Barsi Balázs atya: Elidegenedtünk saját magunktól

– Mi a böjt lényege?

– Amit mi, keresztények böjtnek nevezünk, arról a mai emberek sokaságának fogalma sincs. Ha pedig nincs fogalma róla, akkor nem is lenne szabad a mi böjtölésünkkel böjtölnie. Mégis, a mai ember is ember. Nem úgy étkezik, mint az állat. Magzat korában szó szerint az édesanyjából, az ő testéből él. Ez a kilenc hónap emberségének őstapasztalata. Ha az édesanyja énekel neki, akkor a magzat mosolyog – a kutya magzata nem mosolyog, mert nem személy. Az emberi magzat nem csak eszi és issza édesanyját, amiből él, nem csupán matéria, hanem átlényegített étel. Később az édesanyám által készített kedvenc ételemmel együtt az ő szeretetéből is táplálkozom, mert nem csak kenyérrel él az ember. Az ember táplálkozása tehát a szakralitásból ered. Ha pedig ez így van az evéssel, akkor annak lényegi ellenpárja, az éhezés és a szomjazás a gyökereiben szintén szakrális. Milliárdosok kamaszgyereke öngyilkos lesz, hátrahagy egy írást: nem tudok köztetek élni. Volt mit ennie, sőt mindene megvolt! Valahogy így van ezzel a mai nyugati társadalom is. Csak azt hiszi, hogy be lehet tömni ezt az éhséget. A szeretetre jobban éhezünk és szomjazunk, mint a kenyérre és a vízre. És ha tudjuk, hogy van valaki, aki olyan ételt ad, amely megmarad az örök életre és olyan italt ad, amely minden szomjúságunkat csillapítja, akkor erre vágyakozni maga a gyönyörűség.

– Miért nem ismeri sok keresztény ember sem a böjtnek ezeket a mélységeit és szépségeit?

– Jézus megbicsaklás nélkül beszéli ezt az ősnyelvet, ahogy az egyház is. Nem a nyelvezet idegen, de sok dologról, amit az egyház tanít, így a böjtről is azt gondolják, hogy az valami olyan, ami a mindennapi életüket nem érinti. Ez nem igaz! Az ember idegenedett el saját magától, saját étkezésének szakralitásától. A szent negyven nap – eredetileg nem nagyböjt volt a neve! – fölkészítés a keresztségre, amely Jézus életéből való részesedés. Manapság nem a keresztény hit, nem Jézus tanítása idegen az emberektől, hanem sokan elidegenedtek saját maguktól. Érzékenyíteni kellene az embert embersége mélységeire. Tudatosan használom az érzékenyítés szót, amelyet annyira más jelentéssel akarnak felruházni a mai világban.

– Sokkal kevesebb a hivatalos egyházi előírás a hívek számára a böjti fegyelemmel kapcsolatban, mint régebbi korokban, de ezt a „keveset” is a korábbinál jóval kevesebben tartják meg. Nem ellentmondás ez?

