Az új balliberális elit félresöpri a régit

– Mire számítanak azok a kulturális szereplők, akik ott vannak ebben az ellenzéki klipben? Pénzre vagy arra, hogy megsokszorozódnak az alkotói lehetőségeik?

– Valójában nem kultúrharc folyik Magyarországon, hanem az elitek pozícióharca. A klip résztvevői annak a hatalmi körnek voltak a kiszolgálói, amelynek visszatérésében reménykednek. Az MSZP–SZDSZ-koalíció juttatta domináns helyzetbe, ruházta fel szinte mindenható döntési jogkörrel ezt a réteget a kultúrában. Mindez 2010-ben megváltozott, ám ők most a viszonyok visszarendeződésében reménykednek. Csakhogy ez elmarad, erre hívtam fel a figyelmet. Ha győzne is véletlenül az ellenzék 2022-ben, ők nem jutnak vissza a hatalomba, vagyis régi pozícióikba, ugyanis jön egy új balliberális elit, amely félresöpri őket.

– Lehet okuk panaszra azoknak, akiket a klipben látunk?

– Szerintem nem. Az elmúlt tíz évben jóval több pénzt költött az ország kultúrára, mint eddig bármikor. Csak a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) közel 500 millió forintot fizet ki évente a kortárs íróknak különböző ösztöndíjak formájában. És akkor még nem beszéltünk a Nemzeti Kulturális Alap vagy a Magyar Művészeti Akadémia nyújtotta támogatásokról. Mindeközben eszünkbe sem jut, hogy korlátozzuk az alkotói szabadságot. Sőt, épp a konzervatív kurzus a gondolat és a szólás szabadságának egyetlen potenciális őre.

– Kik reprezentálják a balliberális kultúrelitet a klipben?

– Egy még alapvetően a Kádár-korból való, majd az MSZP–SZDSZ-koalíció által békén és helyén hagyott réteg. Az úgynevezett karámlogika tartotta egyben ezt az elitet, amely a hetvenes évek végén már a haszonélvezője volt az akkori, enyhülő kádári kultúrpolitikának. Ugyanazok a nevek köszönnek vissza, akiknek jól ment régen, és jól megy most is.

– Talán nem az anyagiak, hanem elvek és eszmék vezérlik őket?

– Örülnék, ha léteznének elvek, és létezne elvhűség a balliberális térfélen. Mert ha ez így lenne, akkor nem jött volna létre a mai szivárványkoalíció. Olyan emberek és erők léptek itt szövetségre, akiket az állítólagos elveik amúgy nagyon nem engednének szövetségre lépni. Már az SZDSZ-nél megtört az elvszerűség, hiszen ők kijelentették, sohasem borulnak össze szocialistákkal. Aztán dehogynem! Azóta a túloldali térfélen nem lehet eszmékről beszélni.

– Igaz ez ugyanígy a kultúrára is?

– Ott az elvek és az eszmék nem fejeződhetnek ki direkt formában, mert azt már nem kultúrának, hanem agitpropnak hívjuk. Az, hogy milyen típusú értékrenden keresztül nézi az alkotó a világot, és ezt hogyan képes megjeleníteni, kulturális kódrendszer függvénye. Az a kérdés, hogy a befogadóknak vannak-e közös kódjaik az alkotókkal, mert csak így lehet a műveivel párbeszédbe bocsátkozni. Külön kell választani a művészetet és a közéleti állásfoglalást. A művészetnek megvan a maga autonómiája, a maga metafizikája.

– Tehát akkor létezik egy, a másiktól elkülönülő progresszív és létezik egy konzervatív kódrendszer?

– Inkább azt mondom, hogy van egy globalista és van egy nemzeti kódrendszer. A nyitott társadalom elméletét sok vita övezi manapság. Itt is az a kérdés, hogy milyen típusú kultúrában gondolkodunk. Ez majd kétszáz éves probléma, amit már Arany János is boncolgatni kezdett. Kinek írunk? Ha megnézzük a balliberális oldal alkotóit, akkor azt látjuk, hogy egy részük inkább német író szeretne lenni, és nem magyar. Csak nem tud németül. Magyarul ír, de a német piacra termel, persze a fordításokon keresztül. Ezzel szemben a másik oldal a magyar kultúra keretrendszerén belül gondolkodik. A magyar olvasó lebeg a szeme előtt, neki nyújtja át az alkotását. Ráadásul nem is feltétlenül a jelenkori magyar emberre gondol, hanem a száz évvel későbbi magyar olvasóra és magyarul értő polgárra. Neki üzen. Megvan a maga időtávja a kultúrharcnak. Ha erre nem figyelünk, akkor az következik, ami Nyugat-Európában már megélt valóság. Létrejöttek olyan privilegizált helyek, metaforikusan a Starbucksokat szoktuk emlegetni, amelyek ugyanolyanok a világ bármely táján, ezekben mindig ugyanazt kapod gasztronómiában és kultúrában is, amit egy földrésszel arrébb. Az emberiség döntő többsége azonban nem ebben a valóságban él. Hanem természetes köze­gében: szülőföld, család, haza, mert ott inkább biztonságban érzi magát.

