Békéért kötelet
Tisztelettel tartozunk a kilencvenharmadik évét taposó Fekete Pálnak. A forradalom fontos vidéki szereplőjét nem tudta megtörni Kádár bosszúja, pedig mindent megtett, hogy kiiktassa a mindennapokból, vagy a rendszer igájába kényszerítse. Fekete Pál volt az, aki megmentette Békéscsabát a szovjet tankok ostromától.
A pártállam baloldali örökösei igyekeznek átírni az 1956-os forradalom krónikáját, és magukénak hazudják annak szellemiségét. Úgy forgatják a szót, mintha a forradalom meghatározó szereplői kizárólag a Rákosi-féle diktatúrára, a rendszer sztálinista brutalitására ráunó reformkommunisták lettek volna. Egészen odáig, hogy Gyurcsány Ferenc egyenesen Nagy Imre reinkarnációjaként aposztrofálja magát.
Ehhez képest Fekete Pált még 1989-ben is figyelte az államvédelem, nehogy az orosz–történelem szakos tanár véletlenül katedrát kapjon valahol, akár egy kis falu iskolájában. Pedig nem vett fegyvert a kezébe, nem bántott senkit a forradalom napjaiban. Más volt a bűne: az ő fellépése nyomán maradt el a vérontás Békéscsabán 1956 novemberében. Márpedig Kádár az ilyen bölcs és szervezőképes emberektől jobban tartott, mint az utca hőseitől. Úgy gondolta, hogy ha új rendszert akar a nép, az efféle férfiak fogják felépíteni. Ezért végezték ki Brusznyai Árpádot és Szobonya Zoltánt is.
Békéscsaba ostromgyűrűben
A szovjet vezetés, miután egy vita során végül úgy döntött, mégsem adja fel Magyarországot, biztosra akart menni. A katonai parancsnokok úgy készítették fel a közvetlen eligazításokon az egységeiket a forradalom leverésére, hogy az egész nem más, mint a második világháború folytatása, azaz megint a fasiszták ellen kell harcolni. Békéscsabát két hadosztály fogta körbe. Az egyik Kijev mellől, a másik a Duna-deltából érkezett, összesen 340 páncélozott járművel. Talán az is indokolhatta ezt az erőkoncentrációt, hogy Békéscsaba a néphadsereg egyik legfontosabb tiszántúli bázisa volt. Amikor Fekete Pál vezetésével megalakult a városban a megyei forradalmi bizottság, sok magyar katona került a szervezetbe. Moszkva tehát lehetségesnek tartotta, hogy Békéscsabánál klasszikus katonai összecsapásra is sor kerüljön.
A fiatal orosz–történelem szakos tanár, Fekete Pál négyszer tárgyalt a felvonuló szovjet egységek parancsnokaival. Elkerülendő a harcot, amely a túlerő és a nagyobb tűzerő miatt inkább a magyar egységek vérének kiontását eredményezte volna. Több történész is figyelmeztet arra, hogy a forradalom pártjára álló honvédek hősiesen harcoltak, de a november 4-i szovjet támadás megtervezett, összehangolt katonai művelet volt, amelyet civilbe öltözött ÁVH-sok információkkal is segítettek. Ott rejtőztek Békéscsabán is, főként hogy addig önálló laktanyájuk is volt a városban.
Egy idegen alezredes érkezett, és azt állította, olyan központi parancsot hoz, amely szerint le kell fogni a csabai ávósokat. Fekete Pál tiltakozott, a nép féktelen haragjára és az esetleges vérontásra hivatkozott. Úgy vélte, hogy szabályos és törvényes bírósági eljárásban kell felelősségre vonni az Államvédelmi Hatóság bűntettekben felelős tagjait. Mégis megkezdődött a begyűjtésük. Fekete Pál úgy érezte, csak akkor kerülhető el a vérontás, ha figyelmeztet néhány ávóst, hogy sürgősen merüljön alá a civil életbe, és maradjon csendben. Azt viszont nem ígérte, hogy bármelyikük is megúszhatja az elszámoltatást a konszolidáció után.
Békéscsabán egyébként a magyar katonákat hamar demoralizálta a látványos szovjet túlerő. A forradalmi bizottságban szerepet vállaló honvédek gyorsan kiléptek a szervezetből, sőt, kezdték összefogdosni az ismertebb és aktívabb felkelőket is. Fekete Pál szabadította ki őket, miután tárgyalt a honvédalakulat vezetőjével.
Szétrobbantott vesék
Bár a szovjet parancsnok november 3-án még azt ígérte, katonái nem jönnek be Békéscsabára, november 4-én mégis a városra rontottak. Fekete Pált pajzsként tolta maga előtt a tankoszlop, hogy ezzel is csökkentsék a viszonttűz kockázatát. A szovjet lövések elsősorban a boltok kirakatára irányultak, a tankokról leugráló katonák nagy-nagy örömére. Aztán nekimentek a honvédség laktanyájának is; onnan sem lőttek vissza.