– Dehogynem. Valószínűleg azért írtak elő kevesebb böjtöt, mert azt feltételezték, hogy azt majd többen tartják meg. Hát, ez nem sikerült! De vigyázni kell a több és a kevesebb kategóriákkal. Ha a több előírásról úgy lett volna szó, ha mindig úgy prédikáltunk volna róluk, hogy a lényeget tárjuk fel, vagy a kevesebbről most úgy lenne szó, hogy a lényegre nevelnénk a hitoktatásban, a családokban, akkor a több vagy kevesebb előírás nem fulladna kudarcba. Egy apa arról panaszkodott, hogy nagykamasz fiával kegyetlenül összerúgta a patkót. Mi történt? Nagypénteken a legényke kijelentette, hogy ő csak azért is kolbászt eszik és nem megy az esti szertartásra. Atya, mit mondott volna neki? Mert én nagyon odaszóltam, mondta az apa. Elgondolkodtam, mert a helyében engem is fölmérgesített volna. Tudja, mit mondtam volna neki? Fiam, neked nem is szabad böjtölnöd, megtiltom! Én, a hívő apád mondom, hogy nem jöhetsz el az esti szertartásra, mert semmit sem értettél meg, amiben én is hibás lehetek. Neked fogalmad sincs, ki az a Jézus Krisztus, aki miatt most böjtölünk, nincs vele kapcsolatod, te egy kitalált Jézusról beszélsz. Tudod, hogy kicsoda ő valójában? Isten, aki érted, értem emberré lett. Tudod, hogy azért halt meg, hogy ha majd elsírod magad negyven év múlva a most választott utad zsákutcájában, akkor számodra készen legyen a megváltás? Hát, ilyesmit mondtam volna neki, de nem ilyen paposan persze, hanem valamivel keményebben. De megkérdeztem volna tőle azt is: ugye a húsvéti asztalnál azért ott leszel, mert nagyon hiányoznál anyádnak és nekem is? Ízetlen lenne minden, még a megszentelt sonka is. A történet felidézése után viszont örömmel teszem hozzá, hogy fiataljaink újra felfedezik a böjtöt, intelligensen és keményen. Olyan keményen, ami az én fiatalkoromban sem volt jellemző. És mindezt maguktól, nem parancsra! Sőt, a böjtöt kiterjesztik sok mindenre, például az ócska videóktól való önmegtartóztatásra vagy a pletykálkodás és a rágalom teljes beszüntetésére.

– Mit gondol az olyan kezdeményezésekről, mint az Exodus 90 lelkigyakorlat, amelyet hazánkban is egyre többen végeznek? Ennek résztvevői a húsvét előtti kilencven napban megfogadják, hogy mindennap olvassák a Bibliát, imádkoznak, lemondanak többek között az alkoholról, a nassolásról, a fölösleges internethasználatról és csak hideg vízben zuhanyoznak, miközben egy testvéri közösség, illetve egy kötéltárs segíti őket az út során.

– Erről korábban semmit nem tudtam, de aztán utánanéztem és valami rendkívül értékeset találtam. Csodálatos, hogy egyre több férfiközösség hív meg lelkigyakorlatra. Ezek a csoportok engem tesznek pappá, vagyis valóban megélhetem azt, amire fel vagyok szentelve, és ez hihetetlen erővel tölt el. Amit ezekben a csoportokban látok, tapasztalok, az valami ősi életerő. Nem mások ellen, hanem az egyéni megkötözöttségek ellen lépnek fel. Azt mondom, ezek közül a férfiak közül kellene választaniuk a lányoknak férjet, és ezek az apák, nagyapák adják meg a családi egyház legyőzhetetlen erejét. Mert a férfinak kell kezdenie az imádságot, nem az édesanyának. Rá kellene ébrednünk a kereszténységünk lényegére, annak az örömére, hogy mi is ébresztők legyünk. Csak a felébredt ember tud felébreszteni másokat.

– „A belső csönd az ítélkezésnek, a szenvedélynek és a vágynak a vége. Amikor képesek leszünk a belső csöndre, bárhová magunkkal vihetjük, és bárhol imádkozhatunk. De ahogyan a belső fegyelem elérhetetlen külső önmegtagadások nélkül, ugyanígy abszurd dolog belső csöndről beszélni külső csönd nélkül” – ezek Robert Sarah bíboros szavai az ön fordításában. A nagyböjtnek az elcsendesülés időszakának kellene lennie. De, ahogy Sarah bíboros mondja, a zaj diktatúrájában élünk. Ezért nem tud elcsöndesedni a mai ember?

– Igen. A belső csönd azért az ítélkezés vége, mert a legbelső kamrában, ahová bezárkózva imádkozni kell, ott egyedül állok a végtelen igazság, szeretet és irgalom színe előtt. Az Atya a rejtekben lát engem. Most nem a létrehozható békéről beszélek a háború után, amit alig várunk már, az is óriási dolog lenne. De azt a békét, amelyre minden szív vágyakozik, Krisztus békéjét, azt ott, a belső szobában kapom meg, ha bűneimet odaviszem. Ott bent megszűnnek a szenvedélyek, mert azoknak ott már nincs szerepük. A külső csöndet is keresni kell. A külvilág már valóban diktatórikusan zajos, de akkor lesz életveszélyes, ha úgy adjuk meg magunkat, hogy mi magunkat terrorizáljuk belső zajjal. Byung-Chul Han (Han Bjongcshol) írja A kiégés társadalma című könyvében: „A túlzásba vitt munka és tevékenység az önkizsákmányolásban csúcsosodik ki. Hatékonyabb, mint a mások általi kizsákmányolás. Hisz párban jár a szabadság érzetével. A kizsákmányoló egyben maga a kizsákmányolt is. A ragadozó és az áldozat immár nem választható külön.”

