Beteljesíteni, amire születtünk

– A Férfiak Klubja megalapításához vezető útjáról azt mondta korábban, egyre többször elmélkedett azon, hogy a világ értékrendje miért kezd annyira fellazulni, az adott szónak miért nincsen becsülete, a gazemberekre miért mondják elnézően azt, hogy „ügyes”. Több mint egy évtized elteltével hogy látja ezt?

– Azóta még mélyebbre mentem. A kultúránk sok mércét tartalmaz, az apaság, a család pozitív mércéjét, az orvoslét, a mérnöklét magasan tartott mércéjét. De azt látom, hogy az emberek egyre puhábbak, megengedik maguknak, hogy sokkal gyengébbek legyenek. És hogy ne legyen lelkifurdalásuk, mert nem ütik meg a mércét, a mércéket elkezdték lerombolni. Óriási propagandája van annak, hogy minden apa apa, minden család család, és hogy bármilyen viselkedés belefér a férfinak, nőnek, pedagógusnak, kamionsofőrnek. Egy barátom mesélte, hogy a szomszédjában lakó gyerekek soha nem olvastak. Mondta az anyukának, hogy neki rengeteg jó gyerekkönyve van, szívesen odaad néhányat, amelyek éppen aktuálisak lennének a gyerekeknek. Erre az anya hangosan, hogy még más szomszédok is jól hallhassák, oktatta ki pedagógus barátomat, hogy hát hogy képzeli ezt, ők nem olvasnak, ma már nem kell olvasni! Régebben akik nem olvastak, legalább eltitkolták ezt. Mára büszkeség lett melldöngetve beszélni olyan dolgokról, amiről tíz éve is szégyen lett volna.

– Mintha el akarnák velünk hitetni, hogy nem fontos az olvasás, ahogy sok minden más sem.

– A liberális fősodor azt sugallja, hogy minden kötelességtől meg kell szabadítani az embert. Minden mintakövetést megvetnek, vagyis hogy apaként, anyaként, családként, de akár mérnökként is valamilyen erkölcsi, szakmai minimumot mégiscsak meg kellene ütni. De ha a lelkiismeretünk nincs kihívás elé állítva, minden el van fogadva, akkor egészen biztosan a sárban dagonyázva fogjuk végezni. A lelkiismeretnek össze kellene akadnia azzal, hogy alatta maradtunk egy mércének, és azért akarunk jobb emberek lenni. Ma ennek a megerősödésnek nincs útja, ha felhígítják az értékeket, és azt mondják, hogy nem kell százszázalékosan hűségesnek lenned. De akkor pontosan hány százalékosan kell? Ha a belső megerősödésnek nincs edzésterepe, mert nem kell mindig igazat mondani, mert kicsit lophatsz, ha ügyes vagy, akkor nem is tapasztalod meg annak a pozitív hozadékait, hogy kitartottál, hű maradtál. Pedig ha hű maradsz olyan helyzetekben, amikor van egy kihívás, az örökké építeni fogja az életedet. Ha viszont nem maradsz az, akkor 15 perc élvezetért annak az örök rabságában élsz majd, és hurcolod a terhét.

– Ma mindenkinek jogai vannak, a kötelességekről meg nem beszélünk. Erről van szó?

– A kultúránkban eredetileg benne van, hogy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy jobb emberré váljunk, azért, hogy a családunk javára váljunk, hogy szolgáljunk egy közösséget. Az ösztöneinken való felülkerekedés tesz emberré. Az ő ajánlatuk, vagyis az, hogy élj, ahogy akarsz, a szexualitásodat is az ösztöneid szerint éld ki, ne érezz semmilyen korlátot, ez végső soron az állati szinten élt életet jelenti. Nagyon sokaknak ez fantasztikus dolognak tetszik, szerintük ez az igazi szabadság. Én Erdélyben, a Ceaușescu-korszakban nevelkedtem, ami azért elég kemény időszak volt. Akkor nem tudtam megfogalmazni, ezt csak utólag gondoltam végig: a mi szabadságeszménk az volt, hogy álljanak el végre az utunkból, hogy létre tudjuk hozni, ki tudjuk bontakoztatni mindazt, ami bennünk van. A teremtés útjából akartunk elhárítani akadályokat. Ezzel szemben ez az új szabadságeszme olyannyira felszabadítja az embert minden kötelesség alól, hogy egyszerűen kiveszi őt a teremtésből. Abban az amőbaszerű létben semmilyen teremtő erő nincs, semmilyen alkotást nem tud létrehozni. Ezért jellemző korunkra az állandó depresszió, a betegségek, a céltalanság.

