– A nyolcvanas években a hazai felsőoktatás az infrastruktúrát tekintve ugyan nagyon le volt maradva a nyugat-európai országoktól, az oktatás színvonala rendkívül magas volt. 1990-ben a Világbank tanulmányában megfeddték hazánkat, amely elindított reformok sorozatát hozta magával. Mennyire volt jogos a magyar felsőoktatást ért kritika?

– A trockiji fogalommal élve, az oktatás egy permanens forradalomban él. Az utóbbi húsz esztendőben az oktatási reformok bakugrásszerűen váltják egymást. Az elmúlt időszakban bár sok minden változott pozitív irányba, minőségileg mégis úgy érzem, hogy romlott az oktatás színvonala. Ezt nemcsak a felsőoktatásra igaz, hanem az alapfokú és a közoktatásra is. 1990-ben egy megújuló demokráciába nyíltak ki a kapuk. Sokan mentek tanulni és kutatni külföldre, illetve sok külföldi hatás érte a magyar egyetemeket. A Világbank tanácsadói 1994-ben zömmel amerikai egyetemekről érkeztek Magyarországra. Így nem értettük egymás szempontrendszerét.

– Miért amerikai szempontból vizsgálták az egyetemeket?

– Nem tudom. Az akkori kulturális kormányzatot kéne erről megkérdezni, amelynek élén Magyar Bálint állt. A tárca szervezése keretében jöttek a Világbanktól a szakemberek. 1994-ben az amerikai kollégák a banki felmérésben megállapították, hogy Magyarországon nem jó az oktatóhallgató arány, drága a képzés, sőt túlképzéshez vezet a tankörös, laboros, szemináriumi foglalkozás. Ezzel megkapta a minőségi oktatás az első pofont. Erre hivatkozva kezdett bele a kormány a felsőoktatás átalakításába, ami súlyos károkat okozott. Hozzá kell tenni, hogy a kilencvenes években voltak jó reformok is. A költségkímélés érdekében meghatározták, hogy egy vidéki városban lehetőleg ne legyen két egyetem, illetve két főiskola, hanem integrálják az intézményeket. A gondot az jelentette, hogy ez a folyamat magyarosra sikeredett és az egykori 40-44 felsőoktatási intézmény integrációjának következtében mára hetvennél is több lett… Ezek fenntartása pedig sokba kerül és rontja a minőséget. Ennyi intézményre nincsen megfelelő szakembergárda, hiszen nincs annyi jó, tapasztalt oktató, akikkel le lehetne fedni a rendszert. Ezért ezek az iskolák nem azt oktatják, amire a legnagyobb szükség van, hanem azt, amit a legkisebb ráfordítással meg tudnak oldani. A szakok legnagyobb része így nem értéktermelő, csak értékelosztó: közgazdász, termékmenedzser, vagy a társadalmi kapcsolatok rendezésével foglalkozik. Erre azt szoktam mondani, hogy tücsökszakok jöttek létre, mert elhegedülgetnek a hallgatók, de azért a hangyaszak jobb, mert télire összegyűlik, aminek meg kell lennie.

– A minőségi oktatás pofonját az elsőnek nevezte. Mi volt a többi?

