Meghatározott parlamenti küszöböt a világ államainak egynegyedében alkalmaznak, de valójában minden parlamentáris berendezkedésű országban létezik, még ott is, ahol nem lehet pártlistákra szavazni. Szigorú értelemben véve, a relatív vagy abszolút többségen alapuló választási rendszerekben, mint például Nagy-Britanniában, ahol csak választókerületekben lehet mandátumot szerezni, a küszöb akár 50 százalékos is lehet, amennyiben két jelölt maradt versenyben, hiszen a győztes mindent visz. Sőt küszöb még a tisztán pártlistás, hivatalos küszöböt nem alkalmazó országok esetében is van, mivel a parlamenti helyek száma csak töredéke lehet az állampolgárokénak. Magyarországon ilyen esetben, 60 százalékos választási részvétel esetén is több mint tízezer szavazatot, a voksok mintegy 0,25 százalékát kellene begyűjtenie annak, aki egy helyet szeretne az Országgyűlésben.

A hazai vegyes rendszerben alkalmazott 5 százalék az átlagosnál valamivel magasabbnak számít, Romániában és Németországban ugyanennyi, Ukrajnában 3, Ausztriában 4 ez a szám, az e fölötti arány igen ritka, a törökországi 10 kirívóan magas. A küszöb mértéke a tapasztalatok szerint nemigen van befolyással arra, hogy milyen hatásfokkal, eredménnyel működik egy demokrácia, és erősen országfüggő, hogy milyen konkrét szabályozásra van szükség.

A győztes mindent visz

A választói küszöb a szélsőséges pártokat stabilan a parlamenten kívül tartja, megakadályozza egy széttöredezett struktúra kialakulását, ellenben biztosítja egy kormányképes többség létrejöttét, mondják a magas küszöb hívei. E nélkül akár az is előfordulhatna, hogy a magyar országgyűlésben 386 pártelnök foglalna helyet, akiknek koalíciót kellene kötniük, kormányt alakítaniuk, törvényeket hozniuk és azokat végre is hajtaniuk.

A küszöböt ellenzők azt hangoztatják, hogy egyes esetekben akár a választók fele is képviselet nélkül maradhat. Törökországban az volt a 10 százalékos limit bevezetésének célja, hogy megelőzze a sokpárti koalíciók megalakulását, ám ez nem történt meg, ráadásul 2002-ben a szavazatok 45 százaléka olyan formációknak jutott, amelyek végül nem jutottak be. Ukrajnában 2006 tavaszán a voksok 22 százalékával történt meg ugyanez. Ezek a számok tovább növekednek, ha azoknak a választóknak a szavazatait is hozzávesszük, akik azért nem szavaztak kedvelt pártjukra, mert féltek attól, hogy nem éri el a küszöböt. A limit hozzájárulhat ahhoz, hogy az azonos politikai térfélen található szervezetek egymástól vegyenek el szavazatokat, és így közvetve, töredékszavazatokkal a legfőbb politikai ellenlábast juttassák újabb mandátumokhoz.

Hazánkban a rendszerváltozást követő első országgyűlési választások óta nem tudott bekerülni új párt a parlamentbe (a kereszténydemokraták már 1990-ben ott voltak). Valamennyi bent lévő érdekében áll, hogy ez így is maradjon. A nagy pártok az említett okok miatt rengeteg pluszhelyhez jutnak, a kis pártok (elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum) pedig már belőtték magukat az ötszázalékos szintre, amit egy menetrendszerű választási kampány segítségével továbbra is elérhetőnek tartanak.

Esetükben egy csökkentés szavazóik elkényelmesedését okozhatja, és azért sem áll érdekükben újabb kis pártok megjelenése az Országgyűlésben, mert így elveszíthetik királycsináló szerepüket.

A parlamenten kívüli ellenzéket nem segíti az állami párttámogatások jelenlegi rendszere sem, és a készülő új szabályozás a párt- és kampányfinanszírozásról szintén a jelenlegi öt párt bebetonozását segítheti elő, nem véletlen, hogy a ritka egyetértés már körvonalazódik is ez ügyben.

Pedig nemcsak a radikálisnak vagy szélsőségesnek tartott pártok parlamenten kívül tartásának értelme kérdőjelezhető meg (hiszen így, a kisebb médiabeli jelenlét miatt is kénytelenek a közvetlen demokrácia eszközeihez nyúlni, hogy a lakosság előtt magukat és eszméiket megjeleníthessék), de a betondemokrácia az új pártok felemelkedését is megakadályozza. Így új konzervatív, liberális és szociáldemokrata szerveződésekét, vagy a zöld mozgalmakét.

Nagy és egyre közeledő kihívás lesz a magyar demokráciának a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletének biztosítása. Ezen a területen közel másfél évtizede nem történt előrelépés, pedig több környező országban (így Lengyelországban és Szerbiában) jól működik az a rendszer, hogy nincs, vagy nagyon alacsony a nemzetiségi pártok számára a bejutási limit. Hazánkban a szabályozás hiányát az Alkotmánybíróság a legrégebben meglévő alkotmányos mulasztásként tartja számon. Sólyom László államfő elnöksége első hónapjaiban jogos igénynek nevezte, hogy a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselettel rendelkezzenek Magyarországon. A tizenhárom kisebbség között természetesen a cigányság parlamenti képviseletének kérdése lesz az igazi erőpróba a következő évtizedben. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy a parlamenti képviselet és az autonómiaigény ebben az esetben is kéz a kézben járhat egymással.

