Településeink arculata befolyásolja és kifejezi önazonosság-tudatunkat
Az építészet közügy
Jelentős változások jönnek a hazai építőiparban, átalakul az állami beruházások rendje, és a magánépítkezéseket is közérdekűen szabályozzák. Elérkezett az öncélú építészet visszaszorításának ideje.
Kis túlzással az elmúlt évtizedekben bárki bárhová bármilyen bármit építtethetett, aminek következtében a rendhagyó, szokatlan, néha ötletes, gyakrabban minimalista, sőt arrogáns formai megoldások számos esetben megbontották, megerőszakolták, összezagyválták településeink hagyományos építészeti szövetét. Különösen Budapest agglomerációjában az elmúlt évtizedekben számtalan olyan épület jött létre, amelyek között sétálva meg nem mondhatnánk, hogy a világ mely országában járunk.
A kortárs megközelítéseknek persze helyük van a nap alatt, csak nem mindegy, hogy milyen minőséget képviselnek, és miként viszonyulnak a régebbi korok stílusaihoz. Vagyis hogy az új irányzatok képviselői képesek-e beleilleszkedni egy-egy falu, város épített örökségének formálódásába.
Lázár János építési és közlekedési miniszter tavaly ősszel már megszellőztette a mára jórészt elkészült két új kerettörvény lényegét. Az egyik az állami beruházások rendjét szabályozza, jobbára technikai kérdéseket tisztáz, rendezi az egyes beruházások menetrendjét az előkészítéstől a tervezésen és a kivitelezésen át az üzemeltetésig és a fenntartásig, különös tekintettel a folyamat bármely fázisát érintő összeférhetetlenségek tisztázására, valamint a környezeti fenntarthatóságra. A preambulumban a polgári jó ízlés kívánatossága is szerepel.
Ez a vezérfonala a másik fontos jogszabálynak, az építési kerettörvénynek, amit Lánszki Regő építési államtitkár vezetésével állítottak össze a szakemberek. Lánszki egyben országos főépítész és a tavaly szeptember 1-jén megalakult, minden 5000 négyzetméter hasznos alapterületnél nagyobb épület, egy építési telken 1500 négyzetméter hasznos alapterületet meghaladó és legalább hatlakásos épület, valamint minden állami magasépítési beruházás vonatkozó dokumentációját véleményező Országos Építészeti Tervtanács elnöke. Ebbéli minőségében így fogalmazott: „Vissza kell szorítanunk a rossz tájolású, nem megfelelő minőségű anyagokból épült, környezetükhöz nem illeszkedő épületeket. A helyi közösségek és főépítészek bevonása pedig a helyismeret miatt elengedhetetlen, hogy sehol ne épülhessen meg olyan állami vagy piaci beruházás, amelyet a helyi lakosok nem szeretnének.”
Az Építészfórum.hu portálnak Lánszki Regő kifejtette: „Az építészeti funkció, minőség és formavilág társadalmi megítélésében nem könnyű utat mutatni, hiszen korunkban nincs korszellem, nincs egységes stílusirányzat, iskola, hanem a világot egységesítő, sok esetben egyhangúvá tévő felszínes globalizmus és a könnyű vizuális ismeret hatása érvényesül. […] A helyi, regionális kultúrán, a hagyományokon, az identitáson nyugvó kulturális és esztétikai alapvetések kell hogy megjelenjenek a jövőbeli építészeti folyamatokban […], hogy ne spanyol haciendák és miami luxusvillák épüljenek városaink agglomerációjában, vagy kis léptékű, jellegtelen, monoton, rövid életciklusú irodanegyedek, hanem a település szövetébe illeszkedő, azzal együttműködő olyan épületek, melyek kiállják az idő próbáját.”
A hagyományokhoz visszatérő szemlélet lényegét tavaly ősszel egy debreceni gazdasági fórumon Lázár János ekként foglalta össze, ugyancsak hangsúlyozva a polgári jó ízlést: „Azt szeretném, ha minőségben mást és másképpen építkeznénk Magyarországon. Lezárnánk egy korszakot, ami egy átmeneti időszak volt 40 évnyi kommunizmus után, és egy új, a minőséget fókuszba helyező korszak jönne el. […] Mi Kósban, Lechnerben, Makoveczben hiszünk, és az általuk képviselt, hagyományra építő, tájba illesztett, tradicionalista építészetet is fontosnak tartjuk a modernisták mellett.”
E rokonszenves felfogás gyakorlatba ültetését szolgálja az építési kerettörvény, amely szintén hangsúlyt helyez a kiszámíthatóságra, valamint az elmúlt évtizedekben háttérbe szorított tájépítészet szerepének újbóli megerősítésére.
Életminőség, értékvédelem, egyensúly a helyi közösségek és az építészszakma érdekei között, a természeti és más környezeti értékek, valamint az épített örökség védelme, egyszersmind energiahatékonysági szempontok, a minőségi anyagok felhasználása – ezen irányokat jelöli ki az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997-es, a kulturális örökség védelméről szóló 2001-es, valamint a településkép védelméről szóló 2016-os törvényt szintetizáló építési kerettörvény tervezete, melynek preambulumában ezt olvashatjuk: „Az építés és a környezetalakítás országépítő közügy, az épületek, a műtárgyak, a közterek, a köztéri alkotások, a települések és a természeti környezet az ország vagyonát gyarapítva együttesen alkotják azt a magyar tájat, amely legnagyobb léptékű nemzeti értékünk.”
A jogszabály említi a kritikai regionalizmust. Ez voltaképp azt jelenti, hogy egy-egy új építmény értéke, létjogosultsága nem mérhető önmagában, hanem megítélése függ az adott település, tájegység építészeti hagyományaitól, az azt meghatározó településszerkezettől. Vagyis voltaképp a hagyománytisztelet újabb megerősítéséről van szó. Ezt erősíti az úgynevezett barnamezős beruházások előnyben részesítése is, ami egyszerre ad lehetőséget a már meglévő környékek védelmére és a szlömösödött területek rehabilitálására.
A Magyar Építész Kamara február közepén tette közzé a tervezett változásokkal kapcsolatos álláspontját. A szaktestület szerint egyes fogalmak szubjektívak, jogilag nehezen írhatók körül, ezért egységes fogalomtár létrehozását szorgalmazzák. A már említett polgári jó ízlés kétségtelenül nehezen határozható meg jogilag, inkább csak olyan szempontok adhatók meg, mint mértéktartás, az arányok és a hagyományok tisztelete, a harsány formák, színek, méretek, a tájsebhatású gigantománia kerülése. Az építészeti törvény tervezete ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy bár nem mérhető, de tapasztalható a tudatosságra, tájékozottságra, tanultságra, kifinomultságra épülő szemlélet, amely képes az építés folyamatára az egyéni érdekeken túlmutatóan, közös kulturális örökségünk teremtéseként tekinteni.
A közvitára bocsátott szöveg az értékek felismerését, az emlékek tiszteletét, nem utolsósorban a hazaszeretetet nevesíti igazodási pontként, ezzel együtt kétségtelenül könnyebb megfogalmazni, mi áll távol biztosan a polgári jó ízléstől, mint határozottan megvonni ennek kereteit. Ízlésekről ugyanis közmondásosan fölösleges vitatkozni – de az ízléstelenségről nagyon is van értelme beszélni. A szakmai egyeztetés zajlik, a tervek szerint a magyar építészetről szóló új törvény idén július 1-jén lép majd hatályba.