– A bíboros beszélgetéseit, könyveit ön fordította magyarra. Mi fogta meg bennük? Miért tartotta fontosnak, hogy megismertesse a gondolatait a magyar olvasókkal?

– Sarah bíboros nemcsak igaz, szent és jó gondolatokat sugallt nekem, amikor először olvastam franciául, hanem minden egyes gondolatsorával egy magasabb szintű gondolkozást indított el bennem. Szó szerint szenvedtem attól, hogy ezt miért nem tudja minden magyar hívő olvasni! Megfogott merész őszintesége, hiszen a mostani egyház abszolút kritizálhatatlannak tartja a jelent. Ellenben régóta szokás belülről is kegyetlenül kritizálni az egyház múltját sok torzítással. Ez Sarah bíborosnál a helyére kerül. Már az Isten vagy a semmi című könyvében megdöbbentő hitbeli, erkölcsi tévedéseket leplezett le kíméletlenül. Mindezt nem úgy, hogy kétségbe vonta volna az egyház egészét és szent misztériumát. Sarah bíboros közeli, lelki barátja volt XVI. Benedek pápának, nem véletlen, hogy együtt írtak egy könyvet, amelyet sokan értetlenséggel, támadólag fogadtak. Amellett, hogy a bíboros elutasítja a világ szellemét, mélységes elkötelezettséggel áll a testi-lelki nyomorban élők mellett. És ha van missziós lelkű főpap, hát akkor ő az. Mindezt pedig átfogja nála az igaz, hiteles imádság szelleme egy hiteles liturgián keresztül.

– A karácsonyt mindenki ünnepli, még ha nem is a Megváltó születéseként, de a „szeretet ünnepeként”. A húsvét viszont a legtöbb mai embernek megfoghatatlan, a nagypénteki munkaszüneti nap is csak arra szolgál, hogy egy nappal többet lehet a wellnesshotelben tölteni. Ön hogy látja ezt?

– Magam is így tapasztalom. A karácsonyban mindenki megérez valamit. Az ember egyik alapképessége az érzés. A magzat nem tudja, de érzi, hogy szeretik. Szent Ferenc egyik imádsága így szól: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.” Előbb tehát nem teológiai tudást kér, hanem érzéket és azon belül értelmet. Karácsony, vagyis Isten értem történő megtestesülése a szeretet érzékelésének csak a legmélyebb rétegében kapja meg az értelmi igazolását.

– Egyszer arról beszélt, hogy sok keresztény család sem igazán keresztény. Mi hiányzik ahhoz, hogy az legyen?

– Ilyen kijelentésekre nemcsak azért ragadtatom magamat, mert így látom, hanem mert a szentjeink is így látják magukat. Aki magában azt tapasztalja, hogy ő egészen keresztény, az biztosan nem egészen keresztény, mert nem látja azt, hogy még mekkora, milyen hihetetlenül nehéz út előtt áll – most, hogy már az útra lépett. Úgy pontosítanék, hogy a keresztény családok sem igazán krisztusiak. Ez nem általános ítélet, de megdöbbenve látok sok családot, ahol a Krisztusba vetett hit nem egzisztenciális elköteleződés. Sok keresztény családban a kereszténység mérsékelten fontos. Például abban, hogy megtartsák-e az ötödik, hatodik gyermeket. A szerzeteseknél és a papoknál is érezhető ez: mintha az egzisztenciális döntés megvolna, de aztán elhalványulna. Georges Bernanos A Kármel napja című csodálatos művében a perjelnő beszélget a márki lányával, akit az Úristen elhívott és aki vértanú is lesz. A perjelnő azt mondja, vannak közöttük szentek, de van nagyon sok átlagos. Egy átlag szerzetes pedig rosszabb állapotban van, mint egy rablógyilkos, mert a rablógyilkos még megtérhet. De az előbbi elszalasztotta a születését.

