Barsi Balázs: Annak van jövője, aminek múltja van

– Balázs atyára nagyon sokan figyelnek, rengetegen szeretik. Hogy érzi magát?

– Hogy hogyan érzem magamat, arra sosem érek rá gondolni. Valamelyik kerek évfordulóra, talán az ötvenéves érettségi találkozónkra mentem vissza Győrbe. A buszon gondolkodtam el magamban: de jó időszak volt, milyen boldog voltam bencés diákként, kisgyerekként! De aztán majdnem elnevettem magam, ugyanis nem voltam boldog. Kis vidéki parasztgyerek voltam a sok pesti mellett, a tudós bencés atyák között, szinte állandóan készülve, tanulva, sok izgulással. Mégis – és ez a mégis szó nagyon fontos! – telve voltam a vággyal, hogy azért tanulok és azért szeretnék ezeken a feladatokon, dolgozatokon, vizsgákon túl lenni, hogy végre beléphessek a szemináriumba és pap lehessek. Boldog az, akinek oka van a boldogságra. És könnyen lehet, hogy abban a szakaszban, amikor én egyáltalán nem éreztem, hogy boldog vagyok, ott és akkor mégis okom volt a boldogságra.

– Korán megérlelődött az elhatározás, hogy pap akar lenni?

– Igen, már három-négy éves koromban.

– Ennyire korán?

– Ez nagy kegyelem volt. Persze az ember nem tudja, miért akar pap lenni. Ez egy olyan szent ösztön, mint az, hogy más férfi meg csak arra gondol, hogy megnősül és gyermekei lesznek. A gimnáziumban került a kezembe Szent Ferenc élete, noha már akkor tudtam, hogy ez giccs, nincs jól megírva. Mégis annyira megfogott, hogy ez a valaki kicsoda. És eldöntöttem, nekem ott kell lennem. Sokan fölteszik a kérdést: a bencések ellenére lettem ferences? De én azt szoktam mondani, hogy amikor a ferences rendbe beléptem, én akkor lettem Szent Benedek lelki gyermeke. Hiszen ő az egész nyugati szerzetesség atyja.

– Az is hamar megérlelődött Balázs atyában, hogy tanítani, prédikálni szeretne?

– Hogy oroszt meg magyart szeretnék tanítani, az nem olyan valami volt, amit szerettem volna. Sokan már nem tudják, hogy minden rendben numerus clausus volt, csak két embert vehettek fel évente. Ha valaki nem végzett egyetemen és nem tanított, elbocsáthatták a rendből, mert nem tudták alkalmazni, és csak foglalta mások helyét. Váradi Béla atya, a provinciális megnézte a bizonyítványomat – mindenből jeles voltam – és azt mondta: „nekünk most orosz és magyar szakos tanár kell”. Nagyot nyeltem. Azt hittem, megúszom és hittanár lehetek. De itt jön az engedelmesség. Ez fantasztikus dolog: az embert kiveszi egy önmagát, a sorsát megszerkeszteni akaró görcsös akarásból, hogy táguljon a horizontja. Rengeteget kaptam az orosz tanszéken, ami felkészített az igehirdetésre. Kamaszokat tanítani évtizedeken keresztül hittanra, ez hiányzik a mai papnak!

– Mi volt a titka, hogy ennyire szerették a tanítványai?

– Talán tényleg szerettek… Tudja, miért? Mindig rossz érzések kavarogtak bennem, amikor láttam, hogy milyen rondán tud viselkedni egy kiskamasz, milyen csúnyán szól oda a társának. Aztán egyből felötlött bennem: na, de ha ő lesz a püspöki kar elnöke? Vagy egy hatgyerekes családapa? Egy olyan becsületes ember, akire mindenki számíthat? Hát, hol vagyok én ettől? A gyerekek megérezték, hogy így tekintek rájuk.

– Egy kamasz meg akarja váltani a világot, és Balázs atyától nagyon egyenes, hogy mást ne mondjak, radikális dolgokat lehet hallani: az igen igen, a nem nem. Ez fogja meg a fiatalokat?

– Igen, mert őnekik is el kell igazodniuk abban a zavarban, amelyben élünk – és nekem is. Ha nem tudjuk, hogy végül is ez igaz, az pedig hazug dolog, ez jó, az pedig rossz és hogy van egy végső jó, akkor nem tudunk eligazodni. Jézus azt mondja, „ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”. Semmi más nem szabadít meg minket, mint az igazság.

– Manapság nem általános ez a hozzáállás.

