A multikulti, vagyis az eltérő kultúrák egymás mellett élése merő utópia, az összeférhetetlen civilizációk találkozása mindig feszültséghez vezet. A történelmi drámákban soha nincs döntetlen, a konfliktusoknak győztesei és vesztesei vannak. Jó volna nem az utóbbi kategóriába kerülni.

Zavarba ejtő közéleti tünemény – hogy az ide illő legvisszafogottabb kifejezéssel éljünk –, amikor máskülönben elszánt ateista liberálisok a krisztusi tanításokra vagy épp a sajnálatos módon George Sorosnak tercelő Ferenc pápára hivatkozva önfeledten igyekeznek a migránsinvázió kapcsán morálisan zsarolgatni a józan eszüket még el nem vesztett többséget. Úgynevezett humanitárius szempontokra hivatkozva az idegen tömegek feltétel nélküli és korlátlan befogadását követelik – ők, akik a tőlük eltérő nézeteket valló saját polgártársaikat inhumánusan, ref­lexből kirekesztik és nácinak bélyegzik.

E cinikus és erkölcstelen világnézet zavarodottjai menetrendszerűen előrántják Szent István király fiához, Szent Imre herceghez írott Intelmeit, abból is azt a csontig rágott passzust, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

És az idézethez diadalmasnak gondolt, ámde bárgyú vigyor társul. Pedig valószínűleg ők is tudják, hogy a citált tétel egyszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert ez a mondat közel ezer évvel ezelőtt született teljesen más körülmények között (bár akkor sem volt igaz), és nem is csak azért, mert első szent uralkodónk egyfelől nemes és bölcs vendégeket, nem pedig a kapukat ránk rúgó hódítókat említ, másfelől az idézett szöveg az államvezetésről és a királyi udvar széles látókörűségéről beszél, szembeállítva azt a provoncializmussal. De még csak azért sem, mert a Szent István-i tétel kizárólag akkor helytálló, ha a különböző nyelvű és szokású alattvalók fölött egy erős hatalmi centrum, jelesül a mindenkori király gyakorolja a főhatalmat, szintézist adva a civilizációs téziseknek és antitéziseknek.

Fotó: MTI, archív

Hanem azért is, mert a jelenlegi migránsinvázió nem a balliberálisok által rögeszmésen óhajtott multikultihoz vezet, hanem az idomulás teljes elutasítása miatt azt eredményezi, hogy földrészünk – olyan, amilyen, mindenesetre nyomokban még Európát tartalmazó – arculatát fölváltja egy másik arculat. Egyszerűbben fogalmazva, a kontinensen megjelenő, meglehetősen zárt, a maga ellentmondásosságában is homogén falanxként és főképp tömegekben feltűnő civilizáció maga alá gyűri az identitását vesztő, gyenge, önfeladó civilizációt.

Az élet, a történelem ugyanis harc. Nem az osztályharcok története, amint azt Marx vélte hagymázas látomásában, hanem kultúrák, civilizációk, népek küzdelmének végtelensége. Minden élő és gyarapodó közösség biztosítani akarja ugyanis a maga életterét és utódai jövőjét. Nem ideológiai alapon, hanem pőre élet­érdekből. Ahol ugyanis erőforrások koncentrálódnak, ott előbb-utóbb sok lesz az eszkimó és kevés a fóka. És az erősebb közösség mindig bekebelezi a gyengébbet. Az idegen elemek nagyszámú megjelenése tehát szükségszerűen konfliktust eredményez. A valóság kérlelhetetlenül eltiporja a merkeli „wir schaffen das”, azaz „képesek vagyunk rá” mantrát.

Hogy a tömeges bevándorlás milyen végzetes, azt mi, magyarok különösen tudjuk. A saját bőrünkön tapasztaltuk pusztító hatását. Az általunk befogadott vagy olcsó, igénytelen munkaerőként betelepített, saját identitásuk megtartásában ráadásul támogatott idegenek hazánk területének kétharmadát szakították el. Trianon ugyanis – túl az oszmándúlás okozta drámai népességvesztésen és a dualizmus idején kezdődött, az 1918-as, őszirózsásnak nevezett forradalomba torkolló szabadkőműves országrontáson – alapvetően idegen tömegek migrációjának következménye volt. És a legkevésbé sem vigasztaló tény, hanem ellenkezőleg, a bevándorlásból fakadó civilizációs konfliktus bizonyítéka, hogy a szerbség bölcsőjének tekintett Koszovót hasonló körülmények között szakították el Szerbiától, afféle amerikai hídfőállást kialakítva a Balkánon. Mely régió éppenséggel drámai példáját adja a sokat emlegetett Szent István-i tézis tarthatatlanságának: a többnyelvű és többszokású ország tragédiába fullad. A délszláv vérfürdő bebizonyította, hogy egymással ellentétes életérdekű kultúrák nem férnek meg egymással egy államban.

