Az igazság közelében

Száz éve darabolták fel Magyarországot a győztes nagyhatalmak. A két háború között négy lépésben sikerült visszaszerezni mindazon területeket, amelyek Magyarországhoz tartozása etnikai szempontból méltányos és indokolt volt, de mint mindnyájan tudjuk, a második világháborút lezáró békék még a trianoninál is rosszabb határokat szabtak. Ekkor a fő indok az volt, hogy a náci Németországgal szövetségben, az annak kegyéből szerzett előnyök nem tarthatók meg. Kevesen tudják, hogy ez csak részben igaz. Az 1930-as években Magyarország az antant által egységesen támogatott, igazságos revízió küszöbére érkezett. A történelem azonban megakadályozta, hogy ezt a küszöböt átlépjük.

František Chvalkovský csehszlovák, Galeazzo Ciano olasz, Joachim von Ribbentrop német és Kánya Kálmán magyar külügyminiszter

Nem kis részben a magyar diplomácia kitartó erőfeszítéseinek köszönhetően az 1920-as évek végére Londonban megváltozott a hangulat Magyarország irányába. A hivatalos nyilatkozók még szigorúan tartották magukat a határok sérthetetlenségének elvéhez, a háttérben viszont egyre erősödött az a meggyőződés, hogy a trianoni béke nemcsak igazságtalan, hanem káros is. Rothermere lord elhíresült újságcikke után (Magyarország helye a nap alatt) Londonban már nem lehetett úgy csinálni, mintha senki nem sejtene semmit, mintha magyar probléma egyáltalán nem is létezne. Rothermere akarva-akaratlanul állásfoglalásra kényszerítette honfitársait. És az angolokban volt annyi nagyvonalúság, hogy lassan bár, de belássák: a magyarok ügyében tényleg elrontottak valamit. És a franciák, ha még lassabban is, de követni kezdték őket.

Eleinte csak egyes jelek mutatkoztak, amelyek önmagukban nem is voltak különösebben messze mutatók, csak utólag látszik, hogy a változást vetítették előre. 1929 nyarán, amikor Bethlen István miniszterelnök Madridból hazafelé tartva megszakította az útját Párizsban, a francia vezetők még azt hangoztatták, hogy a békeszerződés megváltoztathatatlan. De ugyanakkor a francia kormány félhivatalos lapja, a Temps kifejezetten baráti hangot ütött meg: „Senki sem tilthatja meg nekik (a magyaroknak – B. G.), hogy keserűségtől eltelve fájlalják ezt a helyzetet, amely az ő rovásukra alakult ki, és reménykedjenek abban, hogy egy nap, a lehetőségek mértékében, békés diplomáciai eszközökkel ez orvosolható lesz.” Ez a hang bizony messze van attól a fölényes, kioktató stílustól, amelyben a franciák Trianon óta részesítették a magyarokat.

A kártyaparti „új leosztását” vetítette előre az a tény is, hogy 1930 márciusában Németországban az óvatos szociáldemokrata kormányt Brüning kancellár aktív külpolitikát hirdető kormánya váltotta fel. Az új német külpolitika egyik céljául Magyarország megerősítését (és szoros német szövetségbe tagolását) tűzte ki. Magyarország lassan kormányszinten is új barátokra lelt, és ezt a régi ellenfelek sem nézték rossz szemmel.

Bethlen István volt – és általános akkori feltételezés szerint leendő – magyar miniszterelnök 1932 januárjában Mussolinivel tárgyalva egy osztrák–olasz–magyar vámunió javaslatával állt elő, amely a gazdasági közeledésen túl természetesen a politikai szövetség tervét is magában foglalta. A közeledési javaslat mögött részben az a tény húzódott, hogy az olasz diktátor akkor már évek óta állt annak a mozgalomnak az élén, amely az első világháborút lezáró békék során meghúzott határok módosítását szorgalmazta. Mussolini természetesen saját országára is gondolt, igényei voltak a Földközi-tenger medencéjében, a Balkánon és Afrikában, de ennél sokkal messzebb ment, amikor 1932 októberében egy beszédében felhívta a négy nagyhatalmat, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot és Németországot, hogy az európai vitás kérdéseket közösen rendezzék. Nagy-Britanniában mind az ellenzék képviselője, Churchill, mind MacDonald miniszterelnök egyetértő nyilatkozatokat tett, néven nevezve olyan ügyeket is, mint a danzigi korridor és Erdély ügye.

