Ami félreérthető, azt félre is értik – így alkalmazható Murphy törvénye a magyar külpolitika és a környező országok viszonyában, amit végre meg kellene tanulnia a magyar külügynek is. Pozsony, miként Bukarest is, könyörtelenül lecsapnak a magasra adott labdákra.

Előkészítésből közepes

Az egészen augusztus 19-ig készséges és a látogatással szemben semmilyen ellenvetést nem tévő szlovák kormány hirtelen pálfordulása váratlanul érte a magyar diplomáciát. Az erejét próbálgató és fitogtató, belpolitikai csatározásokba merülő Pozsony és a „magyar kártyát” mindig kijátszó Robert Fico kormányfő láthatóan mindenáron ürügyet akart találni, hogy beolvasson Budapestnek. Felbátorodva azon, hogy a szomszéd válaszként nem alkalmazza a zsarolásba hajló szlovák módszereket, a kezdeti fenyegetéseket követően példátlan eszközhöz nyúlt: egyszerűen megtagadta a magyar államfő belépését Szlovákiába.

A „biztonsági kockázatot” jelentő Sólyom László komáromi útját Ivan Gasparovic államfő, Fico és Ivan Paska házelnök egyszerűen provokációnak minősítették, mert arra éppen Csehszlovákia megszállásának évfordulóján került volna sor. Ismert, hogy 1968-ban a Varsói Szerződés csapatai között magyar katonák is voltak. Az kevéssé érdekelte őket, hogy már az államfő és a magyar kormány is bocsánatot kért Szlovákiától a részvétel miatt, Sólyom éppen egy éve, a negyvenedik évfordulón beszélt erről. A valóságtól elrugaszkodottnak és talán még paranoidnak is kell lennie annak a szlovák politikusnak, aki a magyar államfőt szállító kocsikonvoj mellé tankokat vízionál, főképp, miután éppen a szlovák Jan Slota vetette fel három évvel ezelőtt Magyarország tankokkal való lerohanásának lehetőségét.

A másik indok szerint Sólyom és tanácsadói nem akartak találkozni pozsonyi vezetőkkel. Úgy tűnik, már az sem számít, ha a magyar államfő útját szervezők ezt udvariasan és diplomatikusan hozzák Pozsony tudomására. A kákán is csomót kereső szlovák diplomáciát semmi sem hatja meg, bár tény, hogy a közös magyar és szlovák múltról oly gyakran (és most épp Szent István államszervezői tevékenysége kapcsán) beszélő Sólyom László legalább a formalitás kedvéért leszervezhetett volna egy rövid találkozót a házelnökkel vagy a kormányfővel.

Robert Ficónál hivatalosan az verte ki a biztosítékot, hogy a magyar fél szerinte későn jelentette be a látogatás tényét. Balázs Péter külügyminiszter és a Köztársasági Elnöki Hivatal nem győzte hangsúlyozni, hogy ez már két hónapja megtörtént, amikor Sólyom László 2009. június 19-én átvette Peter Weiss, a Magyarországra akkreditált szlovák nagykövet megbízólevelét. Az államfő akkor jelezte részvételi szándékát, amit a nagykövet tudomásul is vett. A szóbeli közlést egy másik követte, amikor Weiss Sólyom külügyi főtanácsadójával beszélgetett.

Az első eset a diplomáciai érintkezésben a legmagasabb szintű hivatalos értesítésnek minősül, de a Sándor-palotában talán most egyszer és mindenkorra megtanulták, hogy az angolna-sikamlós Pozsonynak minden esetben írásos formában, akár többször is jelezni kell a szándékot. Fico szerint augusztus 13-tól tudtak erről: a pozsonyi magyar nagykövetség ekkor közölte azt levélben a szlovák külüggyel.

Hiába hangsúlyozza a KEH, hogy egészen augusztus 19-ig teljes együttműködést tapasztaltak Pozsony részéről, Szlovákia esetében lassan indokolttá válik egy külön diplomáciai kézikönyv összeállítása. Az egyik alaptézise ennek az lehetne, hogy egy diplomáciai útnak Szlovákiába nem az utazás előtt három nappal, hanem az utazás napján kell teljesen előkészítettnek lennie. Különösen igaz ez a jelenlegi helyzetre, hiszen június és augusztus között sok minden történt, többek között Magyarországnak a szlovák államnyelvtörvény-módosítás ellen indított – teljesen jogos – nemzetközi offenzívájának egy szakasza.

A szlovák kormány persze ezt „példa nélküli nemzetközi lejárató kampányként” élte meg. Budapestnek (ez lehetne a második alaptézis) az utolsó pillanatig résen kell lennie, és tilos (ez meg a harmadik) jóhiszeműnek lennie. Kérdés marad, hogy jó döntést hozott-e Sólyom László azzal, hogy végül nem lépett Szlovákia területére.

Pozsony tudatta, hogy ezt megtehetné, és a diplomáciai jegyzékben foglaltaknak nem kíván erővel érvényt szerezni. A mérges és kiszámíthatatlan „tátrai hiúz” ingerlése után az állat viselkedése láthatóan megjósolhatatlanná válik. Az államfő a szlovák lépéseket joggal nevezte megmagyarázhatatlannak és kimenthetetlennek.