Az efféle szétbomlásnak Nyugat-Európában is tanúi lehetünk, ha szelídebb hangvételben is. A skótok, a katalánok és mások a függetlenség útjait keresik, elsősorban persze gazdasági okokból, de nem kizárólag. Belgiumban a flamandok és a vallonok egyre kevésbé értik egymást, átvitt értelemben és szó szerint egyaránt. Jelképértékű az a 2001-ben történt, nyolc halottat követelő belgiumi vonatkatasztrófa, amelyet az okozott, hogy két vasúti alkalmazott, egy flamand és egy vallon egyszerűen nem értették, mit mond a másik.

Ellene vethető persze mindennek a svábok és más német közösségek, a flamand, az olasz, a bolgár és még sok egyéb telepesek magyarországi befogadása és egészében sikeres beilleszkedése. Csakhogy ez épp mondandónkat erősíti. Ezek ugyanis a miénkkel összefésülhető, alapjaiban azonos kultúrát és civilizációt hordozó jövevények voltak, akiknek tehát nem okozott problémát az illeszkedés, még folklorisztikus sajátosságaik megőrzése mellett sem. Ugyanakkor e közösségek jórészt magyarrá váltak, tehát identitásváltáson mentek át. Vagyis a magyar kultúra, a hungarus szellem megmagyarosította őket.

Ugyanez, vagyis az eredeti identitás feladása és a miénkbe történő asszimilálódás áll a cigányság körében föllelhető számos jó példa hátterében. A beilleszkedés ugyanis végső soron azt jelenti, hogy az idegen közösség vagy annak tagjai közösséget váltanak, annak minden kulturális következményével. Két vagy több egymástól teljességgel eltérő, alapvető értékeiben, világlátásában, életérzésében szemben álló, összeférhetetlen civilizáció ugyanis a történelemben sohasem tudott békésen egymás mellett élni, még úgy sem, hogy uralkodóink időről időre – alkalmasint a politikai korrektségre legkevésbé sem adva – hatalmi szóval igyekeztek beilleszteni a cigányságot mint sokaságot a mértékadó társadalmi rendbe. A feszültségek feloldása mindig is kizárólag egyik vagy másik civilizáció fölénybe kerülésével, uralkodóvá válásával következett be, eredményezze bár a dominanciát akár a kulturális nagyság, akár a számbeli sokaság. A homogénnek ugyan nem tekinthető cigányság külső szemlélő által könnyen azonosítható sajátos különállása általánosságban évszázadok óta töretlen, vagyis nyilvánvaló, hogy az együttélés problémái végső soron a tömeges bevándorlásra vezethetők vissza, akkor is, ha hat-hétszáz éves időtávról beszélünk.

És pontosan e problémakör ilyen időbeli messzeségbe visszanyúlása figyelmeztet ma bennünket arra, hogy nem épeszű ember, hanem ön- és közveszélyes őrült az, aki a történelem számos példájának valóságát makacsul figyelmen kívül hagyva rögeszmésen hisz teljesen eltérő kultúrájú tömegek befogadhatóságában. Az iszlám és annak sokféle arculata, ilyen vagy olyan hitmagyarázata ebből a szempontból érdektelen. Nem az egyes ember vallása (annál inkább, hiszen a most Európára zúduló tömegek vallási tekintetben is színesek), hanem a beözönlő tömegek teljes és kibékíthetetlen idegensége az, ami önvédelemre kell sarkalljon minden egészséges európai embert.

Az önvédelem legelső lépése pedig az, hogy felmérjük és felismerjük a való helyzetet. A valaha jobb napokat látott Angela Merkel német kancellár ezt már 2010 őszén megtette, amikor azt mondta: „a multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott.” (E kijelentése fényében különösen cinikus és bicskanyitogató a „wir schaffen das” doktrína.)

Igen, a multikulti ideológiája megbukott. Ebből következik, hogy illő tisztelettel megállapítsuk és kimondjuk, bizony bárki feltétel nélküli befogadása önfeladás és öngyilkosság. Megillet minket az önvédelem joga, világossá kell tennünk, hogy csak az egynyelvű és egyszokású ország erős és szilárd. Az állam létének ugyanis feltétele, hogy polgárai megértsék egymást. Ehhez pedig a közös nyelven túl közös kulturális, civilizációs kódok is kellenek. Az össze nem férő alkotóelemekből mesterségesen összetákolt rendszereket a feszültség előbb-utóbb mindig szétfeszíti.

Ágoston Balázs

Demokrata, 36. szám, 2016. szeptember 7.