Ellenzéki politikusok a Női Érdek és a Transparency International által rendezett, Nők a politikában című konferencián
Hirdetés

2013-ban lépett kapcsolatba feminista szervezetekkel, ám tagja soha egyiknek sem volt. Taktikus médiát szeretett volna csinálni feminista körökben, azaz olyan művészeti projekteket, amiknek tétjük van, és amik valós társadalmi kritikákat fogalmaznak meg női szemszögből – emlékszik vissza Bajusz Orsolya, aki az elmúlt években belülről követte végig a hazai feminista közegben végbemenő folyamatokat.

– Én akkor azt hittem, hogy a feminizmusba belefér a liberalizmuskritika, ám gyorsan műveltnyugatozó, hatalmaskodva kioktató, jóemberkedő figurákkal találtam magamat egy brancsban, akik ezer szállal be voltak kötve különféle, magukat baloldalinak és liberálisnak nevező pártokhoz, mint a DK vagy az MSZP.

A jelenleg a kortárs művészet határ­területeivel foglalkozó kutató elmondja, hogy bár léteznek valóban civilek is ezekben körökben, a hangadók és érdekeltségi köreik mind pártokhoz vagy külföldi lobbikhoz köthetők. Ennek tudhatók be a kormány elleni rendszeres hergelések és az is, hogy a nagyobb eseményekre – mint például a Női Érdek és a Transparency International által rendezett, Nők a politikában című 2019-es konferencia – kizárólag ellenzéki képviselőket hívnak meg; vagy hogy az e szervezeteket szponzoráló Norvég Alap támogatásairól döntő, az Ökotárs vezette konzorcium által felkért bírálók között olyan pártpolitikusok voltak, mint Kaufer Virág korábbi országgyűlési vagy Matiszlovicsné Horváth Éva volt MSZP-s önkormányzati képviselő. Emellett számos feminista aktivista köthető a Soros-szervezetekhez. Ilyen például Pap Réka Kinga aktivista, aki a Soros-által támogatott Eurozine újságírója, vagy Mérő Vera, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene nevű Facebook-oldal alapítója, aki korábban az Amnesty International Magyarország kampánykoordinátoraként dolgozott.

Mivel Bajusz Orsolya a „konzervatívabb”, második hullámú feminista irányvonalat képviseli, nem kellett sokat várnia, hogy szembekerüljön a woke-okkal, vagyis a „társadalmi igazságtalanság” ellen küzdő radikális progresszívokkal és a transzfeministákkal, akik őt megvetően csak TERF-nek („transzokat kirekesztő radikális feminista”) neveztek, ami a hangadó Transvanilla blog értelmezésében egyszerűen csak „bigott transzfóbot” jelöl. Mint mondja, teljesen abszurd, hogy azok, akik ma a „legelnyomottabb nők” szerepében tetszelegnek, születésük szerint valójában férfiak.

Korábban írtuk

Bajusz Orsolya

Bajusz Orsolya azzal is kihúzta a gyufát, hogy 2017-ben Feró Dalmával együtt elkészítette A világ legelnyomottabb embere című „transzzsidó filmet”, amely görbe tükröt mutatott a magát baloldalinak tartó belvárosi közegnek. A történet hőse ugyanis egy magát zsidónak képzelő nem zsidó, aki magát tartja a világ legelnyomottabb emberének. Részben a támadásokra válaszul 2018-ban a kutató A kultúrharc legmélyebb bugyrai néven blogot indított, ahol a mai napig rendszeresen bemutatja a mozgalmon belüli konfliktusokat, kommentharcokat. Mivel kibeszélt a kánonból, állandó célpontja lett a transzaktivistáknak, és a woke irányt követő Genderfészek Face­book-csoportban fröcsögő gyűlölettel beszélnek róla.

Szerencsére mindennek a való életben nincs tétje, hiszen a „nyugatos” szekta befolyása csak a fent említett szervezeteken belül erős, és a Körúton kívül is van élet. Bajusz Orsolya meglátása szerint sincsen értelme belemenni ezekbe a vitákba, ugyanis nem lehet alapvető biológiai tényeket tagadni, vagy ahogy woke szlengben mondják, „dekonstruálni”.

– Ha egy férfi szoknyát húz, kirúzsozza magát, és innentől kezdve nőnek számít, akkor felvetődik a kérdés: mégiscsak létezik női princípium? – kérdi. Úgy látja: az áldozati szerepért való versenynek nincs köze a feminizmushoz.