– A múlt év elején elég keményen fogalmazott: „A társadalom söpredékének tartanak bennünket, mondván, annyi a bűnös pap.” Ehhez képest csak újabb botrányos ügyekre derült fény 2024 során.

– Örülök, hogy helyesen idézett. Mert nem azt mondtam, hogy a társadalom söpredéke vagyunk, hanem hogy annak tartanak minket. El kell ismerni, a dühnek megvan az oka. Hiszen mi éppen Isten szeretetének hirdetői vagyunk, a tisztaságé és a jóságé. Ugyanakkor a társadalom más szektoraiban tevékenykedők száma félelmetesen túlszárnyalja a súlyos bűnöket elkövető papokét – és ennek ellenére ezeket a rétegeket sem lehet a társadalom söpredékének nevezni. Sőt, családon belül is sok botrányos megrontás történik, de a családot sem nevezzük söpredéknek. Persze ez esetben százalékokra hivatkozni nem szabad. Hogy mást ne mondjak, egyetlen magzat megölése is emberölés. De ha valamelyik csoportban kevesebb az abortuszok százalékaránya, arra azért tudományosan oda kell figyelnie egy szociológusnak, mert úgy tűnik, hogy a csoport lelkiségének köszönhető ez az arány. És úgy látszik, hogy a papoknál a súlyos esetek ellenére is kevesebb a pedofil bűncselekmény a világhoz képest. De ebből ne legyen veszekedés, aki ezen a mondatomon felháborodik, az nem értett meg!

– Mire gondol?

– Szó sincs arról, hogy egyetlen papi bűnt is leplezni lehetne, hanem az a tragédia, hogy olyan közösségnek a tagjai követték el ezeket a súlyos bűntetteket, amely közösség – és ezért dühítő ez különösen! – nagyon sok erőt és mély hitet kapott az Istentől. Minden leleplezett bűnösnek megnyílik az út a bűnbánatra. Ebben a nyilvános bocsánatkérés az első lépés. Aztán következik a büntetés teljes letöltése, egyéni és nyilvános vezeklés a bűnbánatot kifejezve. Ez a folyamat azonban sok esetben elmarad, elengedjük őket. Rettenetesek ezek a botrányok, és nem szabad hozzászoknunk a meglétükhöz. Ám én attól félek, hogy kezdünk hozzászokni. És felteszem azt a kérdést is: mi lesz a teljesen szekularizált civil szférával? Ahol nemzetek fölötti bűnszervezetek és milliárdos pénzügyi háttér dolgozik szervezetten a gyermekrontáson, a gyermekkereskedelmen, amelybe bevonnak bizonyos igazságszolgáltató szerveket, hatalmukba kerítenek egyes bírósági embereket is?

– Viszont egyre több hívő ábrándul ki az újabb és újabb esetekről hallva.

– Ha édesanyám hallotta volna ezeket a szörnyűségeket, összeomlott volna. Nekünk viszont már kell hogy legyen erőnk Istentől ahhoz, hogy ne essünk kétségbe. Isten ahhoz, hogy megtisztítsa az egyházat, nemcsak a jóakaratú emberek fellépését használja fel a bűnök ellen, hanem az ő gyűlölőit is, akiket aztán eldob, ahogy az ószövetségi nép megtisztításánál is látjuk. Szomorú ez a kérdés, de úgy látom, hogy nem szünteti meg az Istenbe vetett hitet, sőt egy új, tiszta papságot látok. Aki pedofil, az ma nem fog szemináriumba lépni. És az őket felvevő bizottság is sokkal élesebben figyel. Vegyük észre: nem akárki az a fiatal ember, aki ma a társadalom széles rétegei által söpredéknek tekintettek sorába lép és egy hívást követve tiszta szívvel elindul azon az úton, hogy elvigye testvéreinek az örömhírt, hogy Isten szeret minket. Jézus Krisztus egyházának van jövője, mert az emberiségnek van jövője.