Szabad demokrata sikertörténet – Káosz az ellátás minden szintjén

Egyre több panasz érkezik elkeseredett betegektől, el nem végzett vagy elhalasztott vizsgálatokról, kíméletlen bánásmódról, gyógyszer- és kötszerhiányról, de az sem ritka, hogy a betegnek nincsenek meg a korábbi leletei, vagy a kezelőorvosát egyik napról a másikra új munkakörbe helyezik. Az orvosok sem tudnak már kiigazodni a bürokrácia útvesztőiben, a több feladathoz pedig kevesebb finanszírozás társul. A pusztító reform szele már a járóbeteg-szakrendeléseket is megcsapta.

Nem szerencsés dolog, ha ma Magyarországon az ember kórházba kerül. Pedig a betegség nem válogat, a baj elérhet időst és fiatalt egyaránt. Nap mint nap halljuk a panaszokat, betegek kétségbeesetten mesélik szomorú történeteiket embertelen bánásmódról, hosszú várólistákról, elhalasztott vizsgálatokról és káoszról, miközben kormányzati körökből egyre hangosabban zengik, hogy a reform szép, a reform jó.

– Nem törődnek a betegekkel – panaszolja egy frissen műtött emlődaganatos beteg.

– A szobatársamat hasnyálmirigy-daganattal operálták. Nem adtak neki fájdalom csillapítót! A műtét másnapján pedig fokhagymás húst hoztak neki ebédre! A hasnyálmirigy-daganat esetében közismert tény, hogy az egyetlen dolog, ami segít, a szigorú diéta. Fokhagymás hús? Ez lenne a diéta? Egy másik beteg, ugyancsak a műtét másnapján, arra lett figyelmes, hogy hirtelen szívritmuszavar lépett fel nála.

– Nem először fordult velem elő, a kórtörténetemben is szerepel, hogy időnként öszszevissza ver szívem. Ám hiába nyomtam a nővércsengőt… Hiába szóltam, jöjjenek már. Nagyon rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni. Huszonnégy óra telt el, amikor végre megmérték a vérnyomásomat – emlékezik vissza a nemtörődöm bánásmódra az ugyancsak idén nyáron operált beteg.

Sokan az ellátásra panaszkodnak. És tegyük hozzá, teljes joggal. Mert miközben beszedik a napi háromszáz forintos ápolási díjat, megtörtént eset, hogy egy doboz májkrémet és két zsemlét hoztak reggelire. Persze mondhatják, hogy a kórház nem hízlalda, az azonban már felháborító, hogy a nővér a májkrém mellé megjegyezte, hogy folyadék ma nincs, igyanak csapvizet! Ugye, azt nem nehéz belátni, hogy nem pénzkérdés feltenni egy kanna teavizet? Mibe kerülhet? Talán tíz forintba? Az akarat és jó szándék hiánya súlyosbítja a pénzhiányt.

Az egy külön fejezetet érdemelne, ahogyan az öregekkel bánnak. Behozzák a magatehetetlen idős ember ebédjét, és nem etetik meg. Leteszik a tálcát az éjjeliszekrényre és otthagyják. Fél óra múlva jönnek a tálcáért.

– Na, mamika, evett ? Nem evett? – kapja fel a tálcát a nővér és már viszi is. Elviszi a néni ebédjét. Szó nélkül, mit sem törődve a betegtársak döbbent tekintetével… Szólni nem mer senki. Hosszasan lehetne sorolni a rémtörténeteket a kórházi bánásmódról, az ágyban felejtett használt ágytálakról, a szellőzetlen kórtermekről, a hasztalan segítségért kiáltó, idős, magatehetetlen betegekről, a markukat tartó, lusta és embertelen nővérekről.

Ám az utóbbi időben egy új jelenség is felütötte a fejét. Ki hallott már olyat, hogy a betegnek nincsenek meg a leletei? A MÁV kórház rendelőintézete a közelmúltban közhasznú társasággá alakult. A régi adatokat, leleteket, vizsgálati eredményeket pedig a szerkezeti átalakítással szinte egy időben egyszerűen kitörölték a számítógépből. Mondván, hogy a betegnél úgyis ott másolat. Csakhogy korábban nem ez volt a gyakorlat. Csak az utóbbi néhány évben kapja meg a felvételeket a beteg. Korábban csak a zárójelentésből kapott másolatot, a közbenső vizsgálatok eredményeit csakúgy, mint a röntgen-, MRI-, illetve CT-felvételeket a kórház archiválta, a filmet nem adták ki a betegeknek. Mi lesz a régi kartonokkal? A megszüntetett kórházak, vagy kórházi osztályok teljes betegnyilvántartásával? Mi a helyzet például az OPNI-ban kezelt betegek esetében? Vajon hova kerülnek a kartonok? Mikor fogják őket átszállítani az Amerikai útra, ahol a jövőben, az OPNI megszüntetését követően a tébolyultakat kezelik? Ki fogja tudni megmondani, hogy mikor, hol és milyen vizsgálatokat végeztek például egy érszűkületes beteg esetében? Hogy lehet így kezelni? Vagy újra és újra elvégzik rendre az összes vizsgálatot, kikérdezik az idősebb betegeket a kórelőzményekről? Mennyi időt és pénzt igényel mindez, akkor, amikor köztudottan nincs rá keret?

