Hirdetés

„Példátlan dolog a szellemtörténetben: egy gondolatmenet, mely elfér 8-10 nyomtatott sorban, útjára indul barbár időkben, egycsapásra fölfigyelésre és állásfoglalásra készteti az elméket, s idestova ezer éven keresztül nem hágy nyugtot nekik. Százszor szétszedik és elintézettnek, hibásnak mutatják ki, és százegyedszer újra ott áll és perfölvételt kényszerít ki bíráitól.” (Dr. Schütz Antal, „Szent Anzelm tudományos jelentősége”, Katolikus Szemle, 1933. I. félév, 409. o.)

E „példátlan dolog” szerzője, Canterbury Szt. Anzelm 1033-ban született, a Burgundia és Lombardia határán fekvő Augustában (ma: Aosta), jómódú nemesi családban. Felnövekedvén – mert anyja halála után apjával való viszonya helyrehozhatatlanul megromlott –, huszonhárom éves korában elhagyta a szülői házat. Barangolásai során hallotta hírét a nagy tudású Lanfrancus mesternek, a világi életében nagyhírű tudósnak, aki akkoriban már a normandiai Bec kolostorában látta el Herluin apát mellett a perjeli teendőket. Kíváncsiságtól és tudásvágytól hajtva tehát Bec felé vette útját.

Itt szorgalmasan tanult, és csakhamar Lanfrancus legjobb tanítványa lett. Némi tanakodás után belépett a kolostorba. A tanulás, munka, imádság és meditáció évei következtek. Jámborságával és buzgalmával a régebbi szerzetesek közül is kitűnt. Így, amikor 1063-ban Lanfrancus a caëni Szt. István kolostor apátja lett, Herluin apát Anzelmet nevezte ki a megüresedett perjeli tisztségre. 

Tizenöt évig tevékenykedett ebben a tisztben. Perjelségének utolsó két évében, 1077-ben és 1078-ban írta meg előbb a Monologiont, majd a Proslogiont. Szerzetestársai jámborságáért, bölcsességéért egyaránt szerették, úgyhogy Herluin apát halála után, 1078-ban, „a testvérek szerető erőszakja és erőszakos szeretete” – ahogy életrajzírója, Eadmer írja – bárhogy vonakodott is, őt tette meg Bec apátjává.

Anzelm híre akkorra már bejárta Normandiát és Angliát, úgyhogy mikor új apátként Angliába érkezett, hogy megtekintse a kolostor angliai birtokait, és hogy meglátogassa a közben canterburyi érsekké szentelt mesterét, Lafrancust, mindenütt szeretet és tisztelet övezte. Egyénisége mindenkit meghódított, még a királyt, Hódító Vilmost is. Ekképp vált ismerőssé Angliában.

Fotó: wikipedia.org

Tizenöt évig volt Bec apátja, ezalatt írta a De Grammatico, a De Veritate, a De Libertate Arbitrii és a De Casu Diaboli című munkáit. Bec apátjaként fogalmazta meg először az univerzálé viták történetével kapcsolatban gyakran emlegetett, Roscellinus ellen írt híres Epistola de Incarnatione Verbi-jét is, amelyet azonban végleges formájában már canterburyi érsekként adott ki.

Közben ugyanis, 1087-ben meghalt Hódító Vilmos, és Anglia trónján középső fia, az erőszakos és zsarnoki természetű II. Vilmos követte. Az új király, különösen Lanfrancus 1089-ben bekövetkezett halála után, egyszerűen rátette kezét az egyházra. Kihasználva az invesztitúra-harcok teremtette helyzetet, nem ismerte el pápának sem II. Orbánt, sem a IV. Henrik által állított ellen­pápát, III. Kelement. A canterburyi érseki széket pedig Lanfrancus halála után négy évig betöltetlenül hagyta. A király önkénye egyházi és világi körökben egyaránt egyre több elégedetlenséget szült. Egyre többen emlegették Anzelmet, mint aki legérdemesebb lenne a prímási címre.