– Ez a közeg a tudomány- és valóságtagadásra meg a szociopátiára épül. Ez egy perverz játszma. Vannak, akik epekednek az áldozati szerepért, amit ők a nőiséggel azonosítanak. Engem is kioktattak arról, hogy senkinek nem kérdőjelezhetem meg az áldozatiságát. Ez gyakorlatilag szabad rablás szociopatáknak, hiszen ha van áldozat, akkor valakinek szükségszerűen bűnösnek is lennie kell.

Bajusz Orsolya elmondja, hogy pár évvel ezelőtt még mindenki nevetett a köreikben azokon a fogalmakon, hogy „ciszneműség” vagy „szexmunka”, majd hirtelen mégiscsak egy karikacsapásra zászlajukra tűzték ezeket, holott teljesen evidens, hogy semmi közük nincsen a valódi feminizmushoz.

– Azt gondolom, hogy a feministák többsége a mai napig nem hiszi el a transzdogmát. Inkább arról lehet szó, hogy sokaknak erős igényük van arra, hogy a magukat a progresszió letéteményeseinek szerepébe helyezve hatalmat éljenek meg, a közösségi média pedig tökéletes felület ezeknek a kiélésére. Másfelől érvényesül a kontraszelekció is: aki nem kellőképpen szoglalelkű, és nem hajlandó valóságtagadásra, azt kilökik a mozgalomból. Sokan, akik nem értenek egyet a woke dogmákkal, látva az érzelmi zsarolást és az online lincselést, inkább hallgatnak – mondja.

Bajusz Orsolya szerint az olyan importált témák, mint a transzideológia vagy az interszekcionalitás (többszörös hátrányos megkülönböztetés) nem szervesen honodosodnak meg a hazai körökben, hanem a civil kezdeményezésekre rátelepülő lobbiknak köszönhetően jelentek meg. Sokan ugyanis ki vannak szolgáltatva a külföldi szponzoraiknak, mint a már említett Norvég Alap, de függnek a nemzetközi lobbicsoportoktól is, amelyek meghatározzák e szervezetek narratíváját.

Jelentős a Soros-alapítvány befolyása is, amely súlyos milliókkal támogatja a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséget, a NANE-t és a Patent Egyesületet. A lobbik által támogatott szervezetek és a hozzájuk köthető sajtótermékek, mint 444, kritika nélkül propagálják a Soros által diktált nyílt társadalom ideológiáját, így zokszó nélkül beleállnak a transzlobbiba, akárcsak a nők önmegvalósításának értékelt prostitúció védelmébe, mint például a szintén a Nyílt Társadalom Alapítvány által kitartott Amnesty International, amely nagy erőkkel dolgozik a „szexmunka” stigmáinak eltörléséért.

Bajusz Orsolya szerint utóbbi nem más, mint „stricilobbi”, amit igazol az is, hogy a szexmunkások nemzetközi szervezetének (NSWP) korábbi alelnökét, Alejandra Gilt 15 év börtönbüntetésre ítélték emberkereskedelemért. Ez a szervet volt az, amelyik segített az Amnestynek a szexmunka dekriminalizálására vonatkozó tervezete kidolgozásában.

Szerinte az, hogy a prostitúciót tisztességes foglalkozásként állítják be, nem pedig kizsákmányolásként – különös tekintettel arra, hogy többségüket gyerekként szervezik be –, teljesen abszurd, főleg feminista szempontból.

– Ez kizsákmányolás, vagy radikálisabban fogalmazva rabszolgaság. Érdekes, ez nem számít erőszaknak, ellentétben egy „szexista” vicc elsütésével – mondja Bajusz Orsolya.

Mindennek fényében kijelenthetjük, hogy nincs új a nap alatt, és a külföldi lobbicsoportok által szponzorált „forradalom” ismét felfalja gyermekeit.

A magyar feminizmus nem volt mindig liberális

A feminizmus első hullámát Európában és az Egyesült Államokban a XIX-XX. század fordulójára datálják a történészek, amikor már szervezett formában, konkrét követelésekkel léptek fel a nőjogi csoportosulások. Persze korábban is akadtak olyan nők (jellemzően királynők, előkelők, írók), akik megfogalmaztak a nők érvényesülését célzó törekvéseket. Hazánkban például 1790-ben nemesasszonyoknak Széchényi Ferenc gróf titkárán, Bárány Péteren keresztül sikerült elérniük, hogy hallgathassák a karzatról az országgyűlési üléseket, mondván, hogy az angliai nők már részesültek hasonló politikai jogokban.

