Ez év nyarán, július harmadikán a szokásosnál több magyar rendszámú autó gyülekezett a csíksomlyói kegytemplom előtti parkolóban. Nem véletlen, hogy az anyaországból érkező kis csapat tagjai ismerték egymást, hiszen mindegyikük a magyar múltat, az ősi hagyományokat, a magyarság összetartozását segíti megtartani. Többek a Székelyföldről származnak, de voltak köztük nem kevesen, akik nemrég ismerkedtek meg tágabb hazájukkal. Lukács atya előző nap már megtartotta gyémántmiséjét a kegytemplomban, amely zsúfolásig megtelt hálás hívekkel, hálát adtak azért, hogy ismerhették a barna habitust hordó ferences atyát, aki szerénységével, megnyerő modorával, tudásával mindenki „Lukács atyja” lehetett hatvan éven át.

A nyári reggelen Kóstelekre indultunk a jubileumi misére. Kisbuszokkal mentünk, mert Lukács atya szerint az út vége – mintegy 18 km – olyan kátyús, hogy személykocsival lehetetlen közlekedni. Hittük is meg nem is, de azért átszálltunk a buszra és elindultunk a Gyimes-völgy felé. Kóstelek a keleti Kárpátoknak Moldva felé ereszkedő lejtőjén, a Csíki-havasok túloldalán, a Tatros folyóba ömlő Kóstelek – vagy Szulca patak – felső folyásának völgyében nyúlik el, fenyvesekkel koszorúzott hegyoldalak védő ölelésében. A patakot Szellő vizének is nevezik, mert a Szellő-csúcs alatt ered és onnan siet le a Tatrosba. A Tatros összekötő kapocs Erdély és Moldva között.

A Gyimesi-szoros környékén élnek a gyimesi csángók, akik a moldvai csángók (a legősibb csángómagyarok) és a székelyek keveredéséből ötvöződött embercsoport. Három nagyobb központ köré települtek: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és a ma már Moldvához tartozó Gyimesbükk. A kis autóbusz végigment a Gyimes-völgyében, ahol jól járható úton haladtunk. Már-már azt hittük, hogy túlzott volt az aggodalom az út miatt, amikor Gyimesbükk után, Palánka körül lekanyarodtunk a 12 A jelzésű útról. Csügésen és Gyepecén át haladtunk a Szellő-patak mellett, sofőrt próbáló úton.

Egy ízben a magas járású kisbusz is fölült a bakhátra, kiszállva toltuk ki járművünket, egyméretes fatörzset is elhengergetve az útról. Nem vitás, ezen az úton csak szekérrel lehet közlekedni, azzal is nehezen, különösen, ha esős idő járja, mint az idei nyáron. Már azt hittük, soha sem lesz vége az útnak, amikor a hegyoldalban házak tünedeztek föl, egyre sűrűbben, végül már ünneplőbe öltözött embereket is magunk mögött hagyva tudtuk, hogy megérkeztünk.

Kóstelek néhány kilométer hosszan nyúlik el az út és a patak mellett. A tengerszint felett 850-900 méteres magasságban jártunk, minden más településtől 18-25 km-re. Ha a Jóisten jól el akart „dugni” valakit, azt ide Kóstelekre küldte. Lukács atya 1973 nyarán került ide, de ennek is volt értelme, mint az életében mindennek. Lukács atya, mióta diákként először vett részt a csíksomlyói búcsún, nem hagyta nyugodni néhány kérdés: Mi lehet Csíksomlyó titka? Miért zarándokolnak ide ősidők óta a hívek? Miért kell sírni Csíksomlyón? 1957-ben Csíksomlyóra helyezték páter Lukácsot, ahol megkezdhette kutakodását a kegyhely titka körül. Ezzel addig senki sem foglalkozott, tényként könyvelve el, hogy Csíksomlyó évszázadok óta Mária-kegyhely. Csakhogy a kegytemplom az 1500-as évek elejére készült el, de a búcsúsok már jóval előtte özönlöttek a Kis-Somlyó hegyére. A hagyomány szerint az ott álló Salvator (Megváltó)-kápolna helyén Szent István király 1002-ben fölépíttette a kápolna elődjét, ugyancsak Mária tiszteletére.

De mi lehetett a titka annak, hogy a legarchaikusabb magyar népcsoport, a moldvai csángók Csíksomlyóra zarándokoltak napkeltét nézni? Páter Lukács idejében még lehetőleg úgy intézték a dolgot, hogy pap ne legyen velük, amikor felkel a Nap. Féltették titkukat, a talán csak tudatalattijuk őrzött napkultuszt és holdkultuszt. A Napba öltözött asszonyban eleink azonnal ráismertek a Boldogasszonyra, akinek személye már a legkorábbi időktől olyan tiszta és fennkölt volt, hogy minden fenntartás nélkül átvihették Máriára, Jézus Urunk édesanyjára. Vagyis a Kis-Somlyó-hegy már igen korai időktől ősi kultikus hely volt.