– Megvan a politikai párhuzama annak a baloldali elitváltásnak, amiről írt. Például Kovács Lászlót, az MSZP prominensét is saját ifjai söpörték le a színről…

– Ez jellemző az ő világukban. Gyurcsány Ferenc is jött, látott és hazaküldte úgymond az előtte járó generációt. A politika is kultúra, és a kultúra is politika, természetes a párhuzam, az áthatás. Az, hogy létezik a PIM, egyben politikai kinyilatkoztatás. Hiszen ezzel azt fejezi ki az intézményt fenntartó mindenkori kormányzat, hogy van magyar irodalom, és van olyan magyar szellemi örökség, amelyet, akár súlyos pénzek árán is, de meg akarunk védeni, fel akarunk dolgozni és közzé akarunk tenni. Azt látom, hogy az újmarxista balos áramlat a jobboldalt egyszerűen csak zárójelbe illesztené. Ők a régi, Gyurcsány-féle balos elitre rontanak rá valójában, azt akarják végképpen eltörölni, radikálisan felszámolva ezzel a baloldal XX. század végi modelljét.

– Mire számíthatna váltás esetén a kultúra, amikor az újmarxisták több száz éves alapművekből törölnek ki részleteket, szereplőket?

– Ez már a gondolatrendőrség intézménye. Az igazi íróknak viszont mindig megvolt a befelé érvényesülő szabadságuk, azt írnak, amit akarnak, és ezt nem lehet semmiféle kurzuslogikával sem megváltoztatni. Persze van az a pénz, amiért egyes alkotók hajlandóak eladni magukat, de ez a jobboldaliakra kevésbé jellemző. Van még egy gond, ami most távolinak tűnhet, de igen közeli valójában. A klipben szereplő személyeknek van két óriási hendikepjük. Egyrészt fehérek, másrészt, amennyire tudni lehet, heteroszexuálisak. Ezen nem tudnak változtatni. És a szép új világban, amelyet most lelkesen építenének, ez ledolgozhatatlan versenyhátrányt fog jelenteni.

– Kimondhatjuk-e, hogy a balliberális oldal megtartotta kulturális fölényét, beágyazottságát?

– A hangját, a hangosságát tartotta meg. Hatalmát és beágyazottságát a kulturális területek jelentős részében már elveszítette. Az irodalomban mindenképpen, a színház terén még folynak küzdelmek, amelyeket Vidnyánszky Attila vív a sokszínűség jegyében, hiszen ő szélesíteni szeretné a palettát. A filmet illetően is elindultak a változások, a közgyűjtemények világa pedig már egyértelműen értékelkötelezett. Amúgy szerintem aki magyar olvasónak, hallgatónak, nézőnek készít magyar nyelvű terméket, az számomra nemzeti kultúrában gondolkodik, mindegy, hogy balos-e vagy jobbos. És mindaddig, amíg védjük ezt az anyanyelvinek nevezendő kultúrát, addig ez nemzeti kultúra. Ha ez megváltozik, és bejön az újmarxista identitáspolitikai őrület, ha az LMBTQ-jogoknak olyan dominanciája lesz, hogy felülírhatják a klasszikus családmodellt, és ha az újmarxisták bevihetik az LMBTQ-s érzékenyítési kampányukat az iskolákba és az óvodákba, megváltoztatva ezzel gyermekeink gondolkodását, akkor elveszítjük a csatát. Jó hír, hogy a megszülető kulturális tartalmak jelentős része még mindig a hagyományos anyanyelvi kultúrában gondolkodik Magyarországon.

– Nincs baj, mondja ön, de a néző, az olvasó úgy érzi, a mérleg a másik oldal felé billen…

– Ez marketingprobléma. Itt vitathatatlan a balliberális fölény, évtizedek során kicsiszolt tudáskomplexum uralja a terepet. Vagyis a kommunista hatalmat kiszolgáló réteg és utódaik átmentették és megőrizték a piaci pozícióikat is. Ezen változtatni akarunk.

