Az ostrom elviselhetetlen nehézsége

Milyen lehetett dohos, nyirkos, sötét barlangban élni? Több, mint egy hónapon át szűk padokon aludni, mosdatlan emberek közt létezni, elszenvedni a pusztító „ukránka” nevű járványt, miközben folyamatosan ropognak az ágyúk és robbannak a bombák. Ráadásul úgy, hogy mindvégig kísért egy gondolat: „ha mégis életben maradunk, akkor jön a szovjet halál”.

Manapság sokan kérkednek azzal, hogy immár nekünk is vannak „háborús tapasztalataink”, mert karantén vagy a kijárási tilalom idején otthon, kényelmes lakásainkban kellett vesztegelnünk, és olykor fegyveres katonák cirkáltak az utcákon. Ezek a gondolatok álszentté és megmosolyogtatóvá válnak, amikor Hingyi Lászlóné Sztojka Luciával ülök le beszélgetni budai otthonában. 1944–45-ben a vár gyomrában lévő óvóhelynek átalakított barlangban élte végig a főváros ostromát, 11 évesen. Szeme előtt pusztult el a Várnegyed, látta az égő királyi palotát, és még járt a romok között, mielőtt a kommunisták elbontották a megmenthető épületeket (melyeket most visszaépít a kormány).

A hozzá hasonlók tapasztalatairól keveset beszélünk, pedig sokat tanulhatnánk tőlük az energiaválság és járványok korában.

Járulékos veszteségek

Budapest ostromának kutatói sokat írtak a harcokról, ám alig foglalkoztak a polgári lakosság veszteségeivel, pedig jóval több civil élte át az ostromot, mint amennyi katona részt vett benne. Ezért hiánypótló olvasmány Mihályi Balázs ostromkutató Budapest ostroma – A polgári áldozatok című könyve, amelyben többek között először ír egy valódi tabutémáról, az ostromot követő öngyilkossági hullámról. Halotti anyakönyvek feldolgozásán alapuló kutatásai alapján a szerző 25-30 ezer fő közöttire becsüli a polgári áldozatok számát. Az I. kerületben, Hingyi Lászlóné lakóhelyén volt az egyik legmagasabb halálozási arány, de a pesti belváros is az élen járt. Az ostrom előtti időben a gettóban történtek nagyobb számban öngyilkosságok, viszont a harcok kezdetével ezek megszűntek. Az ostrom alatt és annak végén ismét többen lettek öngyilkosok, olykor egész családok végeztek magukkal. Mihályi Balázs szerint 172 ilyen esetről tudnak, a legtöbbjük az ostrom végét követő napokban történt, ötvennapnyi harc túlélése után.

– Budapesten nem a párttagok követték el az öngyilkosságokat, a későbbi felelősségre vonástól tartva, mint Németországban, hanem hétköznapi emberek. Féltek a szovjet megszállástól és úgy érezhették, hogy az új rendszer nem sok jót ígér nekik. Ezért nem csoda, hogy az öngyilkosok nagy része tanár, orvos, gyár­igazgató, tisztviselő volt, és feltűnően sok pénzintézeti igazgató vetett véget az életének – mondja a kutató.

A február 11-i német kitörés után a harcok persze befejeződtek, nem kellett már tartani légitámadástól vagy tüzérségi tűztől, de a közszolgáltatások csak lassan álltak helyre, központi élelmiszer-ellátás sokáig nem létezett, ezért még 1945 márciusában is haltak éhen civilek a fővárosban. Sőt kampányt kellett indítani azért, hogy az emberek a pincékből, óvóhelyekről felköltözzenek a lakható lakásokba; a közbiztonság még egy évig kaotikus volt, hiszen a szovjetek a tiltó parancsok ellenére fosztogattak, nők tömegeit erőszakolták meg és több civilt meggyilkoltak.

Nem leányálom

A hadtörténészek jól ismerik Hingyi László munkásságát, aki egész életében kutatta Budapest ostroma, illetve a kitörés történetét. Halála után Mihályi Balázs és Tóth Gábor mellett felesége rendezte sajtó alá gyűjtéseinek utolsó kötetét. 1944-ben Hingyi Lászlónéék a Lovas út legelején lévő villában laktak, és aki már járt kocsival a budai Várban, az alighanem ismeri az otthonukat. A gyönyörű épületből alig ötven métert kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a légópince bejáratát, mely a vár alatti barlangok egyikébe vezetett (bejárata ma is látható).