– Bevezették a normatív finanszírozás fogalmát, a hallgatói fejpénzt. Alapjában véve ez sem ördögtől való, mert meg lehet határozni, hogy ahhoz, hogy jó képzést kapjon egy hallgató különböző iskolatípusban, mennyit kell rákölteni. De ez az összeg nem a szakok nemzetközi összehasonlítással bizonyított oktatási költségeiből és az intézmény ellenőrizhető fenntartási kiadásaiból indult ki, hanem az éves költségvetésből, tehát a felsőoktatásra szánt összeget osztották el. Nem azt nézték, hogy mennyi pénzt kell biztosítani a diplomás képzéshez, hanem azt, hogy mennyi van. A kisebb egyetemnek is annyi oktatási támogatást adtak, mint a nagy múlttal rendelkező kutató egyetemnek, pedig az ő háttérintézményeiket nem lehet ugyanannyi pénzből eltartani. A harmadik, a legújabb pofon a felsőoktatásban a PPP-program, azaz a felsőoktatás fejlesztése magántőke bevonásával. Ez tetszetősnek mutat, de egy óriási bökkenője van. A privát tőke nyereségorientált, meg akar élni a pénzéből. Ez pedig lényegesen drágább, mintha az állam invesztálna. Az állam nem tudta vállalni, hogy a felmért felsőoktatási intézményeit eltartja, és ezen nem is lehet csodálkozni a megszaporodott felsőoktatási intézményeket elnézve. A képzési feladatok ellátásához szükséges feltételek megteremtését az állam nem biztosítja, így a hiányzó részt a magántőke bevonásával, pályázati úton kell előteremtenie az intézménynek. De vajon honnan teremtik elő az intézmények a vállalásaik költségét? Két évvel ezelőtt a kormány újabb reformtervezettel, az államosítással állt elő. Ennek értelmében az egyetemek épületei állami tulajdonba kerülnek, amit az egyetemek majd visszabérelnek az államtól. Tavaly pedig már azzal, hogy az egyetemek megkapják vagyonukat. Ez azonban nagyon nagy veszéllyel jár. Tudni kell, hogy a PPP keretében sok felsőoktatási intézmény úgy kötött szerződéseket, hogy az egyetemi beruházások, építkezések költségeinek a felét az egyetem állja, a másik felét az állam, amit húsz éven belül vissza kell fizetni a befektetőnek. Kérdés, hogy mit tesz akkor az egyetem, ha az állam kiszáll, mondván, az egyetemeknek visszaadta a vagyonukat, nem tulajdonos már, nincs kötelezettsége? Az elmúlt 10-15 évet a felsőoktatásban jó szándékú kezdeményezések és dilettáns megoldások jellemezték. Nem tudta kifutni az igazi formáját. Ma is egy helyben állunk a minőség oldalával.

– 2001-ben ön rektorként elrendelte, hogy nyílt politizálás nem folyhat az ELTE falain belül, majd 2006-ban személyesen is részt vett a Fidesz szociális népszavazásának kampánykörútján. Nem érzi ellentmondásosnak a két dolgot?

– A rektor az egész egyetemet képviseli, a hallgatókat és az oktatókat, akik a legkülönbözőbb politikai nézeteket vallják. Valóban, a rektori rendelet értelmében az egyetemen nyílt politikai tevékenységet nem lehet folytatni, mert annak nem ott van a helye. Ugyanakkor az egyetemi oktatás keretein belül, a hallgatók előadóként meghívhatnak politikusokat. Ami az én nyilvános szerepvállalásomat illeti, a Tarlós István úr által szervezett kampánykörúton állampolgárként, vagy ha úgy tetszik, mezítlábas egyetemi tanárként vettem részt, és nem tagadtam meg, amikor véleményt kellett mondanom. Bár mindenről megvan a véleményem, hiszen itt élek, én csak a tandíj kérdéséhez szóltam hozzá. Sok időt eltöltöttem a felsőoktatásban, és úgy éreztem, hogy hibás felvetés, hogy azok a magyar tanulók, akik egyszer az ország értéktermelői és majd jó adófizetők lesznek, valamint érdemesek arra, hogy tanuljanak, tandíjat fizessenek. Az oktatás állami befektetés, ugyanúgy, mint egy autópálya-építés. Ez a felvetés nem egyedülálló dolog, hiszen több európai és ázsiai országban láthatjuk ezt a példát, de a Trianon utáni Magyarországon is az oktatás állami befektetésnek és kötelezettségnek számított. A tandíjat ma is elhibázott elképzelésnek tartom. Ahogy azt is, hogy ennyi ember jár a felsőoktatásba. Hiszen, aki középiskolában nem nyújtott megfelelő eredményt, az nem érett meg a felsőoktatásra sem, akkor sem, ha tandíjat szedünk be tőle. A magyar felsőoktatás olyan, mint egy feje tetejére állt piramis, vissza kell állítani a talpára, és mindenkinek a képességeihez megfelelő szinten kell tovább tanulni. Ez állami érdek. Nem pártérdek, hanem az országunk érdeke. Az a jó politikus, és az képviseli jól a saját pártja érdekeit, aki az ország érdekeit, vagyis a jövő érdekeit képviseli. Ha nem azt képviseli, akkor a nézeteit pártállástól függetlenül hibásnak tartom. A tudományban úgy szoktam meg, hogy mindent, amit megteszek, előtte kipróbálok, hogy működik-e. Ha igaznak bizonyul, akkor ki kell állni mellette. Ez így van a közéletben is.