Magyar katonák fogadása Érsekújvár főterén

* * *

Bár nem tartozik történetünk tárgyához, röviden hadd térjünk ki a danzigi korridorra, remélve, hogy az olvasó árnyaltabb képet kap a korszak történéseiről, mint amelyek eddig talán kialakultak benne. Danzigról, lengyel nevén Gdanskról tudni szokás, hogy a németek 1939. szeptember elsején e város körüli összecsapással provokálták ki a lengyel–német háborút, és ezzel a második világháborút. Tudnunk kell azonban, hogy a második világháború előtt Danzig éppolyan színtiszta német város volt, mint amilyen magyar 1918-ig Nagyvárad, Kassa vagy Szabadka, és attól keletre terült el a Németországhoz tartozó Kelet-Poroszország, fel egészen a német Königsbergig (amely ma Kalinyingrád néven Oroszország része).

Az első világháborút követően azonban a győztesek úgy döntöttek, hogy Lengyelországnak kikötőt kell kapnia északon, ezért Németországot kettévágták, és Danzigtól nyugatra, etnikailag német területen lengyel korridort nyitottak. Danzigból úgynevezett szabadállamot csináltak, amely nem volt sem német, sem lengyel felségterület, hanem elvben a Népszövetség felügyelete alatt állt, amelyet azonban a lengyelek nem ismertek el, és Danzig bekebelezésére törekedtek. Gondolható, hogy ez a megoldás állandó konfliktusok forrása volt, és a nagyhatalmak külpolitikusai sokat törték a fejüket azon, mi lenne a végleges megoldás. Mindez nem jelenti azt, hogy Hitler Németországának egy pillanatra is igazat kellene adnunk, amiért lerohanták Lengyelországot. Azt azonban nem árt tudni, hogy a probléma gyökere milyen mélyen húzódott.

* * *

A britek tehát kezdeni akartak valamit Danziggal és az anyaországtól elszakított magyarokkal is, ezért amikor az olasz vezér 1933 kora tavaszán négyhatalmi paktum ötletét vetette fel, azonnal együttműködési készségüket nyilvánították ki. Bár Mussolini ritkán tett bármit, ami nem az érdekeit szolgálta, ezúttal nem Olaszországról volt szó, hanem az első világháborút lezáró békéknek egyfajta újrafogalmazásáról, a ténylegesen kialakult új európai erőegyensúly új szerződésbe foglalásáról, immár a megerősödött Németország részvételével. És ami néhány évvel ezelőtt még a legnagyobb szentségtörésnek minősült volna, azt most politikai realitásként vették fontolóra a győztes nagyhatalmak kormányai.

Mussolini pontos képet akart alkotni magának arról, hogy a magyarok tulajdonképpen mit is szeretnének, ezért felkérte Gömbös Gyula miniszterelnököt, hogy a magyar igényeket nevezze meg. Gömbös azonban – habár egy, az országot éppen megkétszerező revíziós térkép hamarosan elkészült a külügyminisztériumban – nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtegye, mert azzal a magyar revíziós politika sarokkövét mozdította volna el. Ez a politika pedig abban állt, hogy semmi olyat nem szabad tenni, ami a teljes revízió lehetőségét kizárná, vagy akár csak súlyosan megnehezítené. Azzal a magyar miniszterelnök is tisztában volt, hogy a nagyrevízióval nyilvánosan nem állhat elő, a részleges revíziót nem vállalta, ezért csupán csak általánosságokat mondott, viszont sikerült rávennie Mussolinit, hogy vállalja magára a magyar vonatkozású javaslatok megfogalmazását.

Az egyezmény szövege 1933 márciusában készült el Rómában, az olasz és a brit miniszterelnök személyes részvételével. Maga a nyilvánosságra szánt szöveg nem sokat mond, mindössze azt szögezi le, hogy a konfliktusok elkerülése és a béke megőrzése érdekében a négy nagyhatalom a Népszövetség alapokmányának szellemében megerősíti a békeszerződések revíziójának elvét. A tárgyalások során készült brit dokumentumokból azonban kitűnik, hogy a felek konkrét területi döntésekre gondoltak, nevesítve a danzigi korridor megszüntetését és a határ menti magyar többségű területek visszacsatolását.

