Az újra feltalált Isten

– Krisztoferke, keljél csak gyorsan felfele – kapcsolt az unszolás mellé villanyt is a gyerek édesanyja a kokadi cigánysor egyik régvolt parasztházában. – Nem késhetünk el, mert megszól bennünket a pap bácsi meg a falu!

A busz valóban már hajnali ötkor ott pöfékelt az egykori Lenin Termelőszövetkezet parkolójában, ahová a rendszerváltás előtt leginkább járási hivatalnoki meg pártbizottsági Zsigulik és Volgák kaphattak bebocsátást. Mára hűlt helyükön a fia­tal Bozsoky Jonathán református lelkész (a pap bácsi) először közös imádságot vezényelt, majd kiadta a parancsot: indulás az ópusztaszeri nemzeti emlékparkba! Az ilyen kis történetekre illik igazán az 1600-as években élt canterburyi érsek, Tillotson mondása: „Ha Isten nem létezne, fel kellene találni.” Valóban, csak ő képes akár helyi, akár világrengető felfordulásokban előbb-utóbb, de mindent a helyére tenni.

Ezért is vélekedik napjainkban akképpen Bocskai, Irinyi, Kölcsey nyakas hajdúsági népe Létavértestől Kokadon és Bagaméron át Álmosdig, hogy csak addig van jövője a vidéknek, amíg a falusi parókia udvarán gyerekek játszanak, és a száradni teregetett ruhák alatt kakas kapirgál.

– Trianon óta elszántan szolgáló végvárak vagyunk itt, a román határ mentén, ezért régi hittel és célokkal kell lelket tartani az itt élőkben – mondja Bozsoky uram, miközben csendre inti a trambulinon repkedő saját meg szomszéd gyerekeket. – Tavaly elmaradt az 1820-ban épült kétszáz esztendős templomunk tiszteletére tervezett ünnepségünk, ezért most nyáron annál méltóbbat rendeztünk, aminek az egyik eseménye volt a buszos kirándulás Ópusztaszerre. Igen, nagy eseménynek számít ez mifelénk, hiszen a jelentkezők közel fele olyan cigány szülő és gyerek, akik közül akad, aki talán még a falu határát sem hagyta el idáig.

Az erdélyi Kiskerekiben cseperedett, lelkészcsaládból származó, mindössze 29 esztendős Bozsoky Jonathán a székelyhidi gyülekezetből érkezett az onnan alig 19 kilométerre lévő magyarországi Kokadra, így aztán édesanyja is gyakran átugrik Magyarba kántorkodni meg zeneórát tartani a templom melletti, egykor református elemi iskolában. A kiadós felújításra szoruló épület arra azért így is megfelelt, hogy öreg falai között gitár-, furulya- és zongoratanfolyamot rendezzenek a falu gyermekeinek. Legalább akkora sikere volt, mint a buszozásnak.

Adódik a kérdés, hogy egy 650, ráadásul csaknem felerészben cigány lakosú településen vajon miből futja efféle „városi” dolgokra? A lelkész elsőként a Bethlen-alapítvány 400 ezer forintos támogatását említi, majd sorolja a falu tehetősebb gazdáit, templomjáró vállalkozóit, például a Preku, a Hevesi, a Kovács és a Menyhárt családokat, akik közül az utóbbiak több százezer forinttal és egy három mázsán felüli hízóval járultak hozzá az egyházi ünnepség közönségének jókedvéhez. A helyi Betekincs Étteremben roskadoztak is a megterített asztalok. Ami a disznóból mégis megmaradt, azt eladták, az árát pedig az egyházkasszába tették ínségesebb hétköznapokra.

De miért mozdult önzetlenül és egyszerre a reformátusok hívására az egész falu? Mert volt mire büszkélkedni és lelkesedni, hiszen a kétszáz éves templom felújítására 40 milliót, majd a torony újrabádogozására 12 milliót nyertek, miközben a belső tatarozást is sikerült kihozni négymillióból.