– Egy műsorban, ahol többen beszélgettek, azt mondta, örömteli, hogy sokan nézik önöket, de az még jobb lenne, ha azok, akik nézik ezt, maguk is sokat beszélgetnének a körülöttük lévőkkel. Azt érzi, hogy sokan nem a saját életüket, hanem másokét élik?

– Minden embernek kell hogy legyen valamilyen ügye, harca. Vagyis hogy kiáll valamiért, és érzi, hogy a tetteinek van valamilyen eredménye. De ma kiszolgálnak bennünket, konzervharcokat folytatunk. Így van felkínálva a zöldügy: nem kell semmit csinálnod, csak meg kell osztanod különböző posztokat, lájkolgatni kell, amitől úgy érezheted, hogy valami nagyot teszel. Ugyanilyen konzerv az összes egyenlőség melletti harc, a nők felszabadításáért, a férfielnyomás ellen vagy mostanában a szexuális kisebbségekért. De a psziché érezni fogja, hogy ez semmi. Ezért lenne fontos, hogy mindenki megtalálja azt a közösségét, amelyben, amellyel igazán elkezd gondolkodni, tenni, változni és változtatni.

– A párválasztásnál is mintha egyre kevésbé volna fontos egymás megismerése. A házaspárok élik egymás mellett az életüket, és a szükséges feladatok szervezésén túl alig beszélgetnek a másikkal igazán mélyen, tartalmasan. Miért alakult ez így?

– Az emberek többségének élete egy nagy hajtás: minden reggel föl kell kelni, munkahelyi problémákat megoldani, betegségek, veszekedések nehezítik az életet. Az egész áldozatának akkor lesz igazán értelme, ha életet hagyunk magunk után. Az élet továbbadása, a gyermekeink hosszú távon adnak motivációt. Hiszen nem elég megszülni őket, sem pedig felnevelni, hanem az ő gyerekeik, esetleg az ő unokáik mellett is ott lehetünk. Ez élethosszig tartó motivációt ad arra, hogy egyre jobb emberek legyünk. De a legnehezebb elkezdeni ezt az egészet, mivel a társkeresés, a párválasztás nagyon kockázatossá vált ebben a mai modern, városi korban. Ha jobban belegondolunk, csak öt-hat, esetleg csak két-három olyan kapcsolatunk van, akit a társkeresés során komolyabban megismerünk. Ebből a néhány emberből kell a legjobbat kiválasztani és vele összekapaszkodni. Nem is csak az a baj, hogy nem beszélgetnek, nem akarják a megoldást semmire, hanem hogy nem őszinték egymással. Lényegében vadidegenek találkoznak, akik semmit nem tudnak a másikról. A városi házasságokba csak belecsapnak, és egyből csak az a téma, hogy a mindennapokat hogyan menedzseljék.

– Mit kellene másként csinálni?

– Mivel már nem egy faluban élnek generációk óta, nem tudják a párok, milyen családból származik a másik, milyen gyerekkori traumái, esetleg milyen családi genetikai hajlamai vannak, milyen félelmekkel küszködik. Ezeket mind fel kellene tárni, hogy egymást megismerjék. Ha bárkit elkezdünk megismerni, tökéletlenséget fogunk találni, amit ma rögtön otthagyunk. És ezért van az, hogy rögtön hazudunk egymásnak a párkapcsolat elején, és nem tudjuk egymást megismerni. Azért kell megismernünk a másikat, azért kell magunkról elmondani mindent, még ha az tökéletlen is, hogy tudja a másik, miért reagálunk úgy, ahogy, hogy tudja, mi a teherbírásunk, meddig tartanak a határaink, mikor kell neki megtámogatnia a másikat, mikor szorul ő támogatásra. A tökéletes házasság nem az, hogy két ember tökéletesen összeillik, hanem hogy két tökéletlen sohasem adja fel. A társkeresési, párválasztási folyamat visszatanítására lenne szükség városra adaptálva. A legtöbb válás innen, a párválasztási problémából eredeztethető.