Így amikor Anzelm 1092 őszén barátja, Hugó, a chesteri gróf kérésére Angliába érkezett, szinte kész helyzet előtt állt. Ehhez járult még, hogy a királyt hirtelen súlyos betegség támadta meg. Halálfélelmében Anzelmet hívta gyóntatójának, és mindenféle engedményre készen, maga is kérlelni kezdte, hogy fogadja el a prímási címet. Hosszas huzavona után Anzelmet, aki irtózván a világi hatalommal járó gondoktól, minden erejével tiltakozott, nem túlzás a kifejezés, erőszakkal Canterbury érsekévé, Anglia prímásává tették.

Anzelm aggályai nem bizonyultak alaptalanoknak: a király alighogy felépült, minden ígéretét visszavonta, és tovább folytatta önkényeskedéseit. Anzelm pedig nem volt hajlandó semmiféle „okos” kompromisszumra. Ez végül 1097-ben bekövetkezett száműzetéséhez vezetett.

Rómának vette útját, ahol II. Orbán az elképzelhető legszívélyesebb fogadtatásban részesítette, és biztosította ügyének támogatásáról, de arról, hogy Anzelm lemondjon az érsekségről (ami pedig a kényszerből lett érsek leghőbb vágya volt), hallani sem akart.

Az angliai hányattatások után némi nyugalom következett. Ebben az időben fejezte be a még Angliában megkezdett nagy teológiai munkáját, a Cur Deus Homo-t. Részt vett az 1098-as Bariban tartott zsinaton, az itt elmondottakat foglalta össze később a De Processione Spiritus Sancti című munkájában. 1099 tavaszán visszatért Lyonba, itt írta meg a De Conceptu Virginali című traktátusát.

1100. augusztus 2-án meghalt II. Vilmos, így Anzelm visszatérhetett Angliába. Az új király, Vilmos öccse azonban semmivel sem jelentett kisebb gondot fivérénél. I. Henrik, ősi jogaira hivatkozva, hűbéresküt követelt Anzelmtől, és azt, hogy szentelje fel az általa kinevezett püspököket, amit pedig Anzelm számára zsinati határozat tiltott. Tárgyalások és viták hosszú sora következett, ami végül is arra vezetett, hogy Anzelmnek 1103. áprilisában ismét el kellett hagynia Angliát. A pápa – immár II. Paszkál – közvetítésével újabb hosszadalmas tárgyalások következtek, amelyek eredményeképp végül is létrejött az egyezség a királlyal, és 1107 nyarán Anzelm végképp visszatérhetett Angliába.

Az idős érsekre még két, viszonylag nyugalmas év várt. Ezalatt írta meg az isteni előretudás, eleve elrendelés, kegyelem és a szabad akarat összhangjáról szóló munkáját.

1109. április 21-én bekövetkezett halála után, Eadmer tanúsága szerint, számtalan csodajel bizonyította a szentéletű férfiú üdvözülését. 

Anzelmnek élete folyamán nem volt semmilyen direkt kapcsolata a magyarsággal, tekintve, hogy jobbára Európa „másik végén” élt. Azonban, mint az európai eszmetörténet egyik meghatározó alakja, a magyarság gondolkodásában is jelen van, és jelen kell hogy legyen. Természetesen, Anzelm egyhuzamban jelen van a magyar bencés tradícióban is: a magyar bencéseknek komoly szerepük volt a róla elnevezett római egyetem megalapításában, amely néhány fontos magyar bencés gondolkodót is kinevelt.

És persze, amint az alábbi kis magyar nyelvű bibliográfia is jelzi, Schütz Antal joggal írta, hogy Anzelm érve „újra ott áll és perfölvételt kényszerít ki bíráitól”. Anzelm híres érvének könyvtárnyi nemzetközi irodalma van, de itt van egy kis válogatás az „ontológiai istenérvről” az utóbbi évtizedekből magyarul:

Ez a megemlékezés Klima Gyula fent hivatkozott cikkének „életrajzi kivonata”.

Az írás szerzője prof. Dr. Klima Gyula DsC igazgató, Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpont