A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című nagy hatású művének számos részletét joggal éri kritika, alapjában véve mégis igaza van. A globalizáció a mai formájában nem más, mint a Nyugatnak a saját felsőbbségébe vetett hite által fűtött, erőszakos ideológiai terjeszkedése, amely nem sokban különbözik a spanyol konkvisztádorok tevékenységétől. Elöl mennek a katonák, mögöttük a papok, azok sarkában pedig a kereskedők – csakhogy mára az ámulattól földre boruló bennszülöttek helyett vállról indítható rakétával felszerelt, gyilkológéppé átnevelt harcosok várják a díszes menetet. A hódítókat nem Atahualpa várja, hanem Oszama bin Laden. A dolog külön pikantériája, hogy a rakétákat is a Nyugat adta el neki.

Huntington elmélete választ ad arra, miért nem győz, miért nem győzhet az USA Irakban, azt azonban nem tudjuk meg belőle, hogy az arab fiatalok miért gyújtják fel Párizs külvárosait. A megoldáshoz újabb liberális kánon cáfolatán át vezet az út. A XX. századi társadalomtudomány szent dogmává emelte a tételt, hogy a kultúrák erősítik egymást, minél több él belőlük egymással átfedésben, annál jobb. A valóság ezzel szemben az, hogy a kultúrák szakadatlan harcot vívnak egymással, valamennyi folyamatosan megpróbál behatolni a másik területére, és ott átvenni a lelkek fölötti uralmat. Igaz, vannak „nyomulósabb” kultúrák, mint például az európai, és vannak inkább befelé fordulók, mint a kínai, egészében véve azonban egy pillanatra nem áll le a „kultúrharc”, még ha résztvevői ennek nincsenek is tudatában.

Mindez kis léptékekben éppen úgy igaz, mint nagyban, két falu csúfolódós versengésében éppúgy tetten érhető, mint két nemzetállam vetélkedésében. Nincs is ezzel baj addig, amíg két teljes értékű kultúra a versengés mellett az együttműködés követelményének is meg tud felelni, végtére győzzön a jobbik, választódjék ki az életképesebb, ez a fejlődés motorja.

A baj akkor kezdődik, ha két versengő kultúra közül az egyik döntő fölénybe kerül a másikkal szemben anélkül, hogy azt a másikat képes volna bekebelezni. Ilyenkor a másik kultúra belső kohéziós erői megroppannak, az egész veszélyes bomlásnak indul, mint egy épület, amelynek téglái közül kipergett a habarcs.

Nem minden szemétre való, amit a liberális társadalomtudomány az elmúlt évszázadok során felmutatott. Megáll például az az állítás, hogy a kultúrák közt nincs hierarchikus viszony, nincsenek értékesebb és értéktelenebb kultúrák, hiszen valamennyi önmagához viszonylik. Még a hatékonyság tekintetében is aggályos a sorrend felállítása, mert noha Európa kétségkívül hatékonyabban alkalmazza az ipari fejlesztéseket, mint mások, egy indiai vagy kínai gondolkodó egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a világnak arra szükséges mennie, amerre a hatékonyan fejlesztett iparosodás viszi. Magyarra fordítva: aligha értékesebb dolog nagy sebességgel rohanni a szakadék felé, mint lassan ballagva távolodni tőle.

Tapasztalati tényként fogadhatjuk el továbbá, hogy minden kultúra, ha kellő ideig békén hagyják, teljes értékűvé fejlődik abban az értelemben, hogy a közösség tagjainak életviszonyait teljeskörűen felöleli. A maori bennszülött fűszoknyája éppen úgy teljes értékű öltözet, mint az európai barokk legpompásabb fejedelmi ruházata, éppúgy ellátja az öltözet minden funkcióját (nemi szerep, társadalmi helyzet, szemérem, közösséghez tartozás, szimbólumrendszerek, művészet stb.), mint amaz. A példánál maradva, az európai megjelenés előtti maori társadalom éppúgy szükséges és elégséges mértékben szabályozta az egyes emberek viselkedését, mint a spanyol etikett Fülöp király udvarában. Mindkét helyen mindenki elsajátíthatta annak ismeretét, hogy mit helyes és mit nem tennie, és mivel jár, ha ezeket az összefüggő rendszert alkotó szabályokat megszegi. Ezek nélkül egy társadalom nem is maradhat fenn.

Ha azonban két, egymástól jelentősen különböző kultúra közül az egyik mélyen behatol a másik területére, bekövetkezhet a rontott kultúra állapota. Létrejöhet az a