– Mi a probléma?

– Az eltérő családi mintákat csak tudatos munkával egyeztethetjük össze. Hogy ki mit tart értéknek, kinek mi fáj, ki mire érzékeny vakon rohanva, majdnem lehetetlen harmonizálni, különösen akkor, ha a pár szülei is beleszólnak ebbe. Ők rendszerint a széthúzás irányába viszik a párt, mert mind a két oldalon a szülő a saját gyerekét visszafelé húzza abba az értékrendbe, amibe ő szeretné hogy beletartozzon. Ez az egyik legsúlyosabb problémakör, mert innen eredeztethetők a válások, és ez az élet továbbadásának is az egyik legfontosabb összetevője. És ez rengeteg belső félelmet szül, ami akadálya a gyermekvállalásnak. Nagyon érdekes, hogy a magyar kormány arra alapozza az összes családpolitikai intézkedését, hogy felmérések szerint a fiatalok két-három gyereket szeretnének, de aztán nem lesz, csak „másfél”. Azt mondják, hogy a vágyott gyerekek nem születnek meg. De ez egy csapda szerintem, ennél ugyanis rosszabb a helyzet. Az én állításom az, hogy azok a fiatalok, akiket így megkérdeznek, nem azért mondják, hogy három gyereket szeretnének, mert ők tényleg annyit szeretnének, hanem mert tudják, hogy ez a helyes válasz. Megadják ezt a választ, de hogy a tudat alatti félelmeik csapdájában valójában mennyit akarnak, azt sokkal bonyolultabb lenne feltárni. Szellemből és lélekből lesz több gyerek, nem pusztán az anyagiak miatt. A fejekben van a probléma. Be kell tudnunk mutatni, hogy az értékek melletti nehéz döntésekkel szegélyezett élet boldogabb és magasabb rendű, mint az értéktelenség melletti felelősségkerülő kiállás.

– Az, hogy legalább érzik a fiatalok, hogy a helyes válasz a két-három gyerek lenne, mégiscsak jobb, mint a sok nyugati országban terjedő tudatos gyermektelenség.

– Még jobb a helyzet nálunk, de sajnos ennek a csírái is el vannak már vetve különböző médiatartalmakban. Múltkor egy egyetemen tartottam előadást, ahol épp egy olyan fiú volt a leghangosabb hozzászóló, aki büszkén kiállt amellett, hogy ő bizony egyáltalán nem akar gyereket. Hogy a családhoz nem kell gyermek, egy ember és a kutyája vagy több felnőtt ember együttélése is család, mert a család az, amikor valaki, bárki, akárki szeretettel vár otthon. Nincs egyedül ezekkel a gondolatokkal.

– Viszont ha születik is gyerek, egyre többször látni, hogy mennyire agyonkényeztetik.

– A valódi, hagyományos nevelésnek az a lényege, hogy át kell erőltetni a gyereket azon az úton, amelyen ki tudja próbálni a szabályok megtartásának az örömét. Előbb mindig a nehéz döntés vagy a munka jön, a siker gyümölcse mindig a végén van. Nagyon nagy erőfeszítés mondjuk nem hazudni egy osztálytársakkal való vitában az osztályfőnöknek, de az az eufória, amely abból következik, hogy meg tudta oldani, hogy ne hazudjon, az, hogy becsületes tudott maradni egy nagyon komoly helyzetben, azt soha nem fogja elfelejteni. De ez csak akkor működik, ha megkövetelik tőle a becsületességet otthon és az iskolában is. A fizikai munka, a házimunka nehéz része hasonló. A krumplipucolás elsőre senkinek sem tetszik, de amikor az ebből készült krumplilevest kiteszik az asztalra, és az egész rokonság előtt mondják, hogy a levesben lévő krumplit Józsika egyedül pucolta meg, az eufóriát jelent Józsikának. A gyerek időnként úgyis le fog térni erről az útról, akkor pedig megtapasztalja azt is, hogy van lelkifurdalás. A mai kor azt mondja, hagyd békén, ne erőltesd, ő majd magától rájön, felnőtt korában már olyan lesz. Hát nem lesz olyan! Mert aki nem tapasztalta meg a nehézség végén a gyümölcsöt, az nem akarja a nehézséget.