– Eláruljuk az evangéliumot, ha mi azt akarjuk prédikálni, amit ez a szélsőliberális, és már az emberi természetet tagadó ideológiai lötyögés mond. Behívjunk mindenkit a templomba, és én megalkudva úgy beszéljek, hogy az legyen igazolva, ahogy ők élnek? Hát bocsánat, nekem úgy kell beszélnem, hogy még magamat sem igazolom. Egy lelkigyakorlat előtt én is elmegyek gyónni. Sokan nem veszik észre a katolikus egyházban, hogy – miközben természetesen vannak hibázó papok és szülők – nemcsak az erkölcsi törvényeket kellene sulykolni, hanem rávilágítani arra, hogy itt valakivel, a végtelen szeretettel van kapcsolat, aki maga az igazság. A kereszténység nem erkölcs, hanem krisztológia, annak a valósága, hogy kicsoda Krisztus.

– A nevelésben mintha kezdene eltűnni a tekintély és a mérce. Nagyon más közeg az iskola, mint amelyben még ön is tanított.

– Az iskola ki van szolgáltatva a társadalomnak, a társadalom meg az iskolának. Amilyen az iskola, olyan lesz a társadalom. Amilyen a család, olyan az iskola, és fordítva. Azt mondja Szent John Henry Newman, akit most avatott egyházdoktorrá XIV. Leó pápa, hogy úgy is lehet keresni az igazságot, hogy minden zsákutcát végigjárunk, és egyszer csak lesz egy, amelyik nem zsákutca. Ám ennek nagy az ára. Az emberiség általában ezt teszi. A szélsőliberális felfogás lejáratja a tekintélyt.

– Miért teszi ezt?

– Mert egy másfajta abszolút tekintélynek akarja alávetni az ifjúságot, annak az ideológiának, amelyet hirdet. Beeteti őket, hogy csak arra éhezzenek. Így minden tekintélyt leépítve ki lesznek szolgáltatva egy egészen evilági dogmának, holott ez logikailag teljesen zavaros. Való igaz, hogy az igazság merev, de hát ezzel a merevséggel ment meg bennünket! Ha a fizikai igazságok nem lennének merevek, akkor egy híd összedőlne. Miért gondoljuk azt, hogy a humánum területén nincs olyan biztos, merev pont, amin járni lehetne, amiben meg lehetne kapaszkodni? Látom az igazi pedagógusokon, hogy milyen sokat szenvednek. Ha egy gyerekre ma valaki keményebben rászól, betódulnak a szülők és talán föl is jelentik. De egy vigasztaló van ebben az egészben.

– Mi az?

– Hogy az ember nem tud tekintély nélkül élni. És milyen tekintélyt akar? Olyat, mint a négy-ötéves gyerek. Azt mondja Jézus: „ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába”. Egy négy-ötéves gyerek zseniális! Ő tudja, hogy apa és anya nem halnak meg – nincs halál! Miért? Mert a szeretet nem szűnik meg. Azt is tudja, hogy apa és anya akkor is szeretik őt, ha rossz. Nyilvánvaló, hogy bármit is tekintéllyel tudunk nekik átadni. Az anya, a szülő ad neki enni. Hogy merjük mi a gyereket magyarra tanítani? Makogjunk neki 18 évig, senki ne merjen szólni egy más nyelven sem, majd ő választ anyanyelvet? Na, ilyen az, amikor egy keresztény ember nem keresztelteti meg a gyermekét. Amit mi most itt az euroatlanti civilizációban tapasztalunk, az logikátlan erkölcstelenség és erkölcstelen logikátlanság. De ez össze fog omlani! Egyszerűen a bennünk lévő, természetes ösztönök győzni fognak. Nekünk, papoknak és tanároknak, gondolkodóknak és írástudóknak pedig addig is ezt kell erősítenünk. Amikor 2021-ben újra Szécsénybe jöttem, láttam a töklámpásokat, és kicsit elszomorodtam, hogy ide, erre a vallásos, katolikus palóc vidékre is bejött a halloween. De ma már sehol sincs. Ez nem való a palócnak. Neki karácsony kell, halottak napja, imádság.

– Most viszont még nagy léptekkel haladunk a nihil felé. A gyerekekhez egészen kis korukban odakerül az okostelefon, mindenféle áltekintélyeket kezdenek ajnározni, ami teljes káoszt okoz a fejükben.

