– A rendszerváltozás kezdetén hozták létre a zenekart…

– Egészen pontosan 1989 őszén kezdtük el a szervezést, és 1990. február 23-án volt az alakulás hivatalos dátuma.

– Akkor már nem volt igazán diktatúra, de még nem volt demokrácia sem. Mennyire volt nehéz együttest alapítani? Például milyen engedélyek kellettek?

– Engedélyek? Az ilyesmit mi mellőztük. Persze így sem volt könnyű, például össze kellett rakni egy jól működő csapatot, ezért is tartott úgy fél évig a szervezés. És természetesen egy ismeretlen zenekarnak mindig kemény munka, hogy megismertesse magát és elérje, hogy fellépésekre hívják. Mi annyiban megpróbáltuk könnyebbé tenni a saját dolgunkat, hogy amikor nekiindultunk, már megvolt a kész lemezanyag, és szerencsénk is volt, mert nagyon sok segítséget kapunk. Például a Magyar Rádiótól Molnár Éva, aki a mai napig ott dolgozik, szinte erőltette, hogy menjünk el a balatonlellei fesztiválra. Ott aztán felfigyelt ránk Boros Lajos, aki akkor a Hungarotonnál dolgozott, és lemezszerződést ajánlott. ’90 őszén így meg is született az első albumunk.

– Ha az alakuló, lemezt kiadó zenekarok számát nézzük, most azért már talán könnyebb együttest csinálni.

– Én éppen ellenkezőleg gondolom. Abban az időben nem volt ennyi kereskedelmi rádió, úgyhogy ha akkor valakit játszottak a tévében, rádióban, azt elég hamar megismerték az emberek. Most pedig nagy a választék, nehéz igazán ismertté válni.

– A Republic stílusa nehezen behatárolható, többféle elem keveredik benne. Ezt hogyan találták ki?

– Senki ne higgye, hogy leültünk egy asztalhoz és elkezdtünk azon gondolkodni, milyen stílust játsszunk. Ez jött ösztönösen. Mindannyiunknak voltak kedvenc előadói, akiket sokat hallgattunk, és akik hatással voltak ránk, olyan dalokat írtunk és játszottunk, amit a szívünk, az ízlésünk diktált.

– A zenéjükben megjelenő népzenei elemek is véletlenül jöttek?

– Többen is szeretjük a népzenét, aztán gitárosunk, Tóth Zoli a második lemezre készített egy népdalfeldolgozást, ami nagyon jól sikerült, és ezek után az ő zenéire, az én szövegeimmel készültek újabb népzenei ihletettségű dalok, mint az Erdő közepében vagy a Fényes utakon. Persze tőlem sem állt távol a népzene, mert zenei általános iskolába jártam, ahol naponta több népdalt tanultunk. Az az érdekes, hogy abban az időben volt több folk-rock zenekar, rockopera is született, ami rokon stílus, a popzenében mégis nálunk jelent meg először a népzenei elem. Korábban az nem nagyon fordult elő, hogy egy ilyen stílusú dal megszólaljon például egy diszkóban, a Varázsolj a szívemmel című dalunkat ugyanakkor játszották ott is.

– Említette, hogy nehéz betörni manapság a kereskedelmi rádiókhoz. Ez a Republicra is igaz, mert míg korábban bizonyos slágereiket, mint a Szállj el kismadár vagy a 67-es út, rengeteget játszották, manapság nem jellemző, hogy az új dalaikat hallani lehetne. Ennek mi lehet az oka?

– A Sláger Rádió, ahol mi vagyunk a legfiatalabbak, inkább a régi dalainkat játssza, mert az illik a repertoárjába, az új dalokat sugárzó adók meg a fiatalokat célozzák meg, és talán azt gondolják, hogy a Republic nem a tizenévesekhez szól. Ami szerintem tévedés, mert sok fiatal jár a koncertjeinkre. Nekünk szerencsénk van, mert tizennyolc év alatt eljutottunk oda, hogy már nem függünk ennyire a médiától, enélkül is tudunk lemezeket eladni, így is sláger lehet egy-egy dalunk. De vannak zenekarok és kevésbé populáris stílusok, amiket ez megölt.

– Sokat koncerteznek a határon túl is. Ez hogyan kezdődött?

