Balos betegbiznisz
Felfűtött várakozás tapasztalható a zömmel a balliberális hátországhoz tartozó hazai magánegészségügyi szolgáltatók körében az ellenzék privatizációs terveivel kapcsolatban. Vonzó üzleti lehetőség számukra az olcsón megszerezhető, mára korszerűsített intézményhálózat, a kórházbezárásoktól pedig piaci lehetőségeik bővülését várják. Maurer Szemere, a Századvég egészségügyi üzletágvezetője szerint a koronavírus tapasztalatai nyomán a világ épp ellenkező irányba halad.
– Az utóbbi tíz-tizenkét évben az ország rengeteget költött arra, hogy begyógyítsuk az egészségügyi intézményhálózat sebeit, amelyeket a 2010 előtti balliberális kormányok politikája ejtett. Voltaképpen milyen értéket képvisel ma a magyar közegészségügyi rendszer, amelynek vagyonelemeit az ellenzék kormányváltás esetén dobra akarja verni?
– Ezt iszonyúan nehéz lenne felmérni. Magyarország a posztszovjet államokra jellemző nagy ellátórendszert örökölt meg a rendszerváltozáskor, és a térségünkben szinte egyedülállóan sikerült megőrizni ezt az intézményhálózatot. Teljes ellátást nyújtó kórházakról, rendelőintézetekről beszélünk. E rendszer működésének megszervezése, optimalizálása nyilván nem egyszerű feladat. Ám a járvány rávilágított, hogy Magyarországnak nemcsak régiós összehasonlításban, de Nyugat-Európa országaihoz képest is bőven megvannak a szükséges kapacitásai annak érdekében, hogy akár rendkívüli helyzetben is képesek legyünk ellátni a betegeket. Ez annak ellenére igaz, hogy sokan lesajnálják a magyar egészségügyet, azt gondolva, hogy az intézmények nagyon rossz állapotban vannak, az eszközöket és a humán erőforrást tekintve egyaránt. Akik ezt mondják, figyelmen kívül hagyják, hogy az utóbbi tíz évben óriási fejlesztések történtek.
– A liberális közgazdászok és politikusok a járványtapasztalatok ellenére megint az ágyszámok csökkentéséről, sőt kórházbezárásokról beszélnek. Az ő számukra ez filozófiai kérdés?
– A liberális filozófia szerint az államnak a lehető legkevesebb szerepet kell vállalnia az ország működtetésében. Ám mára egyértelmű, hogy ezt az elgondolást elsősorban üzleti megfontolások vezérlik. Így volt ez a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején is, amikor e filozófia jegyében tetemes összeget vontak ki az ellátórendszerből.
– Általában 600 milliárd forintos elvonásról lehet hallani. Helytálló ez a szám?
– Az elvonás mértékét többféle módon ki lehet számolni. Ha nemzetközi statisztikákat nézünk, például az OECD-adatokat, akkor azt látjuk, hogy a 2010 előtti időszakban Magyarország volt az egyetlen OECD-ország, ahol csökkent az egy lakosra jutó ráfordítás mértéke. Magyarul óriási mennyiségű pénzt vontak ki az egészségügyből. Csökkentették az ágyszámokat, és kórházakat kezdtek bezárni. Más intézmények mellett így járt például az OPNI, a köznyelvben Lipótmező. Bezárták a Szabolcs utcai és a Schöpf-Merei Kórházat, magánkézbe adták a Svábhegyi gyermekkórházat, amely egyébként szintén kiváló intézmény volt. Az intézménybezárások természetesen hiányt, így nagy keresletet idéztek elő a magánpiacon, az elbocsátások pedig szakember-túlkínálatot, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az orvosok és a szakdolgozók jelentős része külföldön vállaljon munkát, ahol keresett volt a magyar szaktudás és munkabírás. Az intézmények bezárásának járulékos haszna volt, hogy a felszámolásoknak köszönhetően rendkívül olcsón meg lehetett vásárolni a felszabaduló orvostechnikai eszközöket és berendezéseket. Mindez egy jól kigondolt üzleti stratégia része volt. Ezt melegíti fel most az ellenzék annak ellenére, hogy a világ éppen az ellenkező irányba halad. A járvány által okozott sokkhatás következtében Nyugat-Európában és Amerikában is rájöttek arra, hogy az állam szerepe megkérdőjelezhetetlen az egészségügyi intézményrendszer fenntartásában, megszervezésében és finanszírozásban. Ráadásul mindig is voltak olyan ellátások, amelyeket nem lehet csak üzleti alapon megszervezni – más szóval szükség van a társadalmi szolidaritásra.
