Soha ne bízd el magad, soha ne arra készülj, amit te szeretnél, hanem arra, amire a legjobb ellenféltől számíthatsz.

Ez az a lecke, amelyet a magyar baloldal értelmiségi holdudvara akkor sem hajlandó megtanulni, ha a fejlemények az orrát verik bele. A politikusaik sem dicsekedhetnek, de amiért április 6-án újra súlyos vereséget kell szenvedniük, azért a nagyobb felelősség a köréjük sereglett értelmiségé. Azoké, akik makacsul elzárkóznak az ellenfél tiszteletétől, akik falat vonnak a valóság és az általuk támogatott politikusok közé. A valósággal való szembesítés helyett egy virtuális világot konstruálnak, és abban, mint a gyerek a számítógépes játékban, újra és újra, már előre legyőzik a maguk gyártotta ellenséget.

Mint cseppben a tenger, úgy mutatkozik meg ez az önpusztító vakság a Békemenet értelmezésében. A valóság: Európában teljesen szokatlan módon újra és újra félmillió ember az utcára vonul, hogy kifejezze a kormány iránti rokonszenvét. Értelmes ellenzéki elemző erre azt mondaná: íme itt egy különös jelenség, igyekezzünk megérteni, feltárni a mozgatórugóit, hogy hatékony választ találhassunk rá. A hazai baloldal azonban nem ezt teszi. Helyette teremt magának egy virtuális békemenetet, amelyben megfélemlített vagy megfizetett szerencsétlenek, esetleg elvakult, fanatikus rajongók vonulnak, hogy éltessék a baloldal által konstruált, virtuális – hiszen a valóságban nem létező – Szovjet-Oroszországot, háborút hirdessenek a fejlett Nyugat ellen és Magyarországot kiszolgáltassák a Kelet zsarnokainak.

Baloldali megmondóemberek, akadémikustól humoriparosig egymással versengve gúnyolódnak eme képzelt békemeneten. A baloldal vezetője persze lelkesen masíroz bele a csapdába, fölényeskedve játszik a saját közönségének, gúnyolódik ő is, békamenetezik, nagy mellénnyel kasszírozza be a baráti tapsokat, és észre sem veszi, hogy éppen valami döntő jelenség mellett loholt el, éppen egy számára létfontosságú tanulság levonását mulasztotta el.

Ez a magyar baloldal igazi nyomorúsága: hogy lenézi, tehát nem is érti az ellenfelét. Pedig tanulhattak volna az SZDSZ példájából: azt az öntelt társaságot a magyar választók kíméletlenül szemétdombra vetették. De nem tanultak – és nem is fognak tanulni. Vívják tovább háborújukat az általuk konstruált, agynélküli Fidesz-zombikkal, Horthy-fasiszta csőcselékkel, meghunyászkodó senkikkel. És ha valamelyik fiatal baloldali politikus megpróbál ebből kitörni, megpróbál a valósággal találkozni, gyorsan összerántanak egy baloldali értelmiségi találkozót valamelyik karmester lakásán, ott lesz az agg filozófusnő, a saját képzeletébe szerelmes író és a többiek, visszakergetik a szerencsétlent a virtuális térbe, hogy ott hadakozzék tovább az általuk teremtett szörnyetegekkel.

A választás azonban nem a virtuális térben zajlik, hanem a valóságban. Az emberek a maguk legjobb meggyőződése szerint meghozzák a döntésüket. A baloldal pedig döbbenten áll, és nem értik majd, hogy verhették meg őket ennyire. Visszamenekülnek a maguk virtuális világába, és onnan szórják majd vádjaikat a képzelt sérelmek miatt. De ennek már nem lesz jelentősége.

Bencsik Gábor