– Akár hívő, akár nem a falusi ember, azt mindegyikük érzi, hogy az állam, a kormány tisztelettel viseltetik irántuk, és komoly összegekkel támogatja, sőt sarkallja őket a lakóhelyen maradásra meg a vallásuk gyakorlására – mondja Bozsoky lelkész úr. – Ilyen megbecsülésben az utóbbi tízet leszámítva az elmúlt 50 évben sem volt részük. Mivel Kokadon a kevés gyermek miatt már az iskola is megszűnt, egyházunknak közösen a görögkatolikussal, mert ők is tízmilliókat kaptak a templomuk felújítására, óriási a felelősségünk, egyben a lehetőségünk is a közösség megtartására és építésére.

Az ötletekkel és elszántsággal teli lelkésznek mostanában azért szüksége lesz visszafogottságra, hiszen felesége második, csecsemő gyermekükkel szünetelteti a munkaviszonyát, miközben a 105 fős gyülekezetet vezető férjének ha minden kereseti lehetőséget számításba veszünk, akkor sem jön össze 220-240 ezer forintnál több havonta. Mosolyogva csak annyit mond:

– Az Úr mindig kirendel annyit, amennyiből megélhetünk.

De azok az adományok is besegítenek a családi kiadások csökkentésébe, amelyeket a hívek olykor tojás, zöldség, tyúk vagy szalonna képében juttatnak el hozzájuk.

Kifelé jövet a látványosan felújított istenházával szemközti porta előtt Koncz András nyugdíjas traktoros sepregeti kupacba a falevelet:

– Ugyanilyen szép ám a görögkatolikus templomunk is – veti oda büszkén.

Annak, hogy az állam jelentős erkölcsi és anyagi elismerésével és támogatásával ismét meghatározó szerep jut – elsősorban vidéken – az összetartozás erejét adó és szervező egyházaknak, a szomszédos Álmosdon még egyértelműbb jelei mutatkoznak. A Bocskaihoz, Kölcseyhez, sőt Dobó Istvánhoz is kötődő településen ugyanis már nem kakas kapirgál az udvaron, helyette ételosztó népkonyhát építettek és üzemeltetnek, a régi lelkészház átalakításával pedig naponta 60-80 idős vagy szenvedélybeteg ember ellátásáról gondoskodik az egyház nyolc dolgozója.

– Az átalakításra 2012-ben pályázat útján 29 milliót nyertünk, a fenntartásához pedig évente 50 millióval járul hozzá az Emberi Erőforrások Minisztériuma – sorolja Búzás Árpád, aki 16 éve itt kezdte lelkészi pályafutását.

Elképzelése szerint, noha hívták máshová, innen szeretne nyugdíjba vonulni is.

– Mivel naponta több mint száz ember szociális ellátásáról és 270 lakos népkonyhai kiszolgálásáról is gondoskodunk, ezért 2014-ben nyertünk egy 12 milliós kisbuszt erre a feladatra. Tulajdonképpen az egyházak, igaz, költségvetési támogatással, nagyon komoly és szükséges állami, illetve önkormányzati feladatokat vállalnak át, hiszen ha nem működnénk együtt ezekben a térségekben, akkor sok embernek már sem hite, sem kenyere nem volna.

Miután megemlítem neki, hogy elsősorban Budapesten, de más városokban mégis állandó kritikával illetik egyesek a lelki, azaz az egyházi, illetve a testi, azaz a sportlétesítmények anyagi támogatását, azt feleli:

– Feleslegesen irigykednek. Szándékosan elfelejtik, hogy ők is kapnak például rezsitámogatást, föld utáni támogatást meg különböző kedvezményeket, juttatásokat. Lassan beérő vetés a miénk, és igen sok energiába, pénzbe, szeretetbe kerül, amíg termést hoz. De hoz. A hitetlen hőzöngők jönnek-mennek, de az Úr marad.

Az álmosdi Árpád-kori templom általános felújítására, valamint az 1824-ben emelt torony belső burkolatára 2018-ban összesen 31,5 milliót nyertek, míg az 1552-es egri ostrom után (amikor Dobó István jutalmul tulajdonba kapta a falut) köréje emelt védőfal (Dobó-fal) és lőportároló megóvására újabb 28 milliót.