– A mesterséges intelligenciával már majdhogynem az utolsó lépésnél vagyunk. De fontos tudatosítanunk, hogy az elnevezés ellenére ez nem intelligencia. Intelligenciája csak az embernek, csak a személynek van. Helyesebb azt mondani, hogy az intelligenciával rendelkező embert segítő gép. Hiába írja ki, hogy szeret téged, ez az abszolút üresség. Ez benne a sátáni, mert innen nézve az elszemélytelenedésnek az utolsó, iszonyatos találmánya. Meghallgattam egy akadémikus székfoglalóját a technológiáról. Amikor valaki nagy szaktudós, de a szakmai mondandója mellé egy-egy emberi megjegyzést tesz, na, az az igazi valóság. A mesterséges intelligenciáról ő azt mondta, lehet, hogy ez az utolsó felfedezésünk. Már ennek az évtizednek a végére hihetetlen dolgokat leszünk képesek művelni vele, jóformán a mesterséges intelligencia fedez majd fel újabb találmányokat. De ez a tudós ember arra utalt, hogy ez óriási veszély is. És amikor egy akadémikusban is felébred a félelem, ezzel azt mondja, hogy lehet akármilyen lenyűgöző természettudományos felfedezés, akármilyen nagyszerű filozófiai gondolat, ha kimarad belőle az ember, akkor az emberellenes lesz.

– Sokszor idézi Simone Weiltől, hogy tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk. Tudunk ma hálát adni, amikor ilyen bőségben élünk?

– Nagyon kényes pontot érint ezzel a kérdéssel. Nagyon szelídnek kell lennem, mert ha valami fölmérgesít, akkor az a nyafogó társadalom. Mindig azt nézzük, hogy máshol van látszólag jobb is. Nem jól állunk hozzá ahhoz, amink van. Ismertem a dédanyámat és a dédapámat is. És emlékszem arra a megelégedettségre. Nem voltak gazdagok, de boldogok voltak. Volt egy közepes állandóság. És ezt élte még meg édesapám is, egy sváb ember, abszolút magyar öntudattal. Megélt, mindene megvolt, nem termelt szemetet, mindent hasznosított. Az állandóan felpörgetett vágyakban nincs otthon az ember. Mindig kilendítik abból, amije van. A magyar paraszt tudta, hogy van Isten, van a földből vett ember és a föld, a három főszereplő. Ám úgy látom, ezt is kezdik újra felfedezni a fiatalok. A magyar paraszt tudta, hogy van Isten, van a földből vett ember és a föld – a három főszereplő. Akár járt a misére, akár nem járt, azt tudta, hogy Isten van! És hogy a Gondviselésre lehet számítani. Ez hihetetlen mélység.

– De ezek az alapvető tudások és tapasztalások mintha elvesznének ma Nyugaton. Ahol azt látjuk, hogy nemcsak Isten léte nem evidens sokaknak, de az sem, hogy férfinak és nőnek teremtette az embert.

– Azt mondják, nem egyértelmű, hogy férfi és nő van, mégis ebből a kettőből kiindulva határozzák meg azt a nem is tudom, hány, talán hetven változatot. Az úgynevezett felvilágosodás volt a legnagyobb elsötétedés. Keresztény jelszavakat hoztak, és teljesen kiüresedett a szabadság, egyenlőség, testvériség szavak jelentése. A leginkább figyelemre méltó ókori filozófiai irányzat a sztoicizmus volt, amely azért kutatta a világot, hogy megtudja, miként alkalmazkodjunk hozzá. Most meg azt mondjuk, mi nem alkalmazkodunk, hanem a világot akarjuk átalakítani. Ez lenne a szabadság? Ám abban a kérdésben, hogy mi a család, felejtsük el az emberi jogokat. Mert ez nem jogi, hanem metafizikai kérdés. A családon belül sok minden történhet, a tagjait megkísértheti a gonosz, de azért azt, hogy mi micsoda, az emberből nem lehet kiirtani. Ha így lenne, nem születne és nőne fel az eljövendő nemzedék. Egy beteg, zavaros ideológiával mindezt le lehet rombolni egy bizonyos mértékig, és erre sajnos rámehetnek emberek, sőt nemzedékek, de a gyökerek akkor is megmaradnak. Pilinszky gyönyörű sora jut az eszembe: „És megérzik a fényt a gyökerek”.

– Sokat hivatkozik Robert Sarah bíborosra, ön fordítja magyarra a könyveit. Mi fogta meg benne?

– Nagyon érdekes, hogy mennyire más világból érkezett: az ő szülei az első nemzedék, akik megtértek Krisztushoz. De ő is földműves családból származik, ahogy én is, és rácsodálkoztam, hogy mennyi rokonság van a sorsunk között. Az ő fiatalkorában Guineában is egy kommunista diktátor uralkodott, az ő Rákosijukat Sékou Tourénak hívták. A gondolkodása nagyon megfogott, például amit az inkulturációról mond. Hogy a katolikus hitet miképpen vigyük el valahová, azt ne Róma találja ki, azt ott, nekik, a helyieknek kell megvalósítaniuk. Az a fajta táncolás, amit az afrikaiak istentiszteletében látunk, számukra az Istennel való kapcsolatot jelenti. Ám szó nincs arról az európai őrületről, ahogy egyesek buliznak, táncolgatnak a templomban.

