– A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöki székhelyén beszélgetünk, a hajdan Gömör vármegyéhez tartozó Rimaszombatban, ahol immár kisebbséget alkot a magyarság. Itt igazán húsba vágó lehetett a december 5-ei eredmény. Igaz, hogy püspök úr az azt megelőző baloldali kampány miatt utasította vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, amelyre a Gyurcsány-kormány terjesztette fel?

– Igen. Ám ki kell térnem néhány körülményre. Ha egy ország vezetése valakinek úgymond kívülről figyeli a munkáját, látja az eredményeket, s ezért méltatja, az mindenféleképpen jólesik az érintettnek. Ilyen érzések ébredtek bennem, amikor március 15-e előtt pár nappal telefonon közölték velem, hogy felterjesztettek ama kitüntetésre. Rá is kérdeztem, hogy valóban a munkánk, illetve az általunk elért eredmények szerepelnek-e az indoklásban. Megerősítették, hogy igen. Össze kellett vetnem azonban e különben jóleső érzést kiváltó javaslatot a tényekkel. És itt kezdődtek az én keserveim. Nem tudtam ugyanis eltekinteni attól, hogy mi, magyarok csupán az elmúlt években mit műveltünk magunkkal. Számomra nem december 5-e a legfontosabb, hanem ami előtte lezajlott. S mindaz bizony sok mindenre rávilágított, például arra is, hogy a határon túli nemzettársak magyarországi megítélésében, kezelésében szinte semmi sem változott 1989"90 óta. Igaz, hogy számos nagyon szép gesztusban is részesültünk, de legalább annyi rosszat kaptunk a magyarországi társadalomtól és politikai elittől. A népszavazás eredménytelenségéért a magyarországi polgárokat nem vádolom, mert látni kell, hogy mi minden történt velük az előző években, évtizedekben. Tehát mérlegelnem kellett, elfogadhatom-e a kitüntetést. Rá kellett döbbennem, hogy a jelenlegi magyarországi baloldalban nem csalódhatok kedvezően. Legyünk őszinték végre! Ahol a fő hangsúly következetesen, nyíltan a nemzetköziségen vagy a világpolgárságon van, ott igenis szükség- és törvényszerűen vész el a nemzeti szempont és érdek. Természetesen mindenkinek jogában áll ilyen elveket vallani, de ha az országos és a nemzeti érdek elhalványul, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy ezek az erők szolgálják-e azt a népet, amely megválasztotta őket. A pásztoroknak mindenképpen az a feladatuk, hogy védjék, egyben tartsák a nyájat. A vezető politikusoknak kedvező gazdasági pályára kell állítaniuk egy országot, sőt lehetőség szerint egy egész nemzetet! Ez pártoktól független alapállása minden ország kormányának, politikusának. Roppant felelős módon kell szem előtt tartani annak a közösségnek az érdekét, amelynek az élére került az adott egyén, illetve politikai erő. Aki erre nem képes, csak piaci veszekedéseket folytat és csuklóból tüzel, az álljon ki a sorból, ne vállaljon semmilyen köztisztséget!

– Kikre céloz?

– December 5-e előtt nagyon sok sértés hangzott el reánk nézve a budapesti kormány részéről. Ezek a vádak rengeteg határon túli magyart áramütésszerűen értek. Nagyon bántó, hogy egészen fiatal államok – mint például Szlovákia – mennyivel érettebben, józanabbul döntenek bizonyos nemzeti sorskérdésekben, illetve fordulópontokon. Ez természetesen nem véletlen, hiszen nemzeti szempontból az altatót két marékkal osztogatták Magyarországon az elmúlt években, évtizedekben. Tehát a kitüntetéssel kapcsolatban komolyan mérlegelnem kellett. Látnom kellett azt is, hogy 1948-tól a szocialista blokkban ugyan mindenütt az internacionalizmus eszméjét hangoztatták, de amíg Magyarországon szinte drámai módon az interre került a hangsúly, addig Romániában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban a nacionalizmusra. Ezekben az országokban a szocialista időkben is rendkívül tudatos, következetes nemzetépítés folyt.

– Magyarországon miért nem így történt?

– Ez nagy kérdés. Ám sajnos nem csupán a létező szocializmus évtizedeiben halványult el a nemzeti jellegű politizálás a magyarországi baloldalon, hiszen – az eltérő körülmények ellenére – napjainkban is hasonló jelenségeket figyelhetünk meg.

– Lát ebben tudatosságot?