Kogutovicz Károly térképe

* * *

A brit közvéleményben ekkor már jelen volt a magyar revízió jogosságának gondolata. A Magyarországgal kapcsolatban lassan kikristályosodó brit nézetet jól tükrözi Charles Cunningham „Amit Magyarországon láttam” című, 1931-ben megjelent kötete. Íme egy rövid idézet: „Magyarország ma kritikus kondícióban van, amelyből csupán egyetlen dolog emelheti ki – a trianoni szerződés revíziója. Úgy gondolom, a legtöbb ember egyetért velem abban, hogy Magyarországnak morális alapon joga van törekedni erre a revízióra. De van egy másik, Európa többi részének nézőpontjából még sürgetőbb ok is a revízióra: az a tény, hogy a Magyarország és a szomszédai közötti viszony folyamatos veszélyt jelent az európai biztonságra nézve.”

* * *

A mértékadó angol körök most már realitásként gondoltak a trianoni határok megváltoztatására. A demokratikus „mintagyerek” Csehszlovákia nem volt képes felülemelkedni saját etnikai problémáin, és ezt most már senki előtt nem lehetett eltitkolni. 1920-ban még meg lehetett győzni a brit közvéleményt arról, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák hamisak, az elkövetkező évtizedben azonban túl sokan szereztek személyes tapasztalatokat az igazságról, semhogy ez a hit tovább is fennmaradhatott volna.

A brit külügyminisztérium, a Foreign Office 1933 nyarán az egyik munkatársával magyar revíziós térképet készíttetett. A mű a mai Szlovákia területéből csupán a Csallóköz visszacsatolásával számolt, viszont Magyarországnak javasolta az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja magyarlakta területeit az Ungvár–Munkács–Nagyszőllős-vonalig.

Ezzel párhuzamosan Franciaországban is megnövekedett azok száma, akik felismerték, hogy a keleti, németellenes szövetségből hiba volt kihagyni Magyarországot, és hogy a magyarokban igen értékes szövetséges lehetősége rejlik. A francia külpolitika ekkor már különben is szorosan kötődött az angolhoz, Nagy-Britanniának tehát voltak eszközei arra, hogy a franciákat bizonyos kérdésekben egyetértésre bírja. Korjellemzőnek tekinthetjük az ekkor Franciaországban élő Dvorcsák Győző volt nemzetgyűlési képviselőnek egy 1933-ban elhangzott előadását: „Bár (a revízió) születése megelőzte a trianoni békeszerződést – csakhogy akkor még protestációnak hívták –, nemzetközi polgárjoghoz csak lassan jutott. Eleinte csak a tisztalelkűek és a bátorszívűek ölelték magukhoz s adtak neki erőt. Ma már úgyszólván divatcikk lett. Diadalmasan járja be a világot, s helyet erőszakolt ki magának a hatalmasok, a világ sorsát intézők asztalánál is. (…) S ugyanazok az államférfiak, akik néhány évvel annakelőtte kézlegyintéssel, atyáskodó vállveregetéssel, avagy határozott nemmel intézték el, ma ha nem is szívesen, de barátkoznak vele.”

Olaszország szerepe világos: Magyarország kiváló szövetséges lehet a balkáni terjeszkedéshez, bizonyos ellensúlyt adhat Németországgal szemben is, tehát érdemes az érdekeit képviselni. 1933 tavaszára a nagyhatalmak által elismert magyar területi revízió a megvalósulás küszöbére érkezett. Azt mindenki tudta, hogy ha meg is születik a kedvező döntés, hosszú tárgyalásokra kell számítani, de kellő nagyhatalmi támogatással ezeket a tárgyalásokat sikerre lehetett vinni.

* * *

Alig tizenhárom évvel a trianoni szerződés aláírása után a magyarság a revízió küszöbére érkezett. A küszöböt azonban nem sikerült átlépni, a revízióra ekkor nem került sor. Ami a Mussolini kezdeményezte négyhatalmi paktumból maradt, az alig volt több a semminél. MacDonald brit miniszterelnök ellenzéke, élén Churchill-lel parlamenti támadások sorával gyakorlatilag szétbombázta a paktumot. Nem Magyarországgal volt bajuk, hanem Németországgal, az 1933 tavaszán hatalomra került Hitlerrel, az új vezér elrémisztő módszereivel.

Adolf Hitler az év január 30-án kapta meg a kancellári megbízatást Hindenburg elnöktől, ekkor még mint egy bonyolult koalíciós konstrukció vezetője. Hitler a március 5-én esedékes választásoktól várta pártja elsöprő győzelmét, és a kommunistákkal a Reichstag épületének február 27-i felgyújtását követő leszámolás is ezt a célt szolgálta. A külföld ezt az erőszakhullámot még viszonylag higgadtan szemlélte, mert az antikommunizmusnak szerte a világon nagyszámú híve volt, és a legtöbben úgy gondolták, hogy ebből a nyilvánvalóan választási propagandacélokat szolgáló akcióból még idő előtti volna messzemenő következtetéseket levonni.

Mussolini négyhatalmi paktuma még menthetőnek látszott, Hitler maga is úgy nyilatkozott, hogy támogatja azt. Ekkor még kevesen gondolták, hogy Hitler céljai elérése érdekében gátlástalanul képes hazudni, hogy most is éppen azt tette, hiszen a paktumot Németország számára kifejezetten károsnak, korlátozónak tartotta. Az új kancellár szavai nyomán akár folytatódhatott volna a revíziós folyamat, ha az ijesztő, sőt vérfagyasztó jelek nem kezdenek sokasodni. De elkezdtek. Március 28-án Hitler meghirdette a zsidó boltok bojkottját, amit ugyan még nem követett „kristályéjszaka” (arra, a kirakatok bezúzására, a zsidó boltok, üzemek, zsinagógák szétverésére november 9–10-én került sor), de azért éppen eléggé figyelmeztető volt ez így is. Május 2-án a nemzetiszocialista párt segédcsapatai, az SA és az SS megszállta a szakszervezetek irodáit, kiadóit, érdekeltségeit, két hét múlva pedig a kormány egyszerűen megszüntette a szociáldemokrata pártot.

Churchill egyre hangosabban követelte a brit kormánytól, hogy Hitlernek semmiféle további engedményeket ne tegyen, a négyhatalmi paktumból hátráljon ki. MacDonald miniszterelnök valóban így is cselekedett. Maga az egyezmény megszületett ugyan, de tartalmát tekintve semmivel sem lépett túl a Népszövetség idevágó passzusainak megismétlésén. Területi revízióról ekkor már szó sem volt. Európa néhány történelmi perccel lekéste az igazságosabb területi rendezésen alapuló béke vonatát.

* * *

Gyakran felvetődő kérdés, hogy vajon a történelem nagy folyamataiban az események láncolatából fakadó szükségszerűség mellett mekkora szerepet játszik a véletlen és egy-egy személyiség akarata. Ebben az esetben nem volt sors­szerű, hogy éppen akkor, 1933 tavaszán éppen egy olyan ember jusson hatalomra, mint Adolf Hitler. Az eseményeknek természetesen megvolt a maguk logikája. Abban azonban, hogy Hitler éppen a legrosszabb pillanatban ragadta meg a hatalmat, bőven volt szerepe a kiszámíthatatlannak, magyarán a véletlennek is. A német demokráciának csupán fél évet kellett volna még kitartania, és akkor a meginduló revízió stabilizálta volna a német kormányt, politikai hátországot adott volna számára a szélsőségekkel szembeni küzdelemben. Mindez nem mást jelent, mint hogy elkerülhető lett volna a második világháború.

Számunka a legkevésbé sem mellékesen pedig nagyhatalmi támogatással valósult volna meg a magyar revízió az etnikai határokig, ami körülbelül két és fél millió magyarnak az anyaországhoz való visszatérését hozta volna magával. Ez a lehetőség csillant fel 1933 tavaszán, és vált semmivé ugyanazon év őszére.

A megvalósult revíziót, a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék visszacsatolását már a háborús logika kényszere alapozta meg, ezért vesztes pozícióból, a második világháború után már nem is lehetett megőrizni az eredményeket. Az az állítás azonban, hogy az 1920-as, 1930-as évek magyar revíziós politikája eredménytelen lett volna, nem állja meg a helyét. A revízió palotáját sikeresen felépítették, és nem a magyar politikusokon múlt, hogy az eget-földet megrázó vihar mégis ledöntötte.