A KGB november 7-én fogta le Fekete Pált. Akkoriban egy szovjet bombázóezred állomásozott a debreceni repülőtéren, annak a fogdájába vitték. Úgy volt, hogy a Szovjetunióban számoltatják el, aztán mégis hazaengedték. Másodjára 1957 februárjában jöttek érte, akkor már a magyar belügyesek.
Sok régi ávóst ismert fel a nyomozók és az őrök között. Egyenruhájuk változott, de a brutalitásuk a régi maradt. Egy békéscsabai kihallgatás maga volt a pokol. Híressé vált az itt alkalmazott vízkúra, ami azt jelentette, hogy töméntelen vizet itattak a fogollyal, üríteni viszont nem engedték. És ütötték, rúgták a megtelt veséket, amíg szét nem szakadtak.
Fekete Pált is rendszeresen verték, sokszor félholtra. És ha merő vér lett az inge, akkor kapott egy vödör vizet, hogy azonnal mossa ki, és amúgy vizesen vegye is vissza. A foltok csak halványultak, de tartották magukat. A látogatói ruhacserénél ilyen foltos inget vitt haza az anyósa. Az asszony minisztériumi szinten akart tiltakozni a brutális bánásmód miatt, de megfenyegették, hogy ő is könnyen a rács mögött találhatja magát. Fekete Pál feleségét addigra egyébként elzavarták Békéscsabáról két gyerekükkel együtt, és a tanári pályáról is eltávolították.
Hivatalosan senkit sem bántottak a börtönben Kádár emberei, a régi ávósok. Ezt Fekete Pál is aláírta, így tett a legtöbb szabadulásában reménykedő fogoly. Sok gyermek és unoka csak a rendszerváltáskor tudta meg, hogy apja vagy nagyapja megjárta Recsket. A hallgatást nagyon komolyan kellett venni a megfélemlített embereknek – Kuncze Gábor, a Horn-kormány SZDSZ-es belügyminisztere még a kilencvenes években is olyan hivatalos igazolást adott ki az ausztrál hatóságoknak, hogy Magyarországon senkihez sem nyúlt egy ujjal sem az Államvédelmi Hatóság.
Tönkretett életpálya
Fekete Pált 1957 decemberében állították bíróság elé. A vád fegyveres felkelés szervezése volt, az ítélet életfogytig tartó börtön. A hatalom nem merte első körben halálra ítélni, de erre is volt tervük: ha Fekete Pál fellebbez a kiszabott életfogytig ellen, akkor nemhogy nem enyhítik az ítéletét, hanem szigorítanak rajta. Elmaradt a fellebbezés, de így sem hagyták békén, új vádat próbáltak konstruálni, amely szerint felrobbantott egy szovjet katonai szerelvényt, ez az eljárás azonban elhalt Kádár és Biszku vitáján – előbbi kevesebb, utóbbi több kivégzést szeretett volna látni.
Fekete Pál az 1963-as amnesztiával szabadult. Már ha igazi szabadulásnak nevezhető börtönből átkerülni rendőri felügyeletbe. Vagy például az, hogy csak ott dolgozhatott, ahol a hatóságok engedték. Mondjuk egy agyagbányában, távol a katedrától, bármiféle népneveléstől… A figyelők, akik Fekete Pálon tartották a szemüket, ajánlatot tettek neki, mondván: visszatérhet a tanári pályára, ha együttműködik velük. De nem írt alá. Apja egykor így intette: ha megtagadod az elveidet, élő halott leszel. Fenyegették, hogy le kell töltenie a büntetéséből hátralévő éveket. Felesége, aki mindvégig kitartott mellette, azt mondta, töltse le. Vegzálták később is egy feljelentés miatt, Pozsgay Imre mentette ki, de azt ő sem tudta elérni, hogy taníthasson is.
Pedig Fekete Pál nem csak tanár volt. Kutatta a Tiszántúl történetét, kereste a helytörténeti érdekességeket, sokfelé tartott előadásokat a TIT égisze alatt. Az orosz nyelvet az édesapjától „örökölte”, aki a cári csapatok fogságába került az első világháborúban, jóval később pedig megjárta a Gulag donbaszi táborát és annak szénbányáját is. Jól jött nyelvtudása a forradalom alatt, és vélhetőleg Fekete Pál orosz szavai sokat segítettek abban, hogy Békéscsaba elkerülje a rommá lövetést.
Négy könyvben örökítette meg Fekete Pál önmaga nehéz sorsát, és rajzolt képet a pártállami korról. Létrehozott egy kis 56-os múzeumot Békéscsabán a Kazinczy általános iskola egyik melléképületében, hogy a tanuló ifjúságnak is megőrizze a forradalom emlékét. A város pedig díszpolgárává avatta hálából, amit érte tett.
