Amikor az állam lemond emberekről, mert már nem tudja kezelni a helyzetüket, az a helyzet áll elő, mint a nálunk szinte minden téren fejlettebb Csehországban. A nagy önállóságot adó cseh önkormányzati rendszer és a nálunk is jól ismert szociális megszorítások Csehországban is felgyorsították a szegregációs folyamatokat. Az elszegényedés természetszerűleg azokat a rétegeket sújtotta először, amelyeknek nincsenek tartalékaik. Sem gazdasági, sem pedig a magas szintű oktatásból eredő szellemi tartalékaik. A szűkülő gazdasági lehetőségek korlátozzák az iskoláztatás lehetőségeit, erősödik a mindennapokban tapasztalt diszkrimináció, és ezek együtt elhitetik az adott közösséggel, hogy nem hasznos tagjai a társadalomnak és a nemzetnek.

Ez a kikristályosított rasszista spirál. A kirekesztett közösség válasza erre (eléggé el nem ítélhető módon), hogy amennyiben nem tagja a társadalomnak, úgy a szabályok sem vonatkoznak rá. Ezt persze még fokozza a nyomor és az elkeseredettség. A többségnek is megvan az adekvát válasza a jelenségre, az a vélemény alakul ki, hogy a cigányok deviánsak, képtelenek együtt élni a társadalom nagyobbik részével.

Számos ilyen helyzet jött létre a posztkommunista országokban amelyek közül a legnagyobb visszhangot kapó történet az észak-csehországi Ústi nad Labem-ben a helyi roma közösség elszigetelésére épített kétméteres fal volt. A város talán leginkább azokra a bányászvárosokra emlékezetet, amelyeket itthon is szép számmal találhatunk. Amikor a rendszerváltás után az állam már képtelen fenntartani a gazdaságtalan gyárakat és bányákat, egyetlen megoldást lát: bezárja ezeket. Ennek következtében az addig nagyarányú foglalkoztatottság átvált nagy munkanélküliségbe.

Természetesen a cigányok az elsők, akiket elküldenek a munkahelyekről, hiszen köztük a legmagasabb az iskolai végzettség hiánya. Lassan a városban eluralkodik a munkanélküliség, mert a szolgáltató ipar is megszűnik – kereslet hiányában.

A romák a város külső részén éltek, amely akkor még semmiben sem különbözött a város más részeitől. A rendszerváltással és a szociális megszorításokkal azonban elindult a szegregációs folyamat, amelynek a végén a falat 1999. október 13-án tizennégy óra alatt építették fel, majd nemzetközi nyomásra negyvenhárom nap után lebontották. A fal építésével a város vezetése a nem roma lakók petíciójára reagált, amely szerint a cigányok rendetlenek, hangoskodnak és lopnak.

A fal lebontásával és a környéken élő csehek lakásainak – messze a piaci áron felüli – önkormányzati kivásárlásával a konfliktus lecsillapodott, azonban a helyzet a városban máig feszült. Egy biztos: a holokauszt rémtetteit jól ismerő cseh történelem tanulságait félredobva építettek fel egy gettót Európa közepén, a XXI. században. Jelenleg a nyugalom viszonylagos, mivel a lakótelepen 24 órán keresztül kutyás-gépkarabélyos járőrök figyelik a romákat: szolgálnak és védenek. Petr Gandalovic Ústi nad Labem polgármestere szerint azért, mert „a romákra egyfolytában nyomást kell gyakorolni, hogy betartsák a rendet.”

Jozef Lacko helyi lakos régebben Ústi nad Labemben az Új Világnak nevezett cigány telepen élt, de családjával elköltöztek onnan, mert egy idő után a szolgáltatók nem küldtek számlákat. Bementek hát érdeklődni az önkormányzathoz, ahol azt mondták: az Új Világ hivatalosan már három éve nem létezik, mivel törölték a nyilvántartásból.

– Soha nem felejtem el a falépítés napját. A tévéből tudtuk meg, hogy el akarnak egy fallal választani a világtól. Ettől kezdve őrt álltunk a háznál esténként. Aztán az egyik délelőtt megérkeztek a munkások és elkezdték ásni a gödröket. Összejöttünk vagy harmincan-negyvenen és nem engedtük, hogy a munkások tovább ássanak. Aztán megérkezett vagy százötven rendőr, és még nagyobb cirkusz lett. El akartak zavarni minket, de estig így is meg tudtuk akadályozni a falépítést. Éjszaka arra ébredtünk, hogy félig már áll a fal. Felköltöttük a többi családot, de már semmit sem tudtunk tenni, mert a rendőrök sorfalat álltak a fal mellett. Szerintem, ha fizetek hatezer-kétszázkettő korona lakbért minden hónapban, akkor ugyanolyan jogom van, mint egy fehér embernek. Akkor nem hagyom, hogy bezárjanak, mint az állatkertben. Egy hónap után végül elbontották a falat. Ha lenne pénzem, elköltöznék innen, de ebből a fizetésből nem tudunk spórolni. Mi már itt halunk meg…

Azok a csehek, akik itt laktak, lassan szinte mind elköltöztek, mint ahogy azok a romák is, akiknek volt elég pénzük. Ebből is látszik, hogy ez nem elsősorban romakérdés, hanem szociális katasztrófa. A négy nagy lakóépület közül már csak kettőben laknak, de velük szemben a rendőrörs még működik. Az ablakoknak már csak a helyük van meg, ahogy az ajtók is hiányoznak. Mivel a szolgáltatásokat az önkormányzat már régen megszüntette, nincs vezetékes ivóvíz, gáz és szemétszállítás. A helyi általános iskolának a helyét sem találjuk meg, ahogy a boltokat is hiába keresnénk Lassan mindent megszüntettek a környéken a szociális válság megoldására hivatkozva. A környéken már nem jár semmilyen közlekedési eszköz, csak a Moszkvába tartó vonat rohan el a telep mellett…

Mindenhol szomorúság, bánat, kilátástalanság és teljes apátia uralkodik. Lacko szerint nem ok nélkül van ez így:

– Mi nem létezünk senki számára, sem a gyerekek, sem az öregek. Az állam és az önkormányzat szemében mi vagyunk a láthatatlan lakótelep. Itt nincs semmilyen munkalehetőség, nincs közért, nincs orvos, nincs semmi. Egyedül maradtunk és ez már így is marad. Innen nincs kiút, mert akik itt maradtak, kapnak az államtól tízezer korona segélyt (körülbelül 90 ezer forint), de ez egy hatgyerekes családnak semmire sem elég. Munkát sehol sem lehet találni, mert látják, hogy cigány vagy és amint megtudják, hogy hol laksz, rögtön elküldenek. Ezért nagyon sokan próbálnak meg máshonnan pénzhez jutni, hogy legalább a gyerekekre jusson. Sajnos elég nagy a bűnözés és a drogok is megjelentek a telepen, de mi itt a közösségi házban (ami mindenféle támogatás nélkül az egyik elhagyott házban üzemel – a szerk.) próbáljuk a gyerekeket megóvni ettől.

Jelenleg már csak körülbelül nyolcvanan laknak a telepen, azok nagy része pedig még gyerek, akik láthatóan alultápláltak, viselkedésükben nagy antiszocialitás és agresszió fedezhető fel – talán nem véletlenül. A higiénés állapotok csak egy közép-afrikai vagy dél-amerikai nyomortelephez hasonlíthatók. A mindennapos fürdés vagy tisztálkodás is nagy problémát okoz, ebből következően a betegségek megjelenése nagyon sűrű, a gyógyulási folyamat pedig hosszan elnyúlik, tekintettel az orvosi szolgáltatások hiányára és a gyógyszerek általuk megfizethetetlenül magas árára. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy ma Magyarországon is felbukkannak ennek kezdeti tünetei. Ha pedig azon elmélkednénk az orvosi rendelőben ülve, vizitdíjas blokkunkkal a kezünkben, hogy ez hova vezet, akkor a választ már meg is kaptuk. A gyerekek nagy részének fogalma sincs az általános és mentális higiéniáról. Nem azért, mert nem lenne rá igényük, hanem azért, mert a telepen talán öt fürdőszoba ha van, és ezekben sincs mindig víz.

Az élet alapvető színtereit nem ismerik, mivel be vannak zárva ebbe a gettóba, ahol nincs postahivatal, bolt, vagy bármi, amiből a társas kapcsolatok működését megismerhetnék. Azok közül a gyerekek közül, akik itt nőnek fel, nagyon soknak nincs rendes cseh neve, mivel a telepen születnek meg, s mivel az orvos és a kórház sokba kerül, szüleik nem jegyeztetik be őket, így az állam hivatalosan nem is tud a létezésükről. Nincs személyi igazolványuk, társadalombiztosításuk, lakhelyük – a semmi határán élnek.

A látható falat lebonthatta a nemzetközi felháborodás, de a láthatatlan fal ott maradt. Azt a láthatatlan kerítést, amelyet az önkormányzat segítségével a nyomor és a kilátástalanság rakott, vajon ki bontja majd le? A rendőrökön kívül nincs senki, aki betenné a lábát a Malicni utcába, amely így a senki földjévé vált, olyannyira, hogy a város hivatalos térképén a területet beépítetlenként tüntették fel évekkel ezelőtt.

E város példája szolgáljon tanulságul mindenki számára, hogy a „gazdaságilag nem hatékony ágensnek”, vagyis az átlagosnál szegényebb embernek a vadkapitalista szemléletben milyen jövőt szánnak. Vajon ha jobban megnézzük, hány hét, hány hónap, hány év a különbség egy magyar vidéki falu és Ústi nad Labem között?

László Zoltán

A szerző a fővárosi közgyűlés tagja, cigány politikus