A kérdés azon túl, hogy megnehezíti a betegek kórtörténetének nyomon követését és kezelését, súlyos adatvédelmi aggályokat is felvet. A káoszt tovább fokozza, hogy a közelmúltban az orvosok nem elhanyagolható hányada egyik napról a másikra más munkakörbe került. Egy szívinfarktusos beteg panaszolja, hogy rendszeresen kontrollra kell járnia a Honvéd kórházba, amely időközben átalakult. De nem csak a kórház korábbi szerkezetében ment végbe a változás: a kezelőorvosa, aki korábban kardiológusként kezelte, néhány napja általános belgyógyász szakorvos lett. És már nem ellenőrizheti, nem kezelheti korábbi betegét! A legtöbb panasz mégis az elhalasztott vagy visszautasított vizsgálatokról érkezik.

Itt a mai példa.

– Ma délután végre csontritkulás-vizsgálatra megyek. Évente kellene elvégezni a vizsgálatot, mivel a méhemet eltávolították. Ám az utóbbi időben hiába jelentkeztem. Folyamatosan azzal utasítottak el, hogy most folynak a tárgyalások, hogy fizetős lesz-e a csontritkulás-vizsgálat vagy sem. Ekkor eltört a kezem, így újra jelentkeztem. Attól tartok, romlott a csontsűrűségem, azért tört el a csontom. Most végre megcsinálják a tesztet. De miért kellett vele addig várni, amíg meglett a baj? – kérdi egy ötvenéves hölgy.

Egy másik betegnél nyaki érszűkületet állapítottak meg, azonban nem küldik el az orvosok által egyébként szükségesnek tartott CT-vizsgálatra. Pedig zúg a füle és szédül. Magyarázatképpen annyit közöltek vele, hogy nincs rá keret… Mint ahogy arra se, hogy a vidéki lakosért kijöjjön a mentő hétvégén, hogy bevigye injekcióra. Nem bír felkelni az ágyból, olyan medencetáji görcsei vannak, ami teljesen járóképtelenné teszi. Ha nincs az ismerős orvos, aki mindennap házhoz jön, ki tudja, mi lenne vele…

Vagy az a cukorbeteg, aki Budakeszin lakik, és betegsége előrehaladtával orvosai a lábujjai amputálása mellett döntöttek. Mindennap át kellene kötni a sebét… Nem jön a mentő, hogy bevigye a János kórházba kötözésre… és nincs házi ápolási szolgálat sem. Így jobb híján maga köti át a sebét és retteg attól, hogy az egész lábát elveszítheti…

– Gyermekem agydaganatos, két műtéten van túl – panaszolja egy kétségbeesett édesanya. – Ötödik éve küzd a betegséggel. Mindkét műtétet Pécsett végezték. Pest megyében lakunk. Az útiköltség sajnos nagyon megterhelő a számunkra. A legutolsó útiköltség kifizetését az OEP azzal az indoklással függesztette fel, hogy az „ellátás jogszerű elbírálásához, illetve az eljárás lefolytatásához elengedhetetlen, hogy az Orvos-szakmai Ellenőrzési Hivatal Ellenőrzési Főosztálya szakmai indokoltság kérdésében szakterületünket tájékoztassa” – áll az indoklás szövegében. Vagyis a betegnek ki kell várnia, míg az egyes osztályok és főosztályok, ellenőrzési hivatalok és illetékes elvtársak hetekig-hónapokig tologatják a papírokat, állást foglalnak, tanácskoznak, megszüntetnek, összevonnak…

A beteg szenved és egyre elkeseredettebb: képtelen eligazodni az újabbnál újabb rendeletek útvesztőjében. Azonban ma már az orvosok is úgy érzik, nem tudják nyomon követni a változtatásokat, az új rendeleteket. Már azt sem igazán tudják, vajon mennyi vizitdíjat kell beszedniük. Korábban úgy szólt az erre vonatkozó rendelkezés, hogy a vizitdíj 300 forint, amennyiben valaki beutaló nélkül jelenik meg a szakrendelésen, akkor 600 forint. Ám sem a szemészetre, sem a bőrgyógyászatra nem kell beutaló, a miskolci Semmelweis Kórház szakrendelőjében pedig nem foglalkoznak azzal sem, hogy a beteg körzetileg oda tartozik, vagy sem. Ők például egységesen 300 forint vizitdíjat szedtek.

Egy budapesti szakrendelő-intézet nőgyógyász adjunktusa korábban arról volt híres kollégái körében, hogy ő az, aki tudja, hogy aktuálisan mennyi az annyi. Ezért rendre hozzá fordultak tanácsért.