– Márki-Zay Péter mégis nyugati és amerikai példákkal akarja igazolni, hogy a magyar egészségügyi rendszert drasztikusan privatizálni kell.
– Számos negatív példát tudok említeni ennek cáfolatára. Spanyolországban a régiók kezében van a kórházak fenntartása. A helyi politikai vezetés dönti el, mit és mikor adnak magánkézbe. 2017-ben büszkén mondták, hogy milyen jól sikerült racionalizálni a kórházi kapacitásokat. Ugyanazokat a kifejezéseket emlegették, mint most a hazai ellenzék. A járvány előtt csak Madridban 1300-zal csökkentették a kórházi ágyak számát. Amikor megérkezett a Covid, akkor láthattuk, hogy a kórházi folyosókon fekszenek a betegek ellátatlanul. Olaszországban ugyanez volt a helyzet. De említhetem azt is, hogy az Egyesült Államok elnöke levélben könyörgött a tagállamok vezetőinek és az ott működő nagy szolgáltatóknak, hogy vegyenek részt a védekezésben. Szlovákiában éppen a járvány kezdetekor indítottak el egy újabb privatizációs hullámot, és az egymással is versengő szolgáltatók számlájára írhatóan kaotikussá vált a védekezés. A lengyelek és a csehek már korábban meglépték az intézmények magánosítását. Nem véletlen, hogy az első hullám idején mi ajánlottunk fel lélegeztetőgépeket és gyógyító kapacitásokat régiós társainknak, és nem fordítva. De beszélhetünk arról is, micsoda káosz alakult ki Nyugat-Európában a védőfelszerelések és orvostechnikai eszközök, például a lélegeztetőgépek beszerzésében.
– A vakcinabeszerzések is eléggé kaotikusan indultak Európában. Ez is a privatizációs elvek szerint szervezett ellátás rovására írható?
– Ebben komoly szerepe volt az uniós vakcinapolitikának. Hiszen politikai megfontolásból tiltották ki az unió területéről a keleti oltóanyagokat. Mint utólag kiderült, teljesen feleslegesen, ugyanis a WHO engedélyezte például a kínai szérumot. Sajnos a hazai ellenzék is politikai stratégiájának részévé tette az oltásellenességet, ezzel pedig elnyújtották a járvány terjedését, miközben saját szavazóik életét is kockára tették. A helyzetet nehezítette, hogy egy akkora feladatra, mint a népesség lehető legnagyobb arányú átoltása, nem lehet felkészülni. A rendelkezésre álló kapacitások hiánya indokolta, hogy számos országban sportcsarnokokban, üzletközpontokban láttak hozzá a feladathoz. Nálunk azonban az oltások megszervezése is zökkenőmentes volt. Az országnak cselekvőképes kormánya volt, amely úgy hozta meg a döntéseit, hogy azoknak megvolt a társadalmi támogatottsága.
– A sikerben nyilván szerepet játszott az is, hogy az utóbbi tíz évben nagy lendülettel zajlik az intézményhálózat korszerűsítése. Ez mennyi pénzbe került az adófizetőknek?
– Ez a folyamat többlépcsős, jól felépített stratégia alapján kezdődött meg 2010 után. 2014-ig a hazai és az uniós források felhasználásával 500-550 milliárd forintot fordítottunk a vidéki intézmények fejlesztésére, az eszközállomány korszerűsítésére. Rengeteg új diagnosztikai eszköz került a kórházakba, rendelőintézetekbe, amelyek az aktuálisan legmagasabb színvonalú technikát képviselik. Sok új mentőállomás épült vagy újult meg, kicserélődött a mentőautópark. A kormány 2014 után hirdette meg az Egészséges Budapest programot, hazai forrásból, a főváros mellett a központi régiót érintve. Ez nagyjából 700-750 milliárd forintos program. Ezek az összegek természetesen nem tartalmazzák azokat a fejlesztéseket, amelyeket a nagy orvosi egyetemek önerőből fektettek be a klinikáik korszerűsítésébe. Csak egyet említenék: a Semmelweis Egyetem, amely közel negyven klinikájával és telephelyével rendkívüli betegforgalmat bonyolít le, év végén vásárolt egy egymilliárd forintos úgynevezett negyedik generációs fotonszámláló CT-t, amelyből összesen tíz van 2021 decembere óta a világon. Ezek olyan beszerzések, amelyek a világ élvonalában tartják a magyar egészségügy műszaki színvonalát. Szólni kell arról is, hogy komoly összegeket emésztett fel az orvosképzés pluszfinanszírozása is. 2010-ben 34 ezer orvos dolgozott Magyarországon. Ma 37 ezer. Óriási a kontraszt az ellátórendszer 2010 előtti és utáni színvonala között.
