel megelőzik azt az időt, amikorra megépül a mű. Nem dolgozhat a hétköznapi, mai reakciókkal. S e víziók alapján feladata megtámogatni a társadalmat olyan tértestekkel, amelyek képesek regenerálni, másrészt pedig feladata gazdagítani az adott nemzet szellemi örökségét, ahogy azt Lechner, Steindl, Hauszmann vagy Schickedanz, a Hősök tere alkotója is tette. Rettenetesen nagy alázattal kell tudni ilyenkor dolgozni, hiszen 150 éve Herman Ottó szeretett volna először néprajzi múzeumot, és még Széchenyi is kérte a megépítését az Országházban. Hét generáció akarata valósult most meg, ilyen helyzetben nem lehet egyénieskedni. Azt szoktam mondani, ezt a házat nem Ferencz Marcel tervezte, hanem részese lehetett egy 150 éves folyamatnak.

– Most a Matthias Corvinus Collegium következik. Itt milyen erőkkel kell megküzdeni és hogyan? A Munkásőrség országos parancsnoksága és tisztképzője helyére épül, az egész Kárpát-medence tehetséggondozó intézményeként.

– Ott egy nagyon mély történelmi nyom van, és kérdés, miféle gondolatokat és társadalomformáló erőt őriznek az 1950-es évek óta azok a vasbetonba öntött falak. De a terület nem kaphat egy egyszerű történeti feloldozást, hogy fátylat a múltra és kész, ezt az erőt nem szabad elengedni. Úgy kell átalakítani a térben, hogy megváltó minőségben jelenhessen meg. Ugyanis azoknak a lelkeknek az építőerejére, akik ezt megszenvedték, igenis szükség lesz. A tervezés gondolatköre visszavezet egészen Mátyásig, akinek megvolt az a képessége, hogy az előtte levő történelmi korszakot és az utána következő 500 évet is rendbe tette, hiszen a meséink őrzik őt, a hatása ma is él, ma is igazságot teremt. Abban bízom, hogy ez az épület 2022-től 70 évre visszamenőleg föl tudja oldozni a magyar társadalmat, és minimum 70 évre a jövőben felemelni. Eközben az Országos Levéltár, a Mátyás-templom, a Sándor-palota, a Budavári Királyi Palota alkotta történeti látképbe kell illeszkednie, ez alakítja a megjelenését. Ebben az erőtérben a levéltár őrzi a titkokat, amelyeknek az új intézményben napvilágra is kell kerülniük, és ez egy gyönyörű körré záródik, súlypontjában a döntéshozó erővel.

– Miért nem szereti a kortárs építészetet?

– Az építészetnek legalább négyezer éves hagyományai vannak a térképzés kialakult törvényeivel, amelyek a társadalom ritmusát, arányérzékét, térigényeit szolgálják. Ez egy tiszta, belső forrás, amit még követtek a századfordulós eleink nagyjai. Változást a XX–XXI. századi modernizmus hozott, azt hirdetve, hogy az egyén döntsön a térről. Ezzel behozta az életünkbe a funkcionalizmust. Amikor az eleink az ősi, mágikus térszerkezeti rendszer alapján építettek, akkor az egyénnek kellett alkalmazkodnia az épület tereihez, és nem fordítva. Mára ez „műemlékké” vált, a szakmát nem gyakorolhatjuk ebben az irányban. A nagybetűs építészetben azonban a tér formálja az embert, és neki le kell mondania pillanatnyi igényeiről.

– De mit kap cserébe?

– Eleganciát. Teljes mértékben átadhatja magát egy olyan archaikus térnek, ami visszaemeli a természetes gondolkodási folyamatba, részesévé válhat annak a nagy egyetemes egésznek, amit az építészet évezredek óta képes volt hordozni. Újra kellene tanulnunk a történelmi terek megélését, mert az általa kiváltott szemléletmód el tudna minket vezetni egy erős, összetartó társadalmi irányba.

1 2 3 4 5 6 / 6

– Látható, hogy vannak víziói a jövőről, mit mond, mi lesz velünk?

– Nem sok jó. Egy nagy átalakulás fog végbemenni a világban. Az egyik jövőképem az, hogy csak sodródunk tovább még 80-100 évig, nem gondoljuk végig ezeket a folyamatokat, és agonizálva termeljük önmagunk alá a törött struktúrákat, mígnem végünk lesz. Vagy pedig ébred egy olyan erő, ami megmenti az emberiséget.

– A Néprajzi Múzeum és az ’56-osok emlékműve érdekes konstelláció együtt. Az Indexen Jamrik Levente városkutató a pokol bejáratának nevezte az épületet, és sok negatív kritika érte baloldalról. Az emlékművet pedig jobboldalról övezte utálat a kezdetektől. Most pedig egy helyen torlódik egymásba a kettő.

– Dósa-Papp Tamás építész egyszer ott volt velem az építkezésen, ő az emlékmű egyik alkotója, egyébként Makovecz-tanítvány. A sólyomról beszélgettünk, a magyarok szent madaráról és arról, hogy lehetne-e ez a ház akár egy sólyom is itt a csőrével, vagyis az emlékművel, és a két szárnyával. Csak átvillant az agyunkon, de ő felmutatott a darura, ami az emlékmű tövében épp hatalmas betonelemeket emelt, és így szólt: nézd, Sólyom a neve. Akkor úgy éreztük, kicsik vagyunk mi, mit is tehetnénk, ha ez a száztonnás daru is céllal dolgozik, ha valami meg akar születni az országért. Mondom, én hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek.