Az ima ad nekik erőt

A Honvédkórház idegsebészeti osztályát vezető Csókay András, az ugyanitt főorvos Hudák István endovaszkuláris idegsebész, valamint a Premium Plasztikai Sebészetet és a Szent János Kórház gyermeksebészeti osztályának plasztikai és égési sebészeti ambulanciáját vezető Pataki Gergely egy olyan műtétsorozat kockázatait csökkentette le, aminek a halálozási aránya több mint ötven százalék. A megoldásaik nemcsak a bangladesi sziámi ikrek szétválasztását segítik majd a jövőben, hanem az agyi érrendellenességek és daganatok kezelését is.

Fotó: Somfai Sándor

– Eddig mindenki visszautasította a kétéves Rabia és Rukia műtétjét, miért?

Pataki Gergely: – A fejüknél összenőtt ikerpárok előfordulási gyakorisága átlagosan két és fél millió élve szülésből egy eset, az összes sziámi ikerpár kettő-hat százaléka. Az emberiséget sújtó egyik legritkább fejlődési rendellenességről van szó, ami egyben a legnehezebb is a szétválasztás és helyreállítás szempontjából. Összesen alig több mint tucatnyi ilyen kísérletet hajtottak végre a világon, és ebből csak nagyon kevés sikerült.

Csókay András: – Két éve volt fent az eset a tudományos világhálón, és nem jelentkezett rá senki, pedig megkerestek több nagy klinikát Ázsiában, az Egyesült Államokban, Németországban. Ennek a műtétnek a kritikus pontja a nagy agyi vénákban van: a gyerekek legfontosabb artériái külön vannak, de az agyi vénarendszer közös. Ezt a problémát oldotta most meg Hudák doktor.

Hudák István: – A hagyományos, nyílt agysebészeti módszer ilyenkor óriási kockázattal jár. Részt vettem Pierre Lasjaunias professzor előadásán 2004-ben, aki csapatával az amerikai idegsebészeteken próbálkozott öt ilyen esettel, és emlékszem, milyen szomorúság uralkodott az egész teremben, amikor elmesélte, hogy mind az öt ikerpár meghalt. Ez olyan, mint a pokol: harminc-negyven órás műtétek, a szétválasztás során nagyon erős vérzések, az ikrek általában ebbe halnak bele, vagy az agyi érelzáródásba. Az endovaszkuláris műtét egy új eljárás, András pedig látta benne a fantáziát. Megkérdezte, hogy először elkülöníthetnénk-e a közös érhálózatot ezzel a módszerrel, és csak azután fognánk bele a szétválasztó agyműtétbe, amikor a gyerekek már jó állapotban vannak, így csökkentve a vérzést és a szövődményeket, a kockázatot.

Cs. A.: – Ez az ötlet fentről jött. Amikor bemutatták nekünk a sziámi ikreket Bangladesben, imádkozni kezdtem, és közben, a Szűzanyától érkezett a gondolat. Ehhez persze kellett az is, hogy már két éve dolgozom Istvánnal, ismerem őt és a munkásságát.
 

– Mit jelent az, hogy endovaszkuláris, hogyan tudták elkülöníteni a közös vénákat?

H. I.: – Ez ereken át végzett műtétet jelent. Itt legtöbbször a comb szállítóereiből jutunk fel az agyi, törékeny szállítóérrendszerbe. Az volt az eljárás lényege, hogy ha elzárunk egy vénát, egy másik átveheti a funkcióját. Persze, ez is nagyon nehéz beavatkozás, mert elég egy vénában eltévedni, és agyi infarktus lép fel.

Cs. A.: – Mindenki hallott már a mélyvénás trombózisról, amikor leginkább az alsó végtagokban, egy mélyebben futó érben kialakul egy vérrög. Ilyenkor sem szűnik meg a vér szállítása, nem hal el a láb, mert másfelé megy a vér. Az agyban ugyan nem ilyen könnyű ez a folyamat, de Hudák István lényegében véve mesterséges és irányított trombózisokat, éreltömeszeléseket hajtott végre. Bement egy kis ballonnal az agyi vénába, közben folyamatosan figyelte és tesztelte, hogy sikerült-e elterelni a vér útját. Amikor úgy érezte, hogy eljött az idő, lezárta az eret folyékony polimer ragasztóval.

H. I.: – Isten úgy teremtette a világot, hogy mindig legyen egy másik út. Sokat segített, hogy háromdimenziós nyomtató segítségével modelleztük a két agyat és az érrendszert, hiszen nagyon nehéz átlátni: olyan, mint egy erdő. Februárban huszonnégy felszíni vénát választottunk szét, de mélyebben volt még egy közös vénarendszer, most ezt a hat eret különítettük el egy ötórás műtét során. Azt szoktam mondani, hogy akkor lehet az űrbe menni, ha van megfelelő technológia, mert hiába akarunk, ha nincs mivel. Fejlődik a világ, most már megjelent a lehetőség erre is.

Cs. A.: – Nem megjelent, hanem az agyi kisvénák esetében te fejlesztetted ki. Muszáj elmondanom István helyett, hogy az eljárása egyedülálló a világon, és lehet, hogy senki más nem tudja végrehajtani. Ezzel a módszerrel az egyébként nehezen, vagy egyáltalán nem műthető agyi érdaganatokat és értorzképződményeket is tudja kezelni. Több mint harminc éve van a szakmában, négy-ötezer embert operált érrendellenességgel. Nagy nemzetközi hírnévre tett szert, kéthetente megy külföldre műteni vagy előadni.
 

– Most már sor kerülhet a következő nagy lépésre, a szétválasztásra. Mennyire nőtt össze a gyerekek agya?

Cs. A.: – Van közös idegpálya. Ezt még alaposabban fel fogjuk térképezni traktográfiával, ami az agyi ideghálózatok, pályarendszerek térképe, és ezt Valálik István, a Szent János Kórház funkcionális idegsebész specialistája fogja végrehajtani, de eddig úgy tűnik, hogy a közös részen nem halad át életfontosságú, illetve mozgással kapcsolatos idegpálya. Ha így volna, nem lehetne szétválasztani őket. Körülbelül eddig ötven friss halotton gyakoroltam, és mostanra modellezni tudom azt, amit csinálni fogunk. Még további száz alkalommal szeretném ezt végrehajtani, ma is a boncteremben kezdtem a napot. Előbb azonban egy plasztikai sebészeti beavatkozásra van szükség, amit Pataki Gergely fog irányítani.

P. G.: – Speciális szövettágítókat ültetünk a koponyabőr alá, hogy a szétválasztás után majd be tudjuk zárni az ikrek agya feletti fedetlen részt. Izomszövetet, kötőszövetet és bőrt képzünk, illetve nyújtunk ennek érdekében. Naponta kell majd ellen­őrizni ezt a folyamatot, ezt utasításaink alapján helyi kollégák figyelik majd. A beültetést valószínűleg még az idén elvégezzük, és rá száz napra, jövő év elején lesz a végső szétválasztó műtét. A nagyműtét során történik majd meg az agyhártyák helyreállítása és a koponyacsont pótlása is. A kialakított „fejtetőt” zárjuk a korábban nyújtott bőrrel és szövetekkel, és szükség esetén a gyerekek hátából kiépített izomszövettel, átültetett bőrrel és egyéb modern szövetpótló eljárásokkal.

Fotó: MTI

– Talán tiszteletlennek tűnik a kérdés, de ennyi szomorú eset után hogyan volt bátorságuk ahhoz, hogy belevágjanak az ikrek szétválasztásába?

P. G.: – Azért mertünk belevágni, mert a szakirodalomban fellelhető problémák elemzése után rendhagyóan új ötleteket és megoldásokat kerestünk és találtunk. Ez lehet a magyar találékonyság vagy feltalálói szemlélet eredménye, ami talán nagyon sajátos gondolkodásmódot takar. Illetve a magyar precizitás is benne van, mert azért még mindig beszélhetünk ilyenről, és az a magyarnak nevezhető megvalósítás, aminek része egy csomó nézeteltérés is ugyan, de mindig csak annak érdekében, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból, végül közös álláspontot kialakítva. Óriási jelentősége van annak, hogy ezt egy magyar csapat csinálja, és akkor is tudományos relevanciája lesz a történetnek, ha esetleg sajnos lebénulnak a gyerekek, idegrendszeri problémájuk lesz, vagy meghalnak. Nyilván mindent megteszünk, az energiánkat, az időnket, a pénzünket nem kímélve, hogy sikerüljön. Ha már elvállaltuk, akkor az általunk legbiztonságosabbnak és legeredményesebbnek tartott eljárásokat gyűjtöttük egybe, amelyek egy része önmagában is egyedülálló, említhetném akár Andrásnak a nemzetközileg is publikált, kézremegést csökkentő, robotpontosságot elérő ujjhegyletámasztásos módszerét is. Mindennek ellenére az ikrek műtétje további óriási rizikókkal jár.

Cs. A.: – Az is segít, hogy mindhárman megéljük az imádság felhajtó erejét a legmagasabb szintű intuitív gondolkodásban.

– Ez hogyan működik?

Cs. A.: – Az imádkozás igazságkeresés. Istenkeresés, és ilyenkor nemcsak hitigazságok pottyannak le nagy csörrenéssel, hanem a saját szakmánk igazságai is, legyünk fodrászok, űrhajósok vagy orvosok. A hit és az ész, a hit és a tudományos kreativitás nagyon összefügg. Pedig a mai tudomány gyakran kizárja Krisztust. Ez óriási probléma, be akarja zárni a vallási ketrecbe, de nem ott van, hanem benne van a hétköznapjainkban, nemcsak a templomban, hanem itt, a szívemben, miközben gondolkodom. Amikor van egy kritikus helyzet, hogy lezárjuk vagy ne zárjuk le a vénát, akkor István is mond egy fohászt, Gergő is mond egy fohászt, és én is. A Jóisten az embereken keresztül adja magát oda. Nagyon fontos a spirituális tartalom, ezért minden összejövetelt egy imádsággal kezdünk. Ha utána összeveszünk, akkor ki is tudunk békülni.

– Egy ilyen vállalkozáshoz nagyon szoros emberi kapcsolatra lehet szükség.

H. I.: – Minket Gergővel összehozott ez az ügy, nem ismertük egymást. Muszáj minden lépést megvitatni, majd konszenzusra jutni, mert elég, ha csak a rendszer egyetlen eleme nem működik, összeomlik az egész. Egyben kell lenni. Nemcsak az a cél, hogy az ikreket megmentsük, hanem az is, hogy megnyissunk új tudományos lehetőségeket, például kóros agyi érképződményeknél is jó megoldás lehet ez a módszer.

Cs. A.: – Mint a három muskétás: egy mindenkiért, mindenki egyért.

– Hogyan született a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány?

P. G.: – András barátommal hoztuk létre 2002-ben azzal a céllal, hogy a leginkább rászoruló emberekért, betegekért tudjunk tenni orvosként. Teréz anya gondolatára épült a programunk, miszerint „a szeretet nálam cselekvést jelent”. Egy közhasznú szervezetet akartunk a legkiszolgáltatottabbaknak. Egy védtelen magzatnál, egy kómás betegnél vagy a fejüknél összenőtt kislány ikerpárnál létezik-e kiszolgáltatottabb ember?

Cs. A.: – Kollégaként már ismertük egymást, amikor egyszer találkoztunk a Belvárosi Ferences Templomban egy misén, és utána ott, a Ferenciek terén beszélgetve döntöttük el, hogy életre hívjuk ezt az alapítványt.

– Az embernek nem ilyen képe van egy plasztikai sebészről.

P. G.: – A plasztikai sebészet java részét nem a köznapi értelemben vett esztétikai, szépítő műtétek jelentik, hanem a helyreállító beavatkozások, a forma és a funkció rekonstrukciója baleseti sérülések, például égés után, fejlődési rendellenességek vagy daganatok miatt. Ugyanakkor az esztétikai sebészeti rész sem elhanyagolható terület, és elválaszthatatlan a helyreállítástól, részben orvosi, részben művészi feladat is. Az ikrek esetében – ha sikerül a műtétsorozatunk – lesz két, bőrátültetésekkel és lebenyekkel fedett, heges fejtető, amelyek további optimalizációra szorulhatnak. Nyilván ezek a lányok szeretnének hajjal élni később, teljes értékű nőként szépnek lenni, férjhez menni. Ha eljutunk odáig, hegkorrekcióra és hajbeültetésre is szükség lehet. Akkor ez most esztétika vagy helyreállítás?

– Miért Banglades?

P. G.: – Majdnem tíz éve jártam ott először, és úgy gondoltam, adott pénzből százszor többet lehet tenni az emberekért a világ legszegényebb és legsűrűbben lakott országában, mint máshol. Európai szemmel elképzelhetetlenek a körülmények. Van olyan kórház, ahol kétszer-háromszor annyi beteg fekszik, mint ahány ágy van, a folyosókon, a földön. Bangladesben akkor még összesen nagyjából tíz plasztikai sebész volt 160 millió emberre, és azt vállaltuk, hogy nagy számban operálunk, illetve oktatjuk az ottani kollégákat. Talán volt részünk abban, hogy ma már ötven plasztikai sebész dolgozik az országban. Kilenc év alatt több mint ötszáz beteget operáltunk meg. Idén készül el Dakkában egy kórház, ami a világ legnagyobb égési és plasztikai sebészete lesz. Alapítványunk sokat segített az intézmény elméleti alapjainak a lerakásában, propagálásában, létrejöttében. Mindennek következménye, hogy megbíztak bennünk, és tavaly felkértek minket a sziámi ikrek szétválasztására.

– Mennyire biztosított anyagilag a következő műtét?

P. G.: – Eddig önerőből próbáltunk mindent elérni. Nemrég megkeresett minket az Emberi Erőforrások Minisztériuma, elmondhattuk a műtéti tervet, és kilátásba helyezték, hogy megpróbálnak majd támogatni. Az elmúlt tíz évben magánemberek segítségével és saját pénzből finanszíroztuk a tevékenységünket, illetve néhány orvosi cég állt mellénk. Viszont ez a bonyolult, többlépcsős műtét túllépi jelenlegi forrásainkat. Az Egyesült Államokban négymillió dollárba kerül egy ilyen műtétsorozat, nyilván mi jóval olcsóbban kihozzuk, de még szükségünk van támogatásra. Például 20-25 magyar egészségügyi szakembert és rengeteg felszerelést viszünk magunkkal, ha kint végezzük el a végső szétválasztást.

– Hogyan lehet azzal megküzdeni, hogy meghalhatnak olyan betegek, akikhez ennyire kötődnek?

H. I.: – Úgy, hogy mindent megteszünk értük. Nagyon nagy belső erőre van szükség. Nehéz látni ezeket a gyerekeket, kicsit úgy néznek ki, amikor járnak, mint egy pók, de gyönyörűen mosolyognak, játszanak, tündériek. Mindenki szeretné megadni nekik az esélyt a normális életre. Az édesanyjuk nagyon szereti őket, és fontosnak tartottam, hogy megértse, mennyire veszélyes ez a műtét, hogy mindkét gyerek meghalhat. Volt egy alkalom februárban, az első beavatkozás alatt, amikor kimentem a műtőből, és az engedélyét kértem a folytatáshoz. Elmagyaráztam, hogy ez az a pont, ahol még vissza lehet fordulni, amikor még meggondolhatja magát, de ha ezt a vénát most elzárjuk, meghalhatnak, és csak nyolcvan százalék esélyt látok a sikerre. Nekem is nagyon nehéz ez, de megkönnyíti, ha a szülők vagy a beteg érti, mi történik, és a beleegyezését adja. Azt válaszolták, értik, lépjünk tovább. Szegény anya, ő nagyon értette ezt, mégis akarta a szétválasztást. Most még jobban bízik a sikerben.

– Egészen más tartalommal bír az ön számára a beteg beleegyezésének mikéntje, mint sok orvos számára, akinek ez csak egy jogi mozzanat.

H. I.: – Nincs rá idejük, túl vannak terhelve. Valóban fontos számomra, hogy ne legyen díszítés és mellébeszélés. És nekem kell elmagyaráznom, én tudom a legjobban, mi fenyegeti azokat a gyerekeket. Ha az anya nemet mondott volna, megálltunk volna. Elsírta magát, és azt kérte, hogy mentsem meg legalább az egyiket. Abba nem tudtam belemenni, hogy az egyiket feláldozzuk a másikért. Vagy mindkettőt mentjük, vagy nem csinálunk semmit. Meg kell próbálni.

Cs. A.: – Szakmailag és emberileg mindent megteszünk; hívő emberként bízunk Istenben, a sok munkában és szenvedésben, amit beleteszünk ebbe a történetbe.