– Enyhítette ez az orvoshiányt a vidéki betöltetlen praxisokban is?
– Sokan elfelejtkeznek arról, hogy Magyarországon, egy 93 ezer négyzetkilométeres országban több mint 6000 háziorvosi praxis biztosítja az alapellátást. Ez óriási lefedettség, már-már luxus más európai államokkal összehasonlítva. Az alapellátás például Németországban zömmel önkéntes egyesületekre vár. Másutt a területileg illetékes kórház belgyógyászatán látják el a járóbetegeket is. Korábban beszéltünk fejlesztési összegekről. Azok nem tartalmazták azt a több tíz milliárd forintot, amit a magyar falufejlesztési program keretében kaptak a háziorvosok eszközfejlesztésre. Én úgy látom, hogy a legégetőbb problémát e területen nem is a betöltetlen praxisok jelentik, hanem az, hogy a háziorvosoknak közel fele közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. Emiatt vélhetően újjá kell szervezni ezt az ellátási formát. Ígéretes megoldás lehet a praxisközösségek létrehozása. Emellett erősíteni kell a háziorvosi pálya anyagi és erkölcsi megbecsültségét, hogy vonzó legyen a fiatalok számára is.
– A járvány miatti veszélyhelyzetben az orvosok és az ápolók nem kaphattak engedélyt, hogy külföldre menjenek. Nem tart attól, hogy a veszélyhelyzet elmúltával újraindul az elvándorlás?
– Az elvándorlási folyamat 2010 előtt erősödött fel elsősorban az alacsony bérek és a kórházbezárások miatt. A járvány előtti években azonban a helyzet nyugvópontra jutott, 2019-ben már trendforduló mutatkozott, kezdtek visszavándorolni az orvosok. A járvány felgyorsította a folyamatot. A bérek rendezése, a paraszolvencia kivezetése, ami különösen a fiatal orvosok, a rezidensek követelése volt korábban, vélhetően megakadályozza, hogy újabb elvándorlási hullám induljon.
– A járványhelyzetben a magyar ellátórendszer kiválóan vizsgázott, az ellenzék mégis a privatizáció szükségességéről beszél. Hazai vagy külföldi befektetői csoportok üzleti érdekeit képviselik?
– A magánegészségügyi piacon konszolidáció zajlik. Várhatóan ennek az lesz a vége, hogy hogy öt-tíz szolgáltatói hálózat fogja felszívni a nagyobb városok fizetőképes pacientúráját, orvosállományát, eszközeit. Ebben a körben feltételezhetően fele-fele arányban lesznek magyar és külföldi cégek. Van közöttük néhány szakmai alapon szerveződött vállalkozás, amely értéket teremt és képes átlátható, jól működő üzleti modellt kidolgozni. De az jól látható, hogy a magyar hálózatok tulajdonosai között elsősorban a 2010 előtti világ kedvezményezettjeit találjuk, akik politikai tőkéjük révén gazdagodtak meg. E körben most felfokozott várakozás tapasztalható, hiszen egy újabb privatizációs hullám hozzásegítheti őket, hogy olcsón vásároljanak komoly színvonalat képviselő eszközöket, épületeket. Ha valóban beindulna egy kórházbezárási hullám, az nekik új piaci lehetőségeket hozhatna. Szerintem ezek a várakozások finoman szólva is túlzottak. Ma már sokan látják, hogy a 2010 előtti liberális egészségpolitikának történelmi bűnei voltak, következményeit számos területen még ma sem sikerült teljesen felszámolni. Az ellenzék által meghirdetett privatizációs program olyan zsákutca, amelybe nem szabad belevezetni még egyszer az országot.