– Nem itt is a tökéletesség, a szülői tökéletesség ábrándja jelenik meg, mint a párválasztásnál?

– Olyan sok szülő téved, hűtlen, hazudik, válik el, hogy sokan már azt érzik, ők nem hitelesek, és ezért még inkább elengedik a nevelést. Arra biztatom a szülőket, hogy akármi történt velük, akármit csináltak régebben, nem a saját sebek nyalogatása a lényeg, hanem a gyermekeik jövője. Attól, hogy a saját életükben nekik nem sikerült, attól még azok a nevelési elvek, azok az értékek ugyanúgy megtartók. Ha neki nem sikerült hűségesnek lenni, akkor is el kell mondania a gyermekének: én eltévedtem valamikor, de a hűség igenis fontos elv. Az, hogy ő ezért nem érzi magát hitelesnek, ez ma divatos, de hamis, liberális elv. Ezzel éppen hogy elveszik a szülő erejét, mert hát hogy merészel megszólalni, majd esetleg akkor, ha doktori disszertációt írt arról a bizonyos nevelési elvről. Ez butaság! A keresztény hitünk egyik alapja, hogy van megtérés, van bűnbocsánat, csak ehhez őszintén, a szívünk mélyén kell vágyni rá.

– Sokat emlegetjük a rohanó világ kifejezést. Együtt tudnak lenni a családok legalább egy olyan nagy ünnep idején, mint amilyen a karácsony?

– Nagyon fontos megérteni azt, hogy az ünnep alapvetően nem pihenés. Aki úgy értelmezi, hogy végre lábat lógatva semmit sem csinál, annak minden, amit tenni kell az ünnep idején, csak púp lesz a hátán. A régi szokások követése automatizmussá tette az egyes ünnepek megélését. Ma nincsen szokáskövetés, hanem tudatosan, akarattal lehet felfedezni a lényeget. A karácsony például az év kezdetét jelenti, a fény születését. Lejárt egy ciklus, egy új reménynek a kezdetén vagyunk. És azért gyűlünk össze, hogy a szeretetet megnöveljük magunkban, hiszen ha szeretet van bennünk, akkor egymást elkezdjük táplálni és egymásnak is erőt adunk. Fentről, Istentől kapjuk ezt a szeretetet, és rajtunk keresztül az megy át mindenbe. Ez mindenkinek reményt adhat a gyógyulásra, a családi kapcsolatai rendezésére, bármire, amiben problémája van.

– Sokszor említi a visszatanulni kifejezést. Mit ért ezalatt?

– A fősodor azt a tévképzetet keltette bennünk, hogy minden, amit a kultúránk tartalmaz, mára elavult. Való igaz, hogy ma teljesen másfajta világot élünk, más technikai és épített környezetben cselekszünk, de más emberek nem lettünk. Nem igaz, hogy ha olyan férfi akarok lenni, mint a nagyapám, akkor nekem szántanom is kell. A szántás őt erősítette, engem más erősít. A lelkemben viszont ugyanaz a férfi kell hogy legyek. Ma nincsen szükség arra, hogy karddal megvédjem a szeretteimet, jóllehet a szomszédunkban sajnos erre is van példa. De a szeretteim megvédéséhez ugyanaz a belső szikárság, figyelmesség, kitartás szükséges, mint bármikor korábban. Ma nem kisebb harcot kell vívnom, mint annak idején karddal, mert a kütyüktől, a bullyingtól, a fősodrú liberális média hatásaitól kell megvédenem a családomat. A gyermekeimet a világ renyhesége ellenére kell megerősítenem. A nagyapáink, a dédnagyapáink másfajta módon védelmezték a szeretteiket, de ugyanolyan kemény döntéseket kellett hozniuk olykor. Az örök értékek nem kényszerítenek a régi életmódba, hanem ma is törvényként követhetők. Azért mondom ezt, hogy visszatanuljuk, mert a kultúránk pontos eligazítást ad a XXI. és a XXII. században is, megadja a morális alapjaink megerősítését, a jó és rossz kiválasztásának képességét, és megkaphatjuk általa azt a belső erőt és tartást, amellyel ki tudunk állni és meg tudjuk védeni, akit és amit meg kell védeni. Ezáltal mi is jobb emberré válunk és beteljesítjük, amire születtünk.