Szakítópróba

Nemcsak az egyes emberek, de közösségi, nemzeti intézmények mentális állapotát, életrevalóságát is jelzi, mennyire képes a változásra. A rendszerváltás utáni magyar demokrácia egyik tragikus fejleménye, hogy a politikai elit elhitette magával, hazánk nemzetközi versenyképességének és jó hírnevének egyik záloga és feltétele a viharos közép-európai környezetben a politikai stabilitás, azaz, hogy a kormányok, kormányzó pártok kitöltik a rendelkezésükre álló négyéves parlamenti mandátumot. Az SZDSZ egyik legfőbb érve volt ez mindig amellett, hogy miért nem lépett ki eddig a szocialistákkal kötött koalíciókból. Holott az elmúlt 20 év közép-európai története, kormányválságok és -botrányok sora bizonyítja a Baltikum térségétől Lengyelországon és Csehországon át Romániáig, hogy a politikai rendszernek a stabilitás határain belül maradó változékonysága és robbanékonysága éppen hogy az életrevalóság jele lehet. Mindez ma már tulajdonképpen bizonyításra is lelt, és jól látszik, ha valaki az unió átlagához felzárkózó vagy attól leszakadó volt szocialista államok gazdasági és társadalmi fejlettségét veszi számba.

Hazánkkal ellentétben számos országban állandó közjogi és politikai, a nyilvánosságot is foglalkoztató kérdés a parlamenti küszöb alakulása. Szlovéniában néhány éve emelték 4 százalékra (addig legalább 3 helyet kellett szerezni a parlamentben, ami a helyek 3,2 százalékát jelentette), az utóbbi 20 évben pedig az izraeli knesszet limitjét emelték két esetben, egyről kettő százalékra. Finnország éppen most készül egy választókerületben egyesíteni az eddig létező 15-öt, és bevezetni az eddig nem alkalmazott választási küszöböt. A legtöbb párt alacsony szám mellett kampányol, ám a legtöbb képviselővel rendelkező liberális Középpárt (amelynek uniós képviselői a magyar szabad demokratákkal együtt az Európai Parlament liberális frakciójában ülnek együtt) legutóbb 4 százalékot javasolt. A helyzet nem egyszerű, hiszen legutóbb a szintén liberális Svéd Néppárt (mely a legnagyobb finnországi kisebbséget képviseli) négy és fél százalékot ért el a választásokon. A finnek eddig jól megvoltak küszöb nélkül, a 200 fős törvényhozásban ott vannak 5 fővel a nemzeti Igaz Finnek csakúgy, mint 15 képviselővel a Zöldek.

Műtét helyett orvosság

Új lendületet a limit megváltoztatása nélkül is kaphatna Magyarország. Németországban és Új-Zélandon is 5 százalékos a parlamenti küszöb, de ha egy párt legalább 3 (Új-Zélandon mindössze 1) egyéni kerületben győz, akkor automatikusan megkapja a parlamenti mandátumokat a listás helyekért is, függetlenül attól, hogy elérte-e a küszöböt. Utóbbi esetet alkalmazva, ha 2006-ban a MIÉP–Jobbik nyert volna egy egyéni választókerületben, akkor a listán elért 2,2 százalékkal most akár 7-8 képviselőjük is ülhetne az országgyűlésben.

A magyarországi küszöb „eredményességét” jelzi, hogy ma már nemcsak új pártoknak nincs esélyük bejutni (vagy régieknek újra bejutni) a parlamentbe, de lassan az állami támogatáshoz szükséges 1 százalék elérése is lehetetlenné válhat. 2006-ban egyetlen pártszövetség (a MIÉP–Jobbik) ért el 1 és 5 százalék közötti eredményt.

A nemzeti kisebbségek parányiak, ezért valójában három parlamenten kívüli „ellenzéki csoport” sorsa múlhat a parlamenti küszöb megváltoztatásán. Egyrészt a cigányságé, akik arányszámukat tekintve, jobb szervezettséggel már most is képesek lennének a küszöb elérésére. Ezt a limit leszállítása esetükben előbb-utóbb igen valószínűvé tenné. Másrészt a radikális jobb- és baloldali szervezeteké, elsősorban a kommunistáké és a radikális jobboldalé. Az utóbbi évek eseményei, ezen szervezetek közéleti szerepvállalása azt mutatják, hogy mindkét szélnek helye lenne a magyar parlamentben. Végül meg kell említeni azokat a zöld, továbbá azokat a valóban liberális és szociáldemokrata pártkezdeményeket, amelyek a limit leszállítása esetén nagyobb kedvet kapnának a megszerveződésre.

A megoldások száma végtelen, a 2 vagy 3 százalékos küszöb ugyanúgy szóba jöhet, mint egy szimbolikus, 100 ezres szavazatszám (ez utóbbi átlagos választási részvétel mellett a voksok mintegy 2 százalékát jelentené). Azaz, ki lehetne mondani, hogy az a párt, amelyik képes 100 ezer ember támogatását megszerezni, méltó arra, hogy ügyeit és érdekeit a parlamentben képviselje. Nálunk azért is érdemes lehet levinni a limitet, mert a képviselők száma a lakossághoz képest magas, így már kisebb küszöbbel is új pártonként akár féltucatnyi új képviselő jelenhetne meg az Országházban.

A több párt ideális esetben színvonalasabbá teheti a parlamenti munkát és a törvényhozás hatékonyságát, gyakoribbá a frakcióváltásokat, növelheti a lehetséges koalíciók körét, elősegítheti a szakmaiság előtérbe kerülését, és új, tehetséges politikusok nagyobb eséllyel, kényszerű kompromisszumok nélkül mutathatnák meg magukat.

A magyar politikai rendszer ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben jelenleg nem stabil. Már nem stabil. Hanem inkább merev. Leginkább merev. Túl sok gőz gyűlt össze, amit ki kellene ereszteni. Ennek egyik eszköze lehetne a parlamenti küszöb csökkentése.

Monostori Tibor