A vértesi összkomfortos szeretetotthon bejárata

Az egyedülálló Rozsnyai-féle kerámia múzeum

Bozsoky Jonathán kokadi lelkész az egykori református iskola bejáratánál

Nagy Sándor presbiter és Búzás Árpád lelkész az álmosdi templom udvarán

Rozsnyai István a vértesi közösség nyugalmazott lelkipásztora

Jaczkó Dániel görögkatolikus lelkész minden vasárnap három településen misézik

A wifivel is felszerelt jurtasátor belseje

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Ilyenkor, kora ősszel kiemelt események színhelye a templom, ráadásul az idén az alig kétszáz méterre lévő Kölcsey-szülőházzal együtt, hiszen a szeptember elején már sikeresen megtartott falunapot a járvány okán januárban elmaradt magyar kultúra napja követi szeptember végén, majd október közepén az 1604. évi Bocskai-szabadságharcra emlékeznek úgy a közeli Nyúzó-völgyben, mint az álmosdi csatamezőn állított emlékműnél.

Mondja is nem kis büszkeséggel Nagy Sándor presbiter, hogy az 1800 lelkes faluban az utóbbi években hál’ istennek megduplázódott, azaz több százra emelkedett a hívek és támogatók száma, a hittanra járó gyerekekről már nem is beszélve.

Erre a lelkész fejét ingatva panaszolja, hogy szerinte meg kevesen járnak imádkozni, de még ünnepelni is egy olyan faluban, amelynek pedig csakúgy köze van a bocskai viselethez, mint a nemzet himnuszához, mégis, Adorján Csaba falusi tanár úron kívül aligha van másnak is a fejedelemről elnevezett ruhadarabja.

– A gyermekek hitoktatásával valóban sokkal jobban állunk – mondja Búzás lelkész úr –, aminek tiszta szívemből örülök, hiszen feleségemmel mi is három gyermeket nevelünk, és még továbbiakat szeretnénk. Annak, hogy mégis aggódom, az az oka, hogy amíg például az álmosdi iskolában évente több mint száz tanuló választja a hittant és csak 4-5 az etikát, addig Debrecenben ez pont fordítva történik, Budapestre meg már gondolni sem merek.

Hasonlóképpen vélekedik a kokadi, az álmosdi és a bagaméri görögkatolikusok lelkipásztora, Jaczkó Dániel is, aki kétgyermekes fiatal családapa létére három gyülekezetet, mintegy 700 főt és 70 hittanos diákot irányít. Ünnepnapon is hajnalban kel, hiszen reggel nyolc órakor Kokadon, aztán fél tízkor Álmosdon, végül pedig tizenegytől Bagaméron celebrálja az istentiszteletet. Kilométerre is szép teljesítmény, késni ráadásul a papnak nem szabad.

– Magam is a hittantábornak örülök leginkább, ahol nyaranta több mint félszáz gyerekről gondoskodunk – mondja az 1835-ben épült templomukkal átelleni felújított közösségi ház teraszán Jaczkó Dániel. Tizenöt éve vette fel a szolgálatot.

Mivel a görögkatolikusok között szép számmal vannak cigány hívek is, különösen fontosnak tartja a tiszteletes, hogy öt közmunkás bevonásával naponta közel hatvan embert étkeztetnek, kilenc szakemberük pedig gondozói hálózat keretében betegek vagy magatehetetlenek tucatjait kezeli, mosdatja, ápolja.

– Évente megrendezzük a közösségformáló ökumenikus bálunkat, amikor pedig Létavértesen játszik a Déryné-társulat, akkor személyautókkal megyünk a színházi előadásokra. Képzelhetik, micsoda élmény nekünk, hiszen az élet nehéz és szürke itt a végeken. Minderre persze képtelenek lennénk felújított templomok, parókiák, közösségi házak és szociális intézmények nélkül. Pályázatok útján a hozzám tartozó három faluban eddig összesen 140 milliót nyertünk közösségi és hitéletünk megtartására, fejlesztésére. A másként gondolkodókkal ellentétben mi büszkék vagyunk arra, amit központi támogatással, de vidéki emberként elértünk.