– Kevés manapság a nemzeti gondolkodású író, alkotó?

– A legnagyobbak mindig is ilyen beállítottságúak voltak. Sőt, szerintem Esterházy Péter is hazáját és annak kultúráját szerető író volt. Baj, hogy a legkiválóbbakról, például Csoóri Sándorról mélységesen hallgatunk. Nem is olvassuk, nincs is ott mindenkinek a polcán egy-egy kötete. A következő két évben a Petőfi 200, valamint a Magyar géniusz programok a reformkort célozzák meg, újra előtérbe hozzuk, hogy miként gondolkodtak a világról akkori hőseink, és bevisszük őket és bölcseleteiket az ifjúságnak az iskolába. Másfelől pedig megmutatjuk majd a vidéki múzeumokon keresztül, hogy nem csak Budapest volt a magyar kultúra egyetlen, erős vára. Nagy, Kárpát-medencei programot indítunk, hogy a feltegyük a radarképernyőre a helyi értékeket is. E téren együttműködési szerződést kötöttünk a Petőfi rádióval, alakítsa úgy a csatorna a zenei kínálatát, hogy a könnyű­zene formanyelvébe ágyazva visszahozhassuk ezeket az értékeket a fiataloknak.

– Mi lesz, ha a hazafias oldalon is feszültség keletkezik a régi és az új kulturális elit között?

– Ott nem nagyon szokás az efféle apagyilkosság. Ebben a közegben alap az idősebbek tisztelete. A mi problémánk éppen az, hogy lassan elfogynak a bölcs öregjeink, akiknek a lábaihoz ülhetnénk, és ők a világról beszélnének nekünk. A legnagyobb feladat számunkra a magyar fiatalság egészének visszahúzása a saját kultúránkba. Nagy baj lenne, ha nem tudnánk életmódválaszokat adni nekik. Azok a globális platformok, amiken ők most a napjaikat töltik, mint a YouTube, a Spotify, a Netflix, az HBO és a többi, folyamatosan ideológiát sulykolnak. Ezeken már nem lehet úgy megnézni egy filmet, hogy egy férfi főhős ne a férjéről beszélne. Nem az a feladatunk, hogy betiltsuk az effajta csatornákat, hanem az, hogy amit mi helyesnek gondolunk, azt meg tudjuk mutatni friss, modern és izgalmas formában.

– Kormorán, TransylMania és sokan mások játszanak hazafias tartalmú zenét. Kérdezzük önt mint a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztost, hogy miként halad az értékváltás ebben a dimenzióban?

– Jellemző, hogy a már sokszor hivatkozott ellenzéki klip szereplői egy teremben, azaz zárt térben láthatók. Nem mennek ki az utcára, nem hagyják el a Budapestet, de a Belvárost sem, egymás között vidámkodnak és szabadságharcolnak. Minden róluk szól. Miközben a Kormorán és a TransylMania felveszi a gumicsizmát, és járja az országot. Létezik egy fősodor, egy olyan szűk érdekcsoport, amelyik ezt a piacot is uralni tudja. A Kormoránnak viszont van közönsége! Irodalmi példánál maradva: Ugron Zsolna – remélem, nem sértődik meg, hogy név szerint említem – néha úgy érzi, hogy íróként a szakma nem veszi komolyan. Mire azt válaszolom, hogy több olvasód van, mint a Szépírók Társaságának összesen! Mi a problémád? Aki a szakmának akar megfelelni, az elbukik. Aki a közönségét megtalálja, az megy tovább. Ezt mutatta a járvány is, ami egyfajta tisztulást hozott a könnyűzenei életben. Voltak, akik feladták. Ákos, akit sokszor szidalmaz a balliberális oldal, minden további nélkül meg tud tölteni gyors egymásutánban két Budapest Arénát is. Erre nagyon kevesen képesek. Mi most kezdjük a könnyűzenei stratégia megvalósítását. Sok koncertfilmet néztem meg, és arra figyeltem, melyik együttesnél, előadónál látok többgenerációs közönséget. A zene legfontosabb értéke ugyanis a közösségépítés. Ezt a funkcióját szeretnénk felerősíteni. Olyan mátrixot építünk, ahol egyre nagyobb szerepet kapnak a magyar karakterű zenekarok, amelyek nem a másolatok másolatai. Sokan átkoznak majd, tudom. De elsősorban azokat segítjük, akik saját hangon szólalnak meg.