– Amit ma Sarah bíboros képvisel, kisebbségben van az egyházban? Valamifajta különutasság lenne ez?

– Ezt nem tudom fölmérni. Ami biztos, hogy Sarah bíboros nem hajlandó belépni a felszínen zajló csatározásokba. És engem ez a hozzáállás tanít. Azt kell mondanom, hogy egyesekben valami felfokozott idegállapot működik, amikor másokat modernistának neveznek, ők pedig az előbbieket tradicionalistának bélyegzik. Vagy azt mondják, hogy ez a pápa eretnek, az nem eretnek. Ezt nem lehet! Az újmisében, a novus ordóban és a régiben is, tudnunk kell, hogy Krisztus itt van velünk. Ez az alap, és akkor kezdhetünk beszélgetni arról, hogy ezek a jelek jobban megfelelnek-e, vagy éppen amazokon kell-e javítani. Talán most jön el az ideje, hogy együtt élve tanuljunk mindebből, a Gondviselés ugyanis munkálkodik.

– Mire gondol?

– Megalkották az új misét, de az igazi zavart az okozza, hogy ennek az eredeti előírásait nem tartják be. A liturgia nem az ember ünneplése, annak középpontjában Isten áll – ezt nem értik meg sokszor. Érdekes, hogy a nyelveken való beszédet a modern karizmatikus mozgalom éli. De vajon teljesen ki kellett iktatni a latint a liturgiából? Nem tudom, de azt igen, hogy ha elmegyünk Rómába, nekem ne angolul misézzen a pápa! Vissza kell térni oda, hogy a nagymisén azt mondjuk, és ezeket értse is a hívő: Dominus vobiscum! Sursum corda! A nyugati kereszténységben mindig volt egy olyan szándék, hogy mindent érteni akar, de a latin a misztériumot jelenti. Ugyanakkor az a harc, amely a felszínen zajlik, a mélyben rendkívül intelligens, tudományos kutatómunkát serkentett. Sosem voltak olyan mély kutatások a liturgiáról, mint az utóbbi időszakban. A Kelet felé fordulásról, a latin nyelvről, a recitálásról.

– Nagyon fontos dolgokat mond a régi és az új rítus viszonyáról.

– Itt is megemlíteném a fiatalokat. A legfiatalabb papság szedi össze a széttört mozaikokat és próbálja összerakni azokat. Reverendában akar járni, de letolják ezért. Pedig nem letolni kell, hanem segíteni őt, hogy megélje a papságát, de arra is, hogy ne abban a reverendában futballozunk. Oda kellene erre figyelni, nem elítélően megbélyegezni a kispapot, hogy te tradicionalista vagy, hanem felismerni: ó, de szép, te szereted a régi misét! Ha pedig egy püspök látja ezt, akkor mondja azt, hogy felső fokon taníttatja, de várja el, hogy az újmisét is mondja – latinul és magyarul is. A régiből ugyanis megtanulhat egy olyan mélységet, amely az újban is benne van, csak ott hajlamosak vagyunk abból kizökkenni, felelőtlen, készületlen szavakba, fecsegésbe átmenni.
A híveket nem lehet egymással szembeállítani. Nem tradicionalistának meg modernistának kell lenni, hanem le kell menni a mélybe és gondolkodni. Annak van jövője, aminek múltja van. Ezért nyilvánvaló, hogy a régi rítusú szentmisének is van jövője.

– Milyen tervei vannak nyolcvan évesen?

– Lefordítottam Sarah bíboros két újabb könyvét. Az egyik A lelki élet katekizmusa. Az az igazság, ezt egy ideig félretettem, mondván egy főpap ugyan mi újat mondhat a lelki életről. De aztán rádöbbentem, hogy ez valami csoda: Sarah bíboros úgy beszél a keresztségről, a házasságról, a papságról, ahogy soha nem hallottam. A másik könyv is egészen rendkívüli. Ebben azt kérdezi, van-e Isten. Emberi sorsokról, a szenvedés megmagyarázhatatlanságáról beszél, ahogy ő is ebben él. Megdöbbentő, hogy a kérdések Istenre vonatkoznak, a válaszokban viszont az emberről beszél. Egyszóval adódnak a feladatok. Készen állok mindarra, amit a Jóisten ad még nekem!