Megállítható-e a közel hatvan éve lefelé robogó demográfiai hullámvasút? Sikerül-e belátható időn belül elérni, hogy a termékenységi ráta 2,1 százalékra növekedjék? Elegendő lesz-e a családtámogatásra fordított évi 1900 milliárd forint ahhoz, hogy nőjön a gyermekvállalási hajlandóság? Helyes válaszok nélkül tovább öregszik és csökken a magyar népesség.

Fotó: http://www.shutterstock.com/illusztráció

Lassan a Ratkó-unokák népes nemzedéke is átlépi a negyedik ikszet, ám a tőlük várt gyerekseregnek csak egy része jött a világra. Sőt, a fiatal családok 2010-ben azzal sokkolták az egész társadalmat, hogy a termékenységi ráta kritikus tartományba, 1,2-re süllyedt. Ez előrevetítette a magyar népesség megfeleződésének rémét a közeli jövőben. Ezek után meglehetősen nagy optimizmus kell ahhoz, hogy elhiggyük, az utánuk szülőképes korba lépő kis létszámú korosztályoknak sikerülhet az, ami az előttük járó nemzedéknek nem: stabilizálni a magyar népességet. Ennek ellenére a hét évvel ezelőtti kormányváltás óta a társadalom óriási erőfeszítéseket tesz, hogy megállítsa a termékenységi ráta további süllyedését, és megfordítsa a drámai végkifejlettel fenyegető folyamatokat.


Elmozdultunk a holtpontról

Az erőfeszítések része volt a családtámogatási rendszer átalakítása annak érdekében, hogy ne csak az első gyerekek szülessenek meg, de kövessék őket a második, harmadik babák. Ezt a célt szolgálták az adókedvezmények, a rugalmas otthon­teremtési támogatások, a gyermeknevelési költségek lefaragása az ingyenes tankönyvek és gyermekétkeztetés révén, a gyerekek ellátását megkönnyítő intézményhálózat fejlesztése, a rugalmas óvodalétesítési szabályok, s az, hogy megkönnyítették az édesanyáknak a munkaerőpiacra való visszatérést. A nem titkolt kormányzati szándékok között szerepelt, hogy a támogatások megerősítsék a középosztálybeli családokat, hiszen éppen e körben volt alacsony a gyermekvállalási hajlandóság. A harmadik, negyedik gyerekek általában a legszegényebb és a leggazdagabb famíliákban születtek, születnek meg.

A kormánydöntéseknek köszönhetően a családok támogatására fordított összeg rövid idő alatt elérte a GDP 4,6 százalékát, jövőre várhatóan túllépi az 5 százalékot. Ez a jövőt szolgáló befektetés, ha nem is látványos, de gyors eredményt hozott. A termékenységi ráta elkezdett fölfelé kúszni, 2015-re elérte az 1,42 értéket. Ez azért sem lebecsülendő siker, mert évente nagyjából harmincezerrel csökken a reménybeli édesanyák száma. Ennek magyarázata egyszerű: részint alacsony létszámú korosztályok lépték át a felnőttkor küszöbét, részint már nálunk is érvényesül a gazdag uniós országok elszívó hatása, így megnőtt az időlegesen vagy végleg külföldre költözők száma, a korcsoporton belül arányuk elérheti akár a 8 százalékot is. Ez pedig nem kedvez a korai gyermekvállalásnak.

A demográfiai gondjaink tetemes része ugyanis abból következik, hogy a képzési idő meghosszabbodása, valamint az önálló egzisztencia megteremtésének időbeli kitolódása azzal jár, hogy a párok egyre későbbre halasztják első gyermekük megszületését. A nők átlagosan közel harminc, a férfiak 32 éves korukban vállalkoznak először erre a kalandra. Harmincöt fölött pedig a családok kétszer is meggondolják, vállalják-e a második, harmadik vagy éppen a sokadik gyermeket.

E realitások vezették Orbán Viktor miniszterelnököt, amikor bejelentette, a kormány gyermekvállalási akciótervet dolgozott ki, amelynek 2018-as költsége elérheti az 1000 milliárd forintot is (a részletek előző lapszámuk Leltár rovatában olvashatók.) A diák- és jelzáloghitelek jelentős részének átvállalása, a további bölcsődefejlesztések a fiatal családok terheinek csökkentését, a bátrabb családtervezést szolgálják.

A kormányzati szándék találkozik a fiatalok terveivel. A felmérésekből kitűnik, egyre kevesebbek számára vonzó a szingli lét, ismét kezd divatba jönni a mátkaság, és egyre többen mondják ki a boldogító igent. Míg 2010-ben mindössze 35 500 pár döntött a házasságkötés mellett, addig ez a szám öt év alatt elérte a 46 ezret, és rövid stagnálás után ismét növekedésnek indult. Ez akkor is trendfordulót jelez, ha tudjuk: a házasságok közel fele válással végződik. Ám azt is igazolják a statisztikai adatok, hogy a fiatalok könnyebben vállalkoznak gyermeknevelésre, ha házasságban élnek.