Mindhárom határ menti településről egyetlen út vezet befelé, elsőként a 7300 lelkes Létavértesre a híres vegyész, az első magyar „gyújtófa” (gyufa) megalkotója, Irinyi János egykori falujába. Mellszobrával szemben találkozunk Rozsnyai István lelkész urammal, aki pontosan tavaly ilyenkor, 23 év vértesi szolgálatot követően ment nyugdíjba, de a mi kedvünkért még betegeskedő felesége felügyeletét is megoldva ideutazott Debrecenből.

– Amikor az első Fidesz-kormány idején Nyírbogdányból idekerültem, óriási feladatot jelentett számomra a vértesi közösség által működtetett idősek szeretetotthonának a létrehozása – emlékezik vissza a kalotaszegi születésű, majd Nagykárolyban szolgáló lelkipásztor, aki embert próbáló tortúrák után a Ceaușescu-diktatúrából családjával együtt 1984-ben az anyaországba települt.

Nevéhez fűződik a Nyírbogdányban éppen 30 esztendeje, 1991-ben alapított első olyan szociális intézmény, amelynek a fenntartója a kommunizmus bukását követően ismét a református egyházközség lehetett. Az esemény jelentősége abban áll, hogy a szovjet megszállás után a Rákosi-rezsim 1950-ben több mint 40 szerzetesrendet tiltott be, az egyházak iskoláit, intézményeit államosította, miközben a papokat megfigyelte, bezárta vagy elüldözte, adott esetben kivégezte.

– Napjainkban, hála az Úristennek, már 511 református egyház által fenntartott intézmény működik az országban – mondja Rozsnyai lelkész úr úgy is, mint a református zsinat diakóniai tanácsának elnöke, aki szociális szakvizsgát tett, hozzá szociálpszichológusi képesítést is szerzett.

A vértesi szeretetotthont 1998-ban nyitották meg, miközben az államtól visszakapott iskolával, parókiával is kezdeni kellett valamit. Az elmúlt húsz esztendőben összesen 970 millió forintot nyert az egyházközség, amelyből az 1810-ben épült templomtetőre és toronyra mintegy 120 milliót költöttek, a többit pedig az otthon bővítésére fordították. Közben újabb területeket vásároltak, és létrehoztak 28 millióból még egy jurtasátrakból álló roppant népszerű nyári tábort is.

– Azt mondta a kislányom, anya, jobb lesz neked itt – mondja keserűen, akár kisdiák az első iskolai napon Katona Jánosné Magdika néni, akit néhány órája költöztettek be a gyerekei Nyíregyházáról az új otthonába. – Tavaly két nap alatt elvitte a férjem a koronavírus, pedig szépen éltünk. Képzelje csak el, annak idején saját szabóságot vittünk a belvárosban. Most pedig ez az otthonom. Megértem, mert a fiataloknak dolgozni kell.

Noha a 85 fős összkomfortos intézmény nem olcsó, a várólistán mégis 17 név sorakozik. Mellette a jurtatáborban, ahol eleink sátraiba wi-fi csatlakozót is beszereltek, már a jövő nyárra sincsen szabad hely. Ugyancsak egyedülálló a lelkész fiának, dr. Rozsnyai Istvánnak a magángyűjteményéből létrehozott kerá­mia­múzeum, ahogy az a diakóniai tevékenység is, amelynek során naponta ötezer ápolásra, étkezésre, törődésre váró embert érnek el. Mindez pedig másfelől száznál is több foglalkoztatottat jelent…

Erre mondta az egyik polgármester:

– Ha a kormány ad tíz forintot, abból az egyház képes tizenötöt csinálni, míg az önkormányzat esetleg csak nyolcat.

Vége a vasárnapi istentiszteletnek. Mivel keresztelő is volt – az idén már a nyolcadik –, a szokásosnál több ünnepi ruhába öltözött ember búcsúzkodik a templom előtt jókedvvel, szép időben. Láttukon elképzelem a kokadiakat, akik élményekkel telve Ópusztaszerről éppen hazafelé buszoznak, és útközben rázendítenek a 133. zsoltár ismert soraira: „Óh mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! […) Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor!”