– Ezért szerepel több közéleti témájú petíció aláírójaként, mint például felelős magyar média kiállása mellett, és a dunaszerdahelyi magyarverés elítélése kapcsán?

– Igen. Megtisztelő, ha kíváncsiak a véleményemre. Többek között tagja vagyok a Magyar Tudományos Akadémiának és a Német Tudományos Akadémiának is. Ezek a címek nemcsak elismerést, hanem kötelezettséget is jelentenek. Azt, hogy szólni kell az ellen, ami nem jó, legyen az szakmai vagy közéleti ügy. Ezért vagyok tanár. Ami nem tisztességes, azt el kell ítélni. A tanár élete, gondolkodása példaértékű. Pázmány Péter intelme szerint „Azt a tanítót böcsüli nagyra Isten, aki cselekszi, amit tanít, és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól, amint szíve járása vagyon…” Tehát nem foglalkozhatom csak a térképekkel, mert térképész vagyok, amikor a közélet – úgy tűnik – várja a véleményem. Magyarországon divat lett, hogy bizonyos párthovatartozás szerint csoportosítják az embereket. Ez egy óriási szamárság, az embereket eszük, értékeik, cselekedeteik, társadalmi hasznuk alapján kell csoportosítani. Mert mindegy, ha valaki Fradi-, MTK- vagy Újpest-drukker, ha tisztességes rendes ember, és a drukkersége nem a sport rovására megy, hanem annak a szeretetéről szól. Ez lenne a cél a politikában is, hogy annak résztvevői a jó magyar közélet elérésére törekedjenek. Ezalatt lehet vetélkedni egymással, hogy ki éri el előbb a jó célt, de nem lehet verekedni az úton. Akkor senki nem jut el a célig.

– Mi lenne ez a cél?

– A kultúra, a tudás a jövő útja. Minden politikus elismeri, hogy a minőségi képzésre, oktatásra szükség van, de ehhez még sokat kell tenni, a politikusoknak bőven van elmaradásuk ezen a területen. A felsőoktatásban elég lenne 40-42 felsőoktatási intézmény megfelelő költségvetéssel és ellátással. Ma a magyar felsőoktatás zsákutcában van, amiből majd egyszer ki fog törni, csak sajnálom, hogy lesz néhány elfecsérelt év, és hallgatók kevésbé értékes diplomával. Egy átszervezett és átgondoltabb koncepció kell, oktatási reformbakugrások nélkül. A felsőoktatásba pedig elsősorban olyan embereknek kell bekerülni,akik vágynak a tudásra, akik hagyják magukat tanítani. Az értelmiségi lét nem egyfajta képzettségi szintet, hanem egy életformát jelent. Az értelmiségi ember etikus, társadalmat tisztelő, segítő, bizonyos módon áldozatkész, mert tudja, hogy ez valamilyen módon megtérül. Erre kell felkészíteni a fiatalokat, a személyes példán át.

Usztics Anna