Bátorság, ezt üzeni a király
A visegrádi szövetség harmincéves évfordulójának megkoronázása volt az a gesztus, amellyel Magyarország átadta Lengyelországnak II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélját. Azt a vértezetet, amelyet hosszú időn keresztül II. Lajos magyar király páncéljának hittek a magyarok, és itt őriztek a Nemzeti Múzeumban.
Az ünnepélyes aktus a két nép több mint ezeresztendős barátságának újabb megnyilvánulása is volt. Ahogy sokatmondó az is, hogy a páncélt nem történészek és múzeumi szakemberek adták át magyar, illetve vették birtokba lengyel részről, hanem Orbán Viktor és Mateus Morawiecki miniszterelnökök voltak az esemény főszereplői.
A sorsközösség jelképe
II. Zsigmond Ágost hamvait Krakkóban őrzik. Az utolsó Jagelló-házi király volt, 1548-tól uralkodott halálig, 1572-ig. A lengyel nemzet óriási becsben tartja, Nagy Kázmér és Báthory István mellett történelmének egyik legnagyobb királyát tiszteli benne. Zsigmond Ágost egyesítette Lengyelországot Livóniával és a Litván Nagyfejedelemséggel, ezzel pedig erős hatalmi centrumot hozott létre Közép-Európában. Morawiecki lengyel miniszterelnök az átadáson mondott beszédében kiemelte, hogy Zsigmond Ágost úgy építette és erősítette a térségünket, ahogyan a visegrádi országok is teszik egyre bátrabban.
A magyar miniszterelnök elsősorban a lengyel–magyar barátságot méltatta a Krakkóban rendezett ünnepi ceremónián, kiemelve, hogy a páncél újabb bizonyítéka és szimbóluma a két nép sorsközösségének. Elmondta, sokáig úgy éreztük, a páncél a magyaroké, és szívünkhöz is nőtt mint becses történelmi relikvia, de átadtuk, mert a lengyelek kérték, és a barátság megköveteli a szívélyes gesztusokat. Orbán Viktor hozzátette: a páncélt azért egy kicsit továbbra is magunkénak érezzük. Ezek a gondolatok önkéntelenül is utaltak arra a közös kultúrára, történelemre és hagyományrendszerre, amely a visegrádi államok régióját jellemzi. Így könnyebb a megértés, könnyebb az együttműködés, ezt bizonyítja a V4 harmincéves története is. Mint tudjuk, 1991. február 15-én írta alá a szerződést Visegrádon Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország, egyfajta ismétléseként annak a szövetségi rendszernek, amely ugyanitt született ugyanezekkel a szereplőkkel 1335-ben, Bécs árumegállító jogának semlegesítésére.
Leltári tévedés
A médiában a visszaadás szó terjedt el, már ami a jeles krakkói eseményt illeti, de ez tévedés. A gyerekpáncél ugyanis sohasem járt lengyel földön. Egy innsbrucki páncélverő műhelyben készült, királyi ranghoz illő műgonddal. A díszes vértezetet I. Ferdinánd magyar és cseh király rendelte meg, ő ajándékozta volna II. Zsigmond Ágostnak 1533-ban abból az alkalomból, hogy a lengyel királyfi eljegyezi a lányát, Erzsébet főhercegnőt. A lengyel rendek azonban kifogást emeltek, és megakadályozták a házasságot. Zsigmond Ágost már az eljegyzési szertartáson sem jelent meg, a krakkói érsek képviselte. Így a páncélt sem kapta meg, a bécsi fegyvertárba került. Itt jóval később, egy 1760 körüli leltározás során történhetett az a tévedés, hogy a gyerekpáncélt II. Lajos, a mohácsnál elhunyt, szintén Jagelló-házi magyar király vértezeteként regisztrálták. Könnyen szerepet játszhatott e félreértésben az a tény, hogy a már említett innsbrucki műhely Lajos számára is készített korábban egy gyerekpáncélt.