Eredetileg nem pünkösdkor, hanem július 2-án, Sarlós Boldogasszonykor volt a csíksomlyói búcsú. Ezt a hagyományt követik most is a háromszéki Futásfalván, ahol máig ekkor tartják a csíksomlyói utáni legismertebb búcsút. Éppúgy, mint Csíksomlyóra, Futásfalvára is zászlókkal vonulnak a búcsúsok, egészen a távoli Moldvából.

Az idén Pusztinából és Lujzikalagorból jöttek többen, csodálatos, színes csángó népviseletben. A szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári püspök celebrálta. A futásfalvi kegyszobor ugyan nem pontos mása a csíksomlyóinak, de nagyon hasonlít hozzá. Kósteleken a falu népe nagy szeretettel fogadta volt pásztorát és a vele érkező vendégeket. Az ünnepélyes mise kezdete előtt a csángók már bent ültek a padokban és ősi énekeiket énekelték.

A szentmise ünnepélyességét emelendő, Ferencz Éva énekesnő is velünk tartott, és csengő hangján Máriát dicsérő énekekkel köszöntötte Lukács atyát. A falunak ma mintegy 360 lakosa van, két évtizede többen éltek még itt. A jelenlegi plébános moldvai csángó, Lujzikalagorból került Kóstelekre. A települést részben a Siculicidium, vagyis a Mádéfalvai veszedelem után a hegyekbe menekült csíkiek alapították, mintegy 240 évvel ezelőtt.

Azok találtak itt menedéket, akik nem akartak Moldvában végleg letelepedni, viszont ha az osztrák katonaság üldözte őket, csak át kellett lépniük a Szellő-patakot, máris más országban voltak. Akkor ugyanis a patak volt az ezeréves határ. Eleinte csak néhány havasi kunyhó épült a hegyoldalra, állattartásból és fakitermelésből tartották fenn magukat az emberek; ez jószerével ma is így van.

Kezdetben templomuk sem volt, néha átjárt Kóstelekre a csíkszépvízi katolikus pap. Mivel a pásztorkodással néhány román is közéjük vegyült, a görögkeleti papok hamar észrevették a lehetőséget: ügyes szervezkedésük révén ők lettek a falu hitéletének irányítói; magyarul prédikáltak és gyóntattak, de a szertartást románul végezték. 1874-ben már pravoszláv templomot is építettek a településen.

A falu lelkületének a román szertartás nem felelt meg, ezért a templomon kívül, saját hagyományaik szerint élték hitéletüket. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a kósteleki emberek máig megőrizték népi hagyományaikat oly tisztán, ahogy kevés helyen a Kárpát-medencében. Ezért keresve sem talált volna alkalmasabb helyet Lukács atya az archaikus magyar hitvilág kutatására. Már 1980-ban, a Népismereti dolgozatok című sorozatban megjelent egy érdekes írása a gyimesi-kósteleki Babba Máriáról, aki a néphitben azonos a csíksomlyói Szűz Máriával.

A fölismerés megrázó hatást gyakorolt Lukács atyára és gyűjteni kezdte a dokumentumokat nemcsak Kósteleken, hanem a gyimesi kis falvakban is. Olyan néprajzi kincset mentett meg a mának és a jövőnek, amely vékony szálként köti a magyarságot eredetéhez, nyelvének forrásához, hitéletének gazdagságához. Hogy mennyire fontos ez az istenanya-tisztelet, mutatja, hogy az archaikus szavak többsége elveszett, de ez a misztikus fogalom, és amit takar, azt még ma is átadják gyermekeiknek.

Az első találkozása a Babba Máriával nem sokkal csíksomlyói plébánoskorában történt. Egy fiatalasszony jött be kisfiával a kegytemplomba, és a következő szavakkal mutatta be a csodatevő Mária-szobrot a gyermeknek: „Né, látod, ott van a Babba Mária”. Addig Lukács atya nem hallotta ezt a szót, ezért megkérdezte az asszonytól, hogy kicsoda ez a „Babba Mária”? A fiatalasszony csodálkozva válaszolta: „Nálunk mindenki tudja, hogy a Babba Mária, az a Szép Szűz Mária. Mert a Babba azt jelenti, hogy szép”. Ezután még többször találkozott az atya a rejtélyes Babba Mária elnevezéssel, és azt is megérezte, hogy ez Csíksomlyó titkának a kulcsa.

Ezer éve még tudhatták ezt a kifejezést, az ő tiszteletére gyülekeztek a Kis-Somlyó-hegyen várni a napfelkeltét, vélhetően ezért építtette István királyunk a kápolnát 1002-ben éppen ide. Eltúlzott az a kép, hogy hazánkban a kereszténységet tűzzel-vassal terjesztették. Terjedt az magától, mert ősi hitünk igen közel állt hozzá. A felismeréssel megvilágosodott minden, a történelmi kirakó kockák szépen a helyükre kerültek.