– Igen, eddig tényleg követni tudtam. De sajnos elveszítettem a fonalat. Mindenki a saját értelmezése szerint alkalmazza a vizitdíjrendeletet – véli az adjunktus, aki szerint egy azonban biztos: a pénz – minden ellenkező értesüléssel szemben – nem marad az intézménynél.

– A mi szakrendelőnk előtt például minden este megjelenik egy páncélautó, kiürítik az automatát és elviszik a pénzt. Hogy hova viszik? Fogalmam sincs. Csak remélhetem, hogy tisztességes helyre.

Sokan panaszkodnak az új központi Honvéd kórházban tapasztalható fejetlenségre is. A MÁV-BM-Honvéd kórház összevonásával létrejött csúcsintézmény modern, szép épületében teljes a káosz. Noha nyilak segítik a tájékozódást, könnyen eltéved az ember.

Az egyik táblán öles betűk hirdetik: Kardiológia. Közvetlenül alatta, kisebb betűkkel ez áll: Aneszteziológia. Az avatatlan látogató, hogy tájékozódni tudjon, megkérdezi az ajtó előtt várakozó beteget.

– Mondja, hova vár? A kardiológiára?

– Nem. A szemészetre – hangzik a roppant szellemes válasz.

Rengeteg a panasz.

– A betegek észrevételei nem mindig jogosak, gyakran túlzóak. Minden panaszt egyenként kell kivizsgálni – közli a Demokratával dr. Golub Iván, a Magyar Kórházszövetség volt elnöke, az Uzsoki utcai kórház főigazgatója.

Ami a kórházi ellátásban kialakult lényegesen szűkebb keresztmetszetet illeti, Golub Iván szerint az egyik legfőbb probléma, hogy a fővárosi sürgősségi ügyeleti rend nem harmonizál az új területi ellátási kötelezettség szempontjaival. Vagyis egyidejűleg érvényesül a régi és az új beutalási rend.

– Vasárnap például az Uzsoki utcai sebészet tizenhat ágyra ügyel, ehhez képest a múlt vasárnap huszonhat sürgős esetet kellett ellátnunk, amiből tizenhármat itt kellett tartanunk és a javarészüket meg kellett operálni. A fővárosban három kórház volt ügyeletes, ami mintegy ötven ágyat jelent. Ehhez képest közel hetven beteg érkezett. A többletfeladatokra pedig nem biztosított a megfelelő finanszírozás, ezért a sürgősségi eseteket gyakran kénytelenek vagyunk a tervezett műtétek és a krónikus betegek terhére ellátni. Ez szükségszerűen vezet a várólisták kialakulásához.

Dr. Golub Iván úgy véli, a sürgősségi ellátás terén meg kellene szüntetni a volumenkorlátot, mivel az életmentő beavatkozások nem várhatnak, a beteget el kell látni. És ki tudja előre tervezni, pontosan kiszámítani, hogy hány agyvérzéses, infarktusos vagy balesetet szenvedett beteget hoz be egy adott ügyeleti napon a mentő? További probléma a finanszírozás terén, hogy a sürgősségi ellátás kiemelt és gyakran embert próbáló feladatai nem tükröződnek kellően a volumenkorlátos finanszírozásban.

– A súlyponti kórházaknak nem megfelelő a feladatellátáshoz szükséges anyagi elismertsége, pedig innen már nem lehet sehova továbbküldeni a beteget – szögezte le a főigazgató. Átgondolatlan továbbá a humán-erőforrás kezelése. Hétezer krónikus-rehabilitációs ágyat hoztak létre az aktív ágyak terhére, azonban nincs elegendő rehabilitációs szakorvos. Orvosok kerültek az utcára egyik napról a másikra a fővárosban, miközben a vidéki kórházakban nincs elegendő szakember. Én támogatom a jobbító változtatásokat, azonban nem szeretem az elkoptatott reform kifejezést. Mit gondol, ez már a hányadik reform? Harmincöt éve dolgozom az Uzsoki utcai kórházban és nem emlékszem reformmentes időszakra. Nem lehet erőltetve, rohamléptekkel, öt jogszabállyal mindent felforgatni. A törvények sem egymással, sem a jelen helyzettel, az elvárt helyzettel pedig végképp nincsenek kellő összhangban – foglalta össze gondolatait a főigazgató.

Öt jogszabály. Volumenkorlát, új gyógyszerfelírási rendelkezések, új ügyeleti rend. Megszüntetések, összevonások. Két különböző fővárosi szakrendelőintézet különböző osztályán is arra lettek figyelmesek az orvosok, hogy a betegforgalmuk a tavalyi nyár hasonló időszakához képest a felére csökkent. Okát a vizitdíjban látják.

– Abba fog belehalni a beteg, ha nem fordul orvoshoz – mondja az egyik szakorvos.

A csökkenő betegforgalom egyenes következménye pedig a járóbeteg-szakrendelők számának a csökkentése lesz. És beindul az ördögi kör. Most ez következik. Amíg el nem fogyunk.

Hernádi Zsuzsa