A XIX. században számos nőszervezet jött létre, ám ezek elsősorban karitatív jellegűek voltak, így például idősgondozással és az árvák segélyezésével foglalkoztak, vagy a gyermekneveléssel kapcsolatos diskurzusokat folytattak. Teleki Blanka 1846-ban iskolát alapított főúri származású lányok számára, és elsőként javasolta, hogy a szavazati jogot a nőkre is terjesszék ki. Aztán 1868-ban megalakult a Veres Pálné által vezetett Országos Nőképző Egyesület, csakhamar megindult a országban a felső leányiskolák és tanítónőképzők szervezése, majd 1895-ben az egyetemek egyes karai is megnyíltak a nők előtt.

A XX. század elejére a nyugati országokban szabaddá vált az út az a feminista szervezkedések előtt, melyek főbb céljai között a nők szavazati jogának kivívása szerepelt, innen is ered a „szüfrazsett” (francia: suffrage – választójog) elnevezés. Ebben a szellemben jött létre hazánkban 1904-ben a Schwimmer Rózsa által vezetett Feministák Egyesülete, amely már nemcsak a nők munkaerőpiaci és politikai jogainak egyenlőségét, és az anya- és gyermekvédelmet tartotta fontosnak, hanem a fiatalok szexuális felvilágosítását, a szabad párválasztást, valamint a leánykereskedelemmel és a prostitúcióval kapcsolatos problémák megoldását is. Mivel a szervezet szerteágazó nemzetközi kapcsolatrendszerén keresztül a baloldali radikális irányvonalat képviselte, hamar szembekerült a szociáldemokrata nőszervezetekkel, valamint az első magyar női országgyűlési képviselő, Slachta Margit által vezetett keresztényszocialista csoportokkal.

A marxista és a Kádár-kori történetírásból ered a mai napig általánosan elfogadott nézet, mely szerint a Horthy-korszak visszalépést hozott a női emancipáció terén. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Kétségtelen, hogy baloldali mozgalmak háttérbe szorultak, így a Feministák Egyesülete is, hiszen a két háború közötti társadalmi berendezkedés nagyobb teret adott a keresztény-konzervatív nőmozgalmaknak, amelyek inkább a „nőies”, anyai és nemzeti alapú emancipációs vonalat képviselték, és többségük elhatárolódott a feminizmus internacionalista szüfrazsett ágától. Virágzott viszont az 1930-as évek második felére már több százezer tagot számláló, Tormay Cécile írónő alapította konzervatív Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ), amely úgy gondolta, hogy a nők a családanyasággal tudják szavatolni a nemzet védelmét. De érdemes megemlíteni az 1925-ben megalakult Egyetemet és Főiskolát Végzett Nők Egyesületét is, akik meg akarták mutatni a nőknek, hogy az értelmiségi karrier nem áll ellentétben a családanyasággal.

Arról keveset tudunk, hogy e szervezetek tevékenysége mennyire volt hatással az emancipációs folyamatokra, de az tény, hogy a legmagasabb körökben is akadtak támogatóik, a nők pedig egyre nagyobb számban szereztek diplomát, és egyre többen dolgoztak családjuk mellett. Igaz, ehhez hozzájárultak a felgyorsult modernizáció és a háború miatti emberveszteségek okán változó nemi szerepek is.

A háború után minden polgári és egyházi szerveződés gyanússá vált, így rövid időn belül feloszlatták a feminista szervezeteket is, az űrt pedig a pártállam kirakatszervezeteivel töltötték be, mint a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ), majd később a Magyar Nők Országos Tanácsa (MNOT).

A feminizmus második hulláma az Egyesült Államokban indult a 60-as években, ahol előtérbe kerültek a nemi élethez és a reprodukcióhoz kötődő tematikák, mint a fogamzásgátlás, az abortusz, a szexuális zaklatás vagy a nemi erőszak kérdésköre. Hazánkban a rendszerváltást követően létrejövő feminista szervezetek nem használták a „második hullám” elnevezést. 1990 után alakult például a Feminista Hálózat, a mai napig működő, többek között a Norvég Alap és a Soros György szervezetei által támogatott, Budapest-központú Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség (vagy Női Érdek), a Patriarchátust Ellenzők Társasága (Patent Egyesület), a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE). Ezen szervezetek a 2010-es évekig főként a párkapcsolati erőszak ellen és az abortusz liberalizálása mellett törtek lándzsát, aminek főként röpiratokon, internetes oldalakon és kisebb létszámú tüntetéseken adtak hangot.