Az összeférhetetlen zseni

– Mennyi szakirodalmat tanulmányozott a „Sors, nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája című könyv megírásához?

– Az elolvasott források mennyiségét voltaképpen már súlyegységben mérem. A felhasznált irodalom olyan kétmázsányi lehetett. A Petőfi életével kapcsolatosan fellelhető valamennyi forrásanyagot több év alatt olvastam el, de azt azért hozzá kell tennem, hogy az elfoglaltság nagy örömet okozott nekem.

– Mi az, amit új információként ön lelt föl?

– A könyv első része, Petőfi életének krónikája, a több ezer oldalas jól ismert vagy már-már elfeledett, sokszor egymásnak ellentmondó emlékezéseket kiigazítva idézi fel a költő életének eseményeit, évekre, hónapokra, napokra lebontva. A második fejezet 217 rövid portrét vázol fel azokról a személyekről, akik Petőfi Sándor életében fontos, illetve említésre méltó szerepet játszottak. Családtagok, rokonok, diáktársak, tanárok, múzsák-szerelmek, katonák, színészek, költők, írók, politikusok, könyvkiadók, cenzorok sorakoznak itt. Úgy vélem, hogy a Petőfiével összefonódó sorsok tanulmányozásán, illetve a szabadságharc leverése utáni életeseményeik feltárásán keresztül szemléletes képet kaphatunk a korabeli társadalom működéséről.

– A nemzettudatban élő Petőfi-kép szerint „a nép költője” szegény sorba született. Hogyan árnyalja a kötet a legendát?

– Petőfi apja, a szlovák anyanyelvű Petrovics István az 1820-as évektől fokozatosan gazdagodott, és igen jómódú vállalkozóvá nőtte ki magát: mészárszékhálózattal, szőlőbirtokkal, sóárusítási monopóliummal rendelkezett. Tudjuk, hogy szakmáját tekintve mészáros volt, de az kevésbé ismert tény, hogy hentesnek lenni a XIX. században az egyik legmegbecsültebb és legjobban fizetett foglalkozásnak számított. Petrovics István büszke is volt a hivatására. Egy alkalommal miközben egy vendéglőben éppen a vacsoráját fogyasztotta, egy asztalosmester arra vetemedett, hogy sintérnek nevezze őt. Az önérzetében megsértett mészáros alaposan helybenhagyta a kötekedőt… Petrovics István gyermekeit lényegében polgári nevelésben részesítette, fontosnak tartotta, hogy fiait az ország legkiválóbb iskoláiban taníttassa. Így a költő nagyjából 15 éves koráig, az aszódi diákévekig jólétben élt. A szlovák és a magyar nyelven kívül már diákévei alatt tanult latinul, ógörögül és németül is. Utóbbinak később nemcsak költőként és műfordítóként, hanem segédszerkesztőként is nagy hasznát vette. A reformkor ismert nyomdászai ugyanis jellemzően német anyanyelvűek voltak. Gondoljunk csak arra, hogy 1848. március 15-én az ország legkorszerűbb nyomdájában, a Landerer és Hackenast cégnél nyomtatták ki a Nemzeti dal, illetve a Tizenkét pont, avagy Mit kíván a magyar nemzet című írásokat is. Magánszorgalomból spanyolul és olaszul is tanult, ugyan szótár segítségével, de eredetiben olvasta Shakespeare műveit, Bem tábornokkal pedig franciául társalgott. Nem azért, mert nyelvzseni lett volna, de felismerte, hogy az idegennyelv-tudásra mekkora szükség van a Habsburg Birodalomban való boldoguláshoz.

– Petrovics István igyekezett nagyon szigorúan fogni a már kamaszkorában is a vándorszínészettel kacérkodó fiát. Hogyan alakult a kapcsolatuk később?

– Úgy gondolom, hogy Petőfi igencsak ellentmondásos életének egyik legszebb mozzanata, hogy anyagi helyzetének megerősödése után, 1946 második felétől támogatja, majd magához is veszi szüleit. Amint Kerényi Ferenc kiváló monográfiájában olvasható, „fél szemét mindig a szülein tartja”.

– Művének olvasása során a megszokottnál árnyaltabb Petőfi-kép rajzolódik ki előttünk. Nyomon követhető mindez az emberi kapcsolatainak alakulása terén is. A szabadságarc hónapjaiban, miután katonának áll, egymást követik a súlyos függelemsértések. Konfliktusba keveredik Vettel Antal helyettes hadügyminiszterrel, Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, Klapka György tábornokkal. Tulajdonképpen összeférhetetlen volt?