– Karácsony este kezdték el lőni a Krisztinavárost, 26-án zárult be az ostromgyűrű Budapest körül. Aznap költöztünk be végleg a barlangba, egyre több ember érkezett, több százan voltunk ott bent. Agyagos-sáros földön jártunk, a falakból csöpögött a víz, fülledt emberpárában ültünk egész nap, nem csoda, hogy az élelmiszer hamar megpenészedett. Nem volt egy leányálom. Fájt a szívem, hogy el kellett hagynom a lakásunkat, a játékaimat, de a Puki nevű tacskóm velem tartott. Az idő múlásával a felnőttek egyre pesszimistábbak lettek, egy ideig abban hittek, hogy a németek felmentik a Várat, és tartottak a szovjetektől, hisz azok a nemzedékek átélték a tanácsköztársaság poklát, tudták, hogy ez mit jelent. A legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtuk, mikor lesz vége – emlékezett vissza a légópincebeli napokra.

Élelmük szűkösen, de akadt, reggel pótkávét kaptak, és hamis ételeket. Mosakodni, mosogatni vagy mosni nem lehetett, hiszen a vizet nehezen szerezték be, sokan visszaéltek a készleteikkel: akadt, aki egy liter vízért egy liter bort kért cserébe.

– A barlangban voltak kutak, de zavaros vizüket nem lehetett meginni, és hát arról is kell beszélni, hogyan végezte el a szükségét annyi ember. A légósok hoztak latrinaszerű tartályokat, felállították egy félreeső zugba, és mindennap kiürítették, ám a borzasztó bűzt érezni lehetett. Nem volt mivel fertőtlenítenünk, ezért futótűzként terjedt az „ukránkának” nevezett hasmenéses betegség, mindenkin végigment. A nagy barlangrészben voltak csecsemők, egy-két éves gyerekek, akik nehezen vészelték át a sötétséget, pelenkájukat nem tudták kimosni, sokat szenvedtek. Ennek ellenére senki nem hisztériázott vagy kapott idegrohamot – mondta Hingyi Lászlóné.

Kifordított bunda

Az Úri utca 18-as szám alatti barlangrész fölötti pincében, ahol később tartózkodtak, egy német katonai iroda működött, egész nap gépeltek, valószínű, hogy jelentéseket, parancsokat írtak. Február 10. körül elkezdték megsemmisíteni az iratokat, tüzet raktak a ház udvarán, ezért a felnőttek azt gondolták, közeleg az ostrom vége.

– Mi ebből ott bent semmit nem érzékeltünk. A mi pincerészünkben volt egy Bodrogközi nevű ezredes, a tábori csend­őregység parancsnoka, ők aznap kaptak parancsot a kitörésre. A mi óvóhelyünkre 12-én reggel jött be az első, kissé részeg szovjet katona. Mindenki elkészült a halálra, féltünk, hogy agyonlőnek, ám azt mondta nekünk, hogy menjünk haza. Utána politikai tisztek is bejöttek, német és magyar katonákat kerestek, de minket nem bántottak. Visszamentünk a házunkba, de annyira romos volt, hogy legalább egy szobát lakhatóvá kellett tennünk. Egy szép polgári lakást hagytunk ott, mire visszamentünk, mindent belepett a rózsaszín téglapor. Ablaküveget sehol sem lehetett találni, bedeszkáztuk, befedtük az ablakokat. A vízhiány nagy gond volt az egész ostrom idején, és utána is, amíg helyrehozták a vezetékeket. Június közepéig vödrökkel jártunk vízért a Mátyás-templom melletti csaphoz – meséli Hingyi Lászlóné.

A Vár történetének dicső szakasza lezárult. Hingyi Lászlónéék korábban vasárnaponként megnézték az őrségváltást, ám akkor már csak romok maradtak. Sok arisztokrata lakott a Várban, és arra emlékszik, hogy ugyanolyan rongyokban jártak, mint ők. A hölgyek kifordították a bundájukat, mert féltek, hogy az oroszok lehúzzák róluk. Mindenki bakancsban és sícipőben járt. 

Az utcákat vastag törmelékréteg fedte, a romok kiömlöttek az utcára, torlaszok keletkeztek. Jó darabig tartott, amíg összetakarították. Mi lesz a pénzzel? Aki átélte a kommünt, tudta, hogy milyen csőd lesz utána.

Áprilisban kezdődött újra az iskola, és legnagyobb meglepetésére már volt orosztanárnőjük, meg kellett tanulniuk a cirill betűket. Iskolába menet félt a katonáktól, kerülgette őket, mert vadul, ápolatlanul néztek ki, kalasnyikovokkal járőröztek. Házukat az ötvenes évek elején államosították, csak a rendszerváltás után vásárolták vissza kárpótlási jegyekkel, ám most már nem laknak ott. Hingyi Lászlóné története is azt bizonyítja, nem lehetetlen helytállni nehéz időkben.