Világossá vált, hogy miért szereti annyira a magyarság a Boldogságos Szűz Máriát, miért nevezi egyedül a világon Szép Szűz Máriának, miért lett ő a patrónánk, miért éppen neki ajánlotta föl Szent István a koronáját, miért lett a magyarság elsőként a világon Mária népe. Mert nem volt semmi kibékíthetetlen ellentét a kereszténység előtti istenanya, ősanya, a Hold-istenasszony, a Boldogasszony és Mária között. Csak a Babba szó után kellett tenni azt, hogy Mária, és máris a Szép Szűz Mária védelmezte népét anyai szeretetével. A pünkösdi csíksomlyói búcsú a napfelkelte nézéssel együtt az elevenen élő magyar mitológia bizonysága. Őshitünk ragyogó világa Csíksomlyón ölelkezik a keresztény világgal. A „babba” a szépet nem csupán vizuális értelemben jelenti.

Kósteleken minden „babba”, ami jó, ami kedves, ami ártatlan, ami kisugárzik a jó emberekből. Ezzel rímel össze a „szép” szavunk etimológiája is. Fettich Nándor, régen elhunyt kiváló régészünk azt írja egy helyen: „A szép jelző a középkori magyar szóhasználatban valami fölségest, magasrendűt, különöset, rendkívülit jelent” (Vallásos jellegű varázsszövegek a magyar néphitben. Bp., 1971). A szépnek ilyen értelmű használatát látjuk a bogdánfalvi csángóknál, mert amikor a szép szót használják, akkor valamit nagyon hangsúlyozni akarnak. Ha egy virág jó illatú, azt úgy mondják: „jó bűzű”. De ha különlegesen jó illata van, akkor „szép bűzű”.

Ha ekkora szerepet játszott őseink életében a Babba Mária, akkor bizonyára azoknak lehet igazuk, akik azt állítják, hogy a Szent Koronán kellett lennie egy Istenanya-képnek is. Hiszen az a személy, aki a kezdetektől összetartotta a magyarság őseit, akinek tisztelete nem engedte eltűnni a népvándorlás népei között eleinket, sokkal többet jelentett az alakuló nemzetnek, mint egy korona. Kiváltságos nép lett az ősi Babba tisztelettel a magyarság, mert nem voltak bálványai még az úgynevezett „pogányság” idején sem.

Nem imádtak szobrokat, nem voltak szent állataik, megérezték, hogy a teremtés, a rend a bizonysága annak, hogy azok az isteni értékek, amelyeket a Nap és a Hold képvisel, részei életüknek. Lukács atya jubileumi miséje után szomorúan mondta, hogy sokan nem jó szemmel nézik kutatásait az ősvallás terén.

Nyilván nem értik meg, hogy miről ír. Ha valaki figyelmesen elolvassa a Csíksomlyó titka című könyvét, világossá válik, hogy nem Csíksomlyó misztikumát akarja pogány alapokra helyezni, hanem éppen fordítva: a pogánynak bélyegzett ősi hitvilágunkat szenteli meg Babba Mária titkának megfejtésével.

* * *

Égi-földi találkozás

Néprajzkutatók szerint a csángók azon szokása, hogy Csíksomlyó hegyén várják meg a kelő Napot, valójában a világ egyik legősibb rítusa. A kereszténység is átvette azt a feltevések szerint egyiptomi jelképrendszert, amely az isteni anyát a Holddal, az isteni apát a Nappal azonosítja. Mivel szinte minden ősi hitelv szerint a földi emberek az istenség gyermekei, a hajnalig tartó virrasztásban voltaképpen egymásra talál a kozmikus család. A földi gyermekek égi édesanyjuk társaságában várják a pillanatot, amikor megjelenik körükben égi édesapjuk, a világ világa. Fent van mindkét isteni szülő az égen, már és még látják egymást a hajnali derengésben. Rövid ideig tartó fennkölt pillanat: együtt a család.

Az ősi magyar Szentháromság eredetileg ugyanis Izisz, Ozirisz, Hórusz mintájára a Nagyboldogasszony, az Atyaisten (Öregisten) és a Fiúisten (például Fehérlófia) lehetett. Alakjukat – ahogy Daczó Árpád fölismerte – az inkulturáció folyamatában elnyelte Szűz Mária, az Atyaisten és Jézus alakja. Nem véletlen, hogy a földi születésű Máriának, mint istenségnek a kultusza a feljegyzések szerint éppen Csíksomlyóról terjedt el az egész világon, aki ezért emelkedett negyedik és női kültagként a szigorúan hímnemű, zsidó gyökerű Szentháromság mellé. Ezt bizonyítja az is, hogy mindmáig autentikus Mária-ábrázolásokon csíksomlyói mintára meg-megjelenik jelképe is, a Hold, mint ahogy Jézus (aki a keresztény hit szerint azonos az Atyával) ábrázolása máig a Nap. Az ugyancsak hímnemű Szentléleknek azonban – kezdetben sólyom, utóbb galamb – animista, vagyis állati jelképe van, amely nem illik a kozmikus, égi jelképrendszerbe.

(ás)