– A szabadságharc idején Petőfi nehéz helyzetbe került, hiszen csupán az irodalomból ekkor már nem lehetett megélni, de neki gondoskodnia kellett feleségéről és pár hónapos kisfiáról is, miközben egyetlen bevételi forrása a hadsereg. Amíg a Petőfit ismeretlenül is mélyen tisztelő Görgey Artúr honvéd tábornok felügyelte a katonai adminisztrációt, biztosította a költő anyagi támogatását. A Petőfit atyjaként szerető Bem tábornok pedig előmeneteléről gondoskodott, de nem a harctéren elért sikerei okán, hanem a biztos megélhetés érdekében léptette elő, amit nem mindenki nézett jó szemmel.

– Milyen katona volt?

– 16 és fél évesen Sopronban, amikor először állt hivatásos katonának, megkapta az alapkiképzést. Később Pesten vívóleckéket vett, kiválóan lőtt és lovagolt. Mindemellett hektikus természetű. Nem az a karakter, aki a parancsokat alázatosan fogadja és végrehajtja. Nem mindig az előírt öltözetben jelent meg feljebbvalói előtt, és olyan is előfordult, hogy hosszabb ideig engedély nélkül maradt távol az alakulatától. Egy ízben a csatatéren, a közlegények füle hallatára hangos szóváltásba keveredett az egyik felettesével. Petőfi ugyanis a csatatéri zajban vezénylő tisztként rohamra buzdított, nem tudván Bem visszavonulást elrendelő parancsáról. A súlyos függelemsértést, amelyért egyébként főbelövés járna, a hadvezér elnézte neki. Néhány nappal később azonban törzstisztjei meggyőzték Bemet, hogy Petőfit a továbbiakban csak futárként, a kormánnyal való kapcsolattartásra használja.

– Tudjuk, hogy 1846-ban már figyelteti, három évvel később pedig körözést ad ki ellene a bécsi rendőrség. Milyen jellemzést írnak róla?

– Egy Kj. jelű besúgó elismeri, hogy „kiemelkedő tehetség. Viselkedése és bizarr külseje miatt különcnek, sőt félbolondnak tartják…” A különféle jelentések egyetlen közös pontja Petőfiről, hogy „szertelen zseni”. Makacs természetét, érdekeinek mindenáron való védelmét édesapjától örökölte. A „primus inter pares” elve alapján meg volt győződve arról, hogy első az egyenlők között.

– Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Tompa Mihály és Arany János korában?

– Igen, így van. A Szózat költőjét például a Vörösmartyhoz című versében támadja, a következő sorokat intézve hozzá: „Nem én tépem le homlokodról, / Magad tépted le a babért.” A nagyvonalú Vörösmarty, aki a kezdő költő első verseinek megjelenését is támogatta az Athenaeumban, a nyilvános sértés ellenére sem szakít Petőfivel. Sőt, a szabadságharc idején befogadja debreceni otthonába Szendrey Júliát és a kis Zoltánt is. Petőfi köszönete azonban elmarad.

– Az irodalmi életben számos egyéb konfliktusáról is tudunk…

– Összetűzésbe keveredik többek között barátjával, Jókaival, költőtársaival, Tompa Mihállyal és Vachott Sándorral, de munkaadójával, a Pesti Divatlap szerkesztőjével, Vahot Imrével is, akivel csaknem párbajozásig fajul az ellentét. Pedig a Vachott fivérek éveken át segítik Petőfi pályáját. A „nép költője” imázst egyenesen Vahot Imre találja ki, aki 1844-ben segédszerkesztőként veszi maga mellé a költőt. Vahot az első magyar menedzser típusú szerkesztő, aki nemcsak a versek közlésével erősíti a népköltő képét Petőfiről, hanem formálja külső megjelenését is, hiszen Petőfi a Pesti Divatlap élő reklámja. Vahot visszaemlékezései szerint a költő rövid, prémes dolmányban jár, olyanban, „…minőt lelki rokona Csokonai Vitéz Mihály is viselt, azután sujtásos szűk magyar nadrág, túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa”. Vahot egyébként idős korában is Petőfi Sándort tartja élete fő művének.

– Volt olyan szövetségese, aki Arany János mellett mindvégig barátként tartott ki mellette?

– Talán Egressy Gábor, a Nemzeti Színház ünnepelt színésze, akivel 1849-ben együtt indultak el Bem táborába, valamint az egykori sárszentlőrinci diáktárs, a későbbi orvos Sass István, akinek visszaemlékezései a legmegbízhatóbb Petőfi-memoárok közé tartoznak. Petőfi és Arany János mindvégig bensőséges barátságot ápolnak. A kapcsolat békés mederben tartása jórészt Arany jóindulatú, engedékeny természetén múlik. Petőfi ugyanis 1849 januárjában nemcsak feleségét és kisfiát, hanem a gyermek dajkáját és a lovászát is Aranyra bízza, annak minden anyagi terhével együtt. Arany végül csak úgy tud szabadulni a terhes kötelezettségtől, hogy Pestre költözik…

– Nem fél attól tanár úr, hogy a könyve kapcsán mégiscsak mítoszrombolással vádolják?

– Remélem, hogy nem… Az irodalomtörténészek talán majd megszólnak érte, de fontosnak tartom leszögezni, hogy Petőfi óriási költő volt, ám jelentőségét a magyar lírában nagy mértékben erősítette a forradalom és szabadságharc idején végzett kiemelkedő közéleti szerepvállalása. Néhány évtizeddel ezelőtt elsősorban Petőfi forradalmi látomásköltészete került előtérbe a középiskolai oktatásban. E műfaj számított divatosnak intellektuális körökben is. A magam részéről sokkal közelebb érzem magamhoz a bensőséges hangvételű családi költeményeit, mint amilyen az István öcsémhez, az Egy estém otthon vagy az Arany Lacinak. A családi líra a reformkorban nem számított olyan emelkedett műfajnak, mint például a forradalmi vagy a tájköltészet, illetve a szerelmes versek. Véleményem szerint Petőfi egyik legnagyobb költői érdeme, hogy az általa teremtett családi költészetet lélekemelő műfajjá nemesítette. Már életében bekerült a tankönyvekbe.

– Könyvének harmadik nagy egysége a Petőfi életében kiadott műveit és azok kritikai fogadtatását veszi górcső alá. Megtudhatjuk, milyen periodikák, kiadványok jelentek meg a reformkorban. Mai szemmel nézve mennyire volt színes a kínálat?

– Manapság is gyakran élünk olyan marxista tévképzetekben, hogy mennyivel pallérozottabbak vagyunk, mint XIX. századi elődeink. Az igazság azonban az, hogy már 170 évvel ezelőtt is rendkívül színes, pezsgő kulturális élet folyt a fővárosban. Szerencsére az elektronikus könyvtár, az Arcanum Digitális Tudománytár révén ma már online hozzáférhetők a korabeli folyóiratok, napi- és hetilapok. Így többek között az Athe­naeum, az Életképek vagy a Pesti Divatlap hasábjain is nyomon követhetők a reform­kori kulturális élet történései, köztük Petőfi verseinek megjelenése. A költő ugyanis leggyakrabban az említett periodikákban publikált. Véleményem szerint oroszlánrésze van abban is, hogy az 1840-es években Kazinczy széphalmi kúriájával ellentétben egyre inkább Pest válik a magyar kultúra központjává.

– Vajon elképzelhető, hogy a jövőben újabb Petőfi-kéziratokat fedeznek fel?

– A szabadságharc leverése után Gyulai Pál vette át a magyar irodalmi élet irányítását. Petőfi hagyatékhoz házassága révén került közel, miután feleségül vette Szendrey Júlia húgát, Máriát. Egyes feltételezések alapján Júlia a halála előtt elégette a nála levő Petőfi-leveleket és kéziratokat, ám Gyulai Pál szerint az írásokat Júlia végakarata szerint koporsójába helyezve együtt temették el az asszonnyal. Csakhogy amikor 1908-ban a Petőfi Társaság elhatározta, hogy a Petőfi család valamennyi tagjának földi maradványait közös sírban helyezi el, a felnyitott koporsóban egyetlen iratot sem találtak. Máig rejtély, hogy hova tűnhettek. Bár 1925-ben előkerült Szendrey Júlia naplója, valamint az apjának és a második férjének halála előtt írt megrendítő levelei, Petőfi-kéziratot nem találtak. Legutóbb 1996-ban fedeztek fel addig ismeretlen Petőfi-műveket. Az 1843-ban összeállított és 150 év múlva megtalált kéziratban maradt, korai verseket és elbeszéléseket tartalmazó Ibolyák című füzet fellelése igazi szenzáció volt. Úgy vélem, nem valószínű, hogy valaha is újabb kéziratok kerülnének napvilágra…