Zsigmond Ágost Lajosénak hitt vértezete a trianoni békediktátum egyik rendelkezése folytán került hazánkba Bécsből úgy, mint a magyarok jogos történelmi és „szellemi” tulajdona. Több mint tízévnyi kemény tárgyalássorozat után adták át az osztrákok. Lajos számukra is fontos uralkodó volt, ma is úgy gondolják, hogy rajta keresztül szerezték meg a Habsburgok a magyar trónt I. Ferdinánd királlyá koronázásával. Ebben nemcsak a Habsburg- és a Jagelló-ház közötti házassági szerződés játszott szerepet, de nyilván az is, hogy II. Lajos felesége, Habsburg Mária királyné Ferdinánd testvére volt.
Növelte a félreértéseket, hogy 1784-ben Dorffmaister István úgy festette meg II. Lajos vértes portréját, hogy Zsigmond Ágost Bécsben őrzött gyerekpáncélját vette hozzá alapul. A kép széles körben terjedt, másolás útján. A páncélt 1933-ban állították ki először Magyarországon, de csak az 1970-es évek elején merültek fel kétségek az eredetét illetően. Ekkor írta le Kalmár János fegyvertörténész, hogy a vértezet nem II. Lajosé, hanem II. Zsigmond Ágost lengyel királyé. A hazai történészi és muzeológusi szakma pedig csak a 2000 előtti években barátkozott meg ezzel a gondolattal. Kalmár János felvetését igazolta a páncélon található SE (Sigismund és Elisabeth) szignó is, valamint az, hogy a vértezet – méreteiből következően – egy tizenhárom éves kamaszra, és nem a kilencéves Lajosra készülhetett, mint ahogy addig gondolták.
Az igazság vértje
A Magyar Nemzeti Múzeum most gyászol. Legértékesebb darabjainak egyike volt a gyerekpáncél. De minden szakember érti és méltányolja a lengyel–magyar barátság megerősítésére tett gesztust. Orbán Viktor is célzott krakkói beszédében az átadást megelőző, hazai, berken belüli vitákra, amelyek egy szakmai kérdés körül forogtak. Az egyik oldal szerint nem szabad megbontani a múzeumi gyűjtemények egységét, a másik oldal viszont azt vallja, hogy alkalmazkodjanak a történelem igazságaihoz a gyűjtemények.
A szakemberek persze tudják, hogy Lengyelországot többször és módszeresebben rabolták ki idegen hatalmak, mint hazánkat. A Zsigmond Ágosttal kapcsolatos relikviák tömkelege is idegen földre került, felnőttpáncélját például Stockholmban őrzik. A lengyeleknek jóformán semmi sem maradt Zsigmond Ágosttól, ezért kérték el a gyerekpáncélt a magyaroktól, jogilag arra a majd harminc éve kötött megállapodásra támaszkodva, amelyet a tudományos és kulturális együttműködés terén kötött a két állam.
A lengyel történész és levéltáros Karol Biernacki, a Wacław Felczak Alapítvány elnöke szerint a páncél átadása rendkívül erős szolidaritásra utal a két nép között. És félreérthetetlen jelzés Európának és a nagyvilágnak is. Az aktus nyilvánvalóan bekerül Karol Biernacki magyar és lengyel nyelvű, tükörszerkesztésű történelemkönyvébe is, amelyet a magyarországi és a lengyelországi tanuló ifjúságnak szán, és amelynek szövegét az aktualitások tükrében kétévenként bővíti.
A hazánkban szolgáló lengyel pap, Paweł Cebula atya a páncélt és annak átadását szimbolikus eseménynek tartotta. A vért átvitt értelemben is fontos mindkét keresztény nép számára, tette hozzá a minorita atya, és utalt Szent Pál efezusiakhoz írott levelére, amelyben az áll, hogy „öltsétek magatokra az igazság páncélját”. Ma is aktuális üzenet ez lengyeleknek, magyaroknak! Az atya hozzátette, a két nemzet sorsközösségét mutatja az is, hogy II. Zsigmond Ágost annak a Jagelló-dinasztiának volt az utolsó uralkodója, amely még a magyar földről származó Szent Hedvig által került trónra. És azt is szimbolikus erejű jelnek tekinti az atya, hogy a páncéllal kapcsolatosan érvényre jutott a történelmi igazság, ami akár kelletlen vitákhoz is vezethetett volna a két állam között.
De a lengyelek és a magyarok nem vesztek össze!