– Csak nagyon fájó érzéssel tudom kimondani, egyre inkább úgy látszik innen, a Felvidékről, hogy igen. Immár egy nyolc és fél évtizedes évtizedes folyamatról beszélhetünk. A határokon kívül mindezt teljesen másképp éljük meg. Rengeteg erőnkbe került annak tudomásulvétele, hogy az utódállamok vezetése úgy szorongathatott mindenféle kisebbséget, főleg minket, ahogyan csak jónak látta. Ezt még valahogy elviseltük, mert nem a saját fajtánk tette ezt velünk. Ugyanakkor arra is rá kellett döbbennünk egy idő után, hogy ha a saját fajtájához tartozó szorongatja, sőt fojtogatja az adott illetőt vagy közösséget, az sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában. Ezért is mérhetetlenül pusztító az egészséges nemzeti öntudatra nézve mindaz, ami az elmúlt évtizedben történt Magyarországon, illetőleg a magyar nemzettel. Egyszerűen nem ismerek Európában olyan országot, illetve nemzetet, amely ne vállalná a saját testvéreit. Magyarországon kívül mindenhol magától értetődő természetességgel kezelik ezt a kérdést, hiszen belső parancsról van szó.

– Mi állhat a háttérben? Talán külföldi titkosszolgálatok munkája?

– A többi térségbéli országhoz hasonlóan Szlovákiában nemzeti ügyekben közösen lépnek fel a legkülönbözőbb politikai erők. Magyarország a kivétel, s félek attól, hogy ez nem véletlen. Ha mindig óriási gond adódik a nemzeti kérdésekben, akkor bizony fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen erőknek fűződik mindehhez érdeke. Magyarországon ugyanis erkölcsi síkon a kontinensen egyedülálló módon nemzetrombolás folyik, így az egész Kárpát-medencében nemzetromlás fenyeget.

– Az Új Szó egyik balliberális publicistája felhánytorgatta püspök úrnak, hogy a szlovák állam által önnek ítélt Pribina-díjat elfogadta, a Gyurcsány Ferencék által felterjesztett kitüntetést viszont nem.

– A hivatalos indoklás szerint az egyházépítő munka, az egyházak közötti minél testvériesebb kapcsolatrendszer kiépítése és erősítése, valamint a kulturális élet színvonalának az emelése miatt kaptam a szlovákiai elismerést. Tehát a református egyházon belüli munkámért, és az egyházunk keretein kívüli nyugodtabb, barátibb együttélés kialakításában játszott szerepemért részesültem a Pribina-díj második fokozatában, amely valóban az egyik legjelentősebb szlovák állami kitüntetés. Azt hiszem, hogy azok számára, akik jóindulatúan viszonyulnak a kérdéskörhöz, teljesen világos, hogy miért utasítottam vissza fájó szívvel a magyarországi kitüntetést, és miért fogadtam el a szlovák államtól kapott díjat. Hogy Pozsonyban elismerték fáradozásaimat a toleránsabb felvidéki közélet és légkör kialakításáért, illetőleg a református egyházon belüli munkámat, mindenképpen jólesett, és bizakodásra adhat okot az itt élő magyarság szempontjából.

– Milyen eredményeket ért el püspök úr a református egyház élén az elmúlt években?

– Az úgynevezett első restitúciós törvény lehetővé tette a gyülekezetek hajdani tulajdonának, főleg földeknek a visszaszerzését. Az, hogy a felvidéki reformátusok hajdani gyülekezeti földjeiknek a túlnyomó részét visszaszerezhették, nagy biztonságot ad a mai világban. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz mindig ilyen állapotban a mezőgazdaság. Úgy látom, mint aki falun nőtt fel, hogy ezt a helyzetet mesterségen tartják fenn, ami nem mehet a végtelenségig, úgyhogy előbb-utóbb komoly támaszt jelenthet a föld a gyülekezetek számára is. Rendkívül fontos eredményként kell elkönyvelnünk a szlovákiai református teológiai képzés akkreditálását. A tavaly megalakult felvidéki magyar egyetem egyik kara a református teológia, amely a tíz évig akkreditáció nélkül működő Kálvin János Teológiai Akadémiából alakult ki. Egy évtizeden keresztül ingyen tanítottunk többedmagammal az akadémián úgy, hogy az ott szerzett diplomát a szlovák állam nem ismerte el. Egy éve viszont már a révkomáromi Sellye János Egyetem egyik alappillére a református teológiai kar, olyannyira, hogy amikor a felvidéki magyar egyetem a szlovák parlamenttől zöld utat kapott, akkor egyetlen akkreditált fakultása volt, mégpedig az általunk működtetett teológia. Ha ez nem létezett volna, akkor igencsak nehezen lehetett volna megalapítani a felvidéki magyarság egyetemét, amely mellett természetesen a Magyar Koalíció Pártja teljes mellszélességgel kiállt. Mindezeken túl el kell mondanom, hogy ebben az évben az MKP-val összhangban elértük, hogy megszülessen végre a második restitúciós törvény. Ez ismét komoly lépést jelent, ugyanis az elkobzott egyházi épületeket, templomokat, parókiákat, iskolákat, illetve földeket átadják a gyülekezeteknek május 1-jétől. Ám azért felemás e rendezés, mert az 1948 után államosított ingatlanokra nem tér ki a törvény. Egy szó mint száz, arra törekszem, hogy a lehető legtisztességesebb kapcsolatokat építsem ki a mindenkori szlovák és magyar kormánnyal. A mi helyzetünkben ez létkérdés, de a decemberi magyarországi népszavazást megelőző szörnyű kampány után ne várja tőlem senki, hogy hallgassak és asszisztáljak a méltatlan vádakhoz. Ezen döntésem egyébiránt egyértelműen találkozott a felvidéki magyarok túlnyomó többségének a véleményével, amellyel nap mint nap szembesülhetek, hiszen egy évben 100 ezer kilométert utazom a Felvidék magyarok lakta tájain.