Hihetetlennek hangzik, hogy hat évvel a két ország uniós csatlakozása után Szlovákia országos rendőrfőkapitánya és a szlovák közjogi méltóságokat védő hivatal elnöke várja a magyar államfőt egy (már csak virtuálisan létező) határátkelőhelyen.

Ismétlővizsga

Szinte kísértetiesen hasonló eseménysorozat történt idén márciusban, amikor Sólyom László Romániába látogatott. A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából utazott volna a keleti szomszédhoz, de a román légügyi hatóságok az utolsó pillanatban visszavonták a szállítógép számára kiadott marosvásárhelyi leszállási engedélyt. A köztársasági elnök végül magánemberként, egy nappal korábban, autóval ment Romániába. A magyar külügy a látogatást akkor is a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően készítette elő, a szükséges engedélyeket időben megkérték.

Sokáig folytak a találgatások arról, hogy mi lehetett a visszavonás oka, ürügyet végül a magyar külügy figyelmetlenségének köszönhetően találtak a másik ország (jelen esetben Románia) vezetői. Traian Basescu román elnök akkor egy tévéinterjúban sokadszor nyilvánvalóvá tette, hogy a területi autonómiára vonatkozó magyar elképzeléseket elutasítja.

Szerinte Sólyom az erdélyi önkormányzattal kapcsolatos nézeteivel és azzal, hogy ezeknek hangot is ad, nem tartja tiszteletben a román alkotmányt. Basescu beszélt a „casus belliről” is: Budapest rosszul fordította le a román megyei önkormányzat nevét, és abból azt lehetett leszűrni, hogy önkormányzatként, autonómiával rendelkező helyhatósági intézményként tekint az egyik (Hargita) megyére. A bakit a magyar fél kijavította, de már „késő” volt, hiszen a berepülési engedélyt addigra visszavonták. Románia nem kegyelmezett.

A köztársasági elnök egyébként tavasszal az eredeti tervek szerint a Vajdaságban ünnepelt volna, de a háromnapos utat Belgrád rossz szemmel nézte. Sólyom László így egy rövidebb programon vett volna részt, amire viszont az időközben berezelt Vajdasági Magyar Szövetség csapott le. Ők hirtelen jobbnak látták, ha egyedül ünnepelnek, és kérték az elnököt, ne jöjjön. Úgy tűnik, Sólyom László mindig és mindenhol vihart kavar. Még itthon is, hiszen még elnöksége előtt, civilként vett részt a bánáti bazsarózsáért vívott küzdelemben a NATO-radar ellen, amit elnökké választása után is folytatott, sikerrel. Akkor a Gyurcsány-kormány hisztériáját váltotta ki. Az elnök akciói elképesztő élességgel mutatnak rá a közéleti bátorság és a közéleti gyávaság seregei közötti ellentétre.

Melldöngetők

A magyar külügy most minden követ megmozgatna a csorba kiküszöbölésére, mert ha így megy tovább, Sólyom Lászlót csak Burgenlandban fogják szívesen látni, bár már ez sem biztos. Már a szabad demokrata Eörsi Mátyás is úgy véli, hogy soha nem voltak ilyen rossz állapotban a magyar-szlovák kapcsolatok.

A tökéletlen előkészítést a szlovák provokációra adott bizonytalan válaszlépések követik. A magyar diplomácia „sürgősen”, azaz jó pár nap késéssel tájékoztatta az esetről az uniós társországokat, miként Balázs Péter is az Európai Unió miniszteri tanácsának elnökét. Az ügy talán az Európai Parlamentben is téma lesz, várhatóan csekély visszhanggal. A további kemény lépések: berendelik a Külügyminisztériumba a szlovák nagykövetet, összehívják az Országgyűlés külügyi bizottságát és ott vitatkoznak egy nagyot…

Pedig Szlovákia akár még komoly bajba is keveredhetne. Egy baloldali cseh lap, a Právo vetette fel, hogy Budapest a luxemburgi Európai Bírósághoz is fordulhatna. Szlovákia ugyanis a schengeni egyezményt sértette meg azzal, hogy nem engedte Sólyom Lászlót a területére, mivel nyilvánvaló, hogy a magyar államfő látogatása semmilyen formában nem veszélyeztette volna a közrendet.

Sólyom László köztársasági elnök minden bizonnyal folytatni kívánja külföldi útjainak eddigi gyakorlatát, a régóta változatlan alapelvvel, miszerint „a szomszédos országok vezetőinek kölcsönös utazásai hozzájárulnak a bizalom erősödéséhez és az előítéletek lebontásához”. Ehhez azonban a jövőben a magyar kormányzat részéről több következetességre, és főleg határozottságra lesz szükség. Mert mi lett a szlovákiai Szent István-szoboravatásból?

A köztársasági elnök nélkül kellett megtartani, egy nappal később pedig – holott az eseményre ők sem mentek el – már ott volt a (hivatalosan nem létező, pontosabban nem tudni melyik) Magyar Gárda és a Jobbik koszorúja, illetve tojásfoltok virítottak a szobor talapzatán… Balázs Péternek egy dologban bizonyosan igaza van. Csorba esett Magyarország becsületén.

Monostori Tibor