Azonnali válasz

A több évtizedes tapasztalatok persze óvatosságra intenek mindenkit, aki vállalkozik a számok elemzésére, vagy netalán valamiféle jövőképet akar felrajzolni. A magyar társadalom valóban nagyon gyorsan reagál a mindenkori kormányok intézkedéseire. A Ratkó-korszakot lezáró, a világ legliberálisabb abortusztörvényére szinte azonnal válaszoltak a nők: a születésszám rövid idő alatt a mélybe zuhant. Az 1958-as, közel 170 ezer baba helyett alig 130 ezren látták meg a napvilágot 1962-ben. Az egész világon egyedülálló gyes 1967-es bevezetése felfelé lódította a demográfiai hullámvasutat: a fiatalasszonyok tömegei éltek az alkalommal, hogy otthon maradhattak csecsemőjükkel, miközben nem kellett lemondaniuk az önálló keresetről sem: a gyes átlagos összege akkor elérte a női átlagbér 40 százalékát. A gyes azonban hosszú távon nem váltotta be a reményeket. A Ratkó-gyerekek a kétgyermekes családmodellre rendezkedtek be, a háromgyermekes család már nagynak számított. Ez pedig nem volt elegendő a népesség reprodukciójához. A gyed 1985-ös bevezetése azután újabb segítséget és anyagi biztonságot jelentett a családoknak. Áttörést ugyan nem hozott, a családmodell nem változott. Ám Magyarország elkerülhette a termékenységi ráta drasztikus csökkenését, ami egyformán sújtotta 1990 után a rendszerváltó országokat. Igaz, ebben szerepet játszott Antall József miniszterelnök makacssága is. Mereven ellenállt azoknak a világbanki követeléseknek, hogy a szociálpolitikai kiadásokat nagyjából a harmadik világ szintjére apasszuk.

A közbizalom megrendülését végül a Bokros-csomag számlájára írhattuk. A liberális ideológia nevében Horn Gyula pénzügyminisztere a családpolitikát szegénypolitikává változtatta, megszüntette a gyedet, és még a családi pótlék jogosultságának határát is úgy állapította meg, hogy még a közismerten alacsony keresetű tanárok sem részesedhettek belőle. A hatás nem is maradt el: a születésszám százezer alá csökkent. A családok ráébredtek, hogy egy bizonytalan, válságokkal terhes világban csak magukra számíthatnak. A gyermek immár nem jelentett értéket az ország számára, a család túlélésének pedig hovatovább gátja is lehet egy újszülött.

Az első Fidesz-kormány 1999-ben hiába vezette be ismét a gyedet, s hiába járt immár alanyi jogon a gyes a kisgyermekes anyáknak. Nem volt hosszú életű az otthonteremtés támogatása sem. A 2002-es kormányváltás után az MSZP–SZDSZ-kormányok lesöpörték a jobboldali intézkedéseket, megnyirbálták a családtámogatásra fordítható költségvetési pénzt, az otthonteremtési támogatást pedig „piacbarát” devizahitelekké alakították, miközben a kormányváltást megelőző időszakban emelkedésnek indult kereseteket is sikeresen elinflálták, még a gazdasági válság kitörése előtt.

A családi reakció ezúttal sem maradt el: a termékenységi ráta a már említett 1,2-es szintre zuhant. Demográfiai szempontból pedig elvesztegettünk nyolc, szó szerint életbevágó évet.


Esély a sikerre

Innen szép nyerni, mondhatták a 2010-es kormányváltás után pozícióba került családpolitikusok, és ismét nekiláttak a liberális elvek alapján szétbombázott családtámogatási rendszer újjáépítésének. Közismert mindaz, ami azóta történt. A magyar családok ismét reagáltak a váltásra: növekedésnek indult a házasodási kedv, a termékenységi rátát sikerült elmozdítani a holtpontról. Ám attól még távol vagyunk, hogy elmondhassuk: a magyar társadalom képes újratermelni önmagát. A népességcsökkenést egyelőre nem sikerült megállítani. A fordulathoz nélkülözhetetlen a nép­egészségügyi helyzet változása, ami segítene abban, hogy kitolódjon az életkor. És meg kell állítani a fiatalok elvándorlását is. Igaz, e szempontból előnyösebb helyzetben vagyunk, mint az uniós tagországok elsöprő többsége. Csak éppen mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egyetlen családot is hagyjunk elcsábítani itthonról. Hiszen mi nem migrációval akarjuk megoldani népesedési problémáinkat.

A kedvezőnek mondható jelek éppen ezért biztatóak. Igaz, a Fidesz–KDNP-kormány tisztségviselői rendszerint elmondják: bár a családtámogatási rendszer elemeit hosszú távra tervezték, ám amíg jobboldali kormány áll a kormányrúdnál, addig mindenképpen számíthatnak a családok a támogatásokra.

Ez az ígéret, valamint a gazdaság és a jövedelmek növekedése esélyt kínál arra, hogy 10-15 év távlatában valóban képesek legyünk a népességcsökkenés megállítására. Ehhez azonban a pénzen kívül másra is szükség van: nélkülözhetetlen az újraéledt közbizalom megszilárdulása, és – miként Demény Pál demográfus nyilatkozta a Demokratának – a társadalom spirituális, kulturális megújulása. A genderhívők egyre agresszívabb támadásai közepette ez sem egyszerű feladat.

Nagy Ida