– Az MSZP és az SZDSZ, illetve ezek holdudvara folyton felemlegeti a történelmi egyházakkal kapcsolatban, hogy azoknak nem szabadna politizálniuk. Ilyen hangokat a Felvidéken is lehet hallani.

– Olyan értelemben nem politizálok, miképpen azt egy hivatásos politikus teszi napjainkban. Ám nyíltan kiállok az általam vélt igazság mellett, és cselekszem, amikor kell, ezt pedig senki sem tilthatja meg. Amikor azt mondják, hogy az egyház ne politizáljon, akkor csupán egy ostoba szólamot szajkóznak, ugyanis arról mindig elfeledkeznek, hogy egy egyház nem csupán a lelkészekből és a püspökökből áll, hanem mindazokból, akik tagjainak tartják magukat. Szlovákiában a lakosság 84 százaléka valamelyik egyházhoz tartozónak vallja magát, tehát e balliberális üzenet szerint az itteni társadalom túlnyomó részének csak a hallgatás joga adatna meg.

– Ez tipikus neosztálinista szólam.

– Mindazonáltal politikailag hasznosítható, amelynek azonban a demokráciához nincs sok köze.

– A december 5-ei népszavazásnak négy hónap múltán is érezhető a hatása Felvidéken?

– Olyan volt ez az egész, mint egy kíméletlen erejű balhorog a ringben. Ennek feldolgozásához idő kell, de attól tartok, hogy nem minden érintett fogja ezt megtenni okosan, hosszú távra előre tekintve. Ismeretes, hogy a szlovákiai magyar szülők mintegy 25-30 százaléka már hosszú évek óta szlovák iskolába adja a gyerekét, és félő, hogy ez az arány többek között december 5-ének köszönhetően tovább romlik. Beszéltem már olyanokkal, akik úgy gondolják, ha Magyarország megtagad minket, akkor még inkább a szlovákokhoz kell közeledniük, ehhez pedig a gyermekek számára a legjobb út a szlovák tannyelvű iskola. Ez pedig egyértelműen az asszimiláció irányába mutat. Természetesen mindenki, aki csak tud, így én is, megteszünk majd mindent ennek az enyhítéséért, de vaknak kellene lennünk, hogy ne lássuk: sok felvidéki magyar bizony megingott a novemberi-decemberi történések nyomán. Számos esetben előfordult az elmúlt hónapokban, hogy magyarok szlovákoktól megkapták, nem kellenek az anyaországuknak. Sajnos nekem is a fejemhez vágták ezt félig-meddig viccelődő stílusban egy hivatalos tárgyalás előtt. Én természetesen a helyén tudom kezelni az ilyen eseteket, de egy gyengébb nemzeti immunrendszerű egyén komolyan meginoghat néhány ilyen kiszólás hallatán. S ez bizony még azt is eredményezheti, hogy az adott család elindul az elszlovákosodás útján. Remélem, ilyen esetekkel nem nagyon szembesülhetünk majd, de ezt a traumát nagyon hamar csökkenteni kellene, mert a januári-februári beiratkozások nyomán láthatjuk, hogy a magyar iskolába járó gyerekek aránya megannyi helyen csökkenni fog szeptembertől.