– Mindenhová szívesen megyünk, ahol értik a dalainkat. Persze ez nem annyira könnyű, mint sokan hiszik, mert vannak, akik azt mondják, a határon túl mindenkit szeretnek a magyarok, aki Magyarországról jött. Ez azért nem így van. Annak idején például, még az együttes első öt évében, amikor elkezdtünk az országhatárokon túl is fellépni, Nagyváradon sokan voltak a koncerten, aztán amikor beljebb mentünk Erdélyben már jóval kisebb volt a közönség. Valószínűleg nem annyira ismertek minket. Mára ez szerencsére megváltozott, sokat lépünk fel az elcsatolt területeken, talán Kárpátalján voltunk kevesebbszer, kétszer Beregszászon, amit személy szerint fájlalok egy kicsit, mert Ungváron születtem.

– Hogyan lehet megélni a zenélésből?

– Tizennyolc év alatt azért megjelent sok lemezünk, majd’ harminc, úgyhogy meg lehet élni belőle. Nálunk alapszabály, nem is tudok más ilyen együttesről, hogy minden zenekari tag ugyanannyit kap. Nem úgy van, mint a Beatlesnél, hogy McCartney-nak öt kastélyra tellett, Ringónak meg mondjuk csak egyre. Mi nem csupán kollégák, de barátok is vagyunk, nálunk nincsenek ilyen különbségek. Persze nálunk is vannak építő jellegű viták, de ha nem lennénk barátok, akkor nem menne már tizennyolc éve együtt.

– Önt baloldaliként szokták elkönyvelni…

– A kifejezéshez azért egy kis magyarázat is tartozik, aktuálpolitikával ugyanis egyáltalán nem foglalkozom. Inkább úgy mondanám, hogy szociálisan érzékeny vagyok. És az is igaz, hogy úgy látom, az a gazdasági rend, amihez csatlakozunk, egyre kevésbé működik.

– Hogyan lehet elkerülni, hogy egy zenekart besoroljanak egy adott párt mellé? Mert 2002 óta ez elég sok együttessel, énekessel és színésszel megtörtént.

– Úgy, hogy én magam sem kötődöm egyetlen párthoz sem. Egyébként pedig másképpen gondolkodom a politikusokról, mint sokan. Nem hiszem róluk azt, hogy ők mind gonosz, rossz szándékú emberek lennének. Biztos vannak ilyenek mindkét politikai oldalon, de szerintem a többség nem rossz ember. Nagyon nehéz vezetni egy országot, főleg mostanában, és nem olyan egyszerű a politikusok élete, mint azt sokan hiszik. Amúgy pedig barátaink is vannak mind a két oldalon, Szita Károllyal, Kaposvár fideszes polgármesterével például hosszú évek óta jóban vagyunk, de ugyanígy vannak szocialista polgármesterek is, akikkel kifejezetten jó a kapcsolatunk. Úgyhogy már csak ezért sem kötelezzük el magunkat semmilyen erő mellett, és ez a közönségünk szempontjából sem volna jó döntés.

– Azt mondta, nagyon nehéz irányítani egy országot, főleg mostanában. Miért gondolja így?

– Sokkal beosztóbb világra lenne szükség. Azt látom, hogy vannak olyanok, akik sokkal jobban élnek, mint ahogy kellene, sokakat pedig csak az mozgat, hogy ők is olyan jól éljenek.

– Nagyobb autó, nagyobb ház, világ körüli út…

– Igen, többek között erre gondolok. Jómagam például nem vagyok szegény, de nem élek luxuskörülmények között sem. Úgy érzem, mindenem megvan, ami egy normális élethez kell. Nem azért dolgozom, hogy még több legyen, beérem azzal, hogy ezt a szintet meg tudjam tartani. Ez nekem elég. Mert azt gondolom, hogy van egy ideális állapot, és ha az ember azt eléri, akkor nem kell törnie magát azért, hátha még feljebb tud kerülni. Úgy látom azonban, hogy ma az a trend, hogy mindig törekedni kell a nagyobbra, az újabbra, a fényűzőbbre. Én pedig nem hiszek az örökös fejlődésben.

– Miért nehéz a politikusoknak?

– Mert Magyarország olyan, mint egy udvar, ahová bárki bármit bedobhat, és ehhez még jó pofát is kell vágni. Nincs gazdája az országnak, és akárki is kerül kormányra, annak meg van kötve a keze, alig-alig tud beleszólni abba, hogy mi történjen, annyira függünk másoktól. Ez rossz. Megalázó. Hogy mit szeretnék? Azt, hogy mindenkinek legyen munkája, aki dolgozni akar, és aki dolgozik, az létbiztonságban éljen, ne éhezzen, legyen fedél a feje felett. Tudom, ez egy idealisztikus kép, és joggal kérdezheti bárki, hogy ezt hogyan lehet elérni. Nem tudom a választ. Én csak azt tudom, hogy most nehéz a helyzet, és szeretném, ha jó irányba mennének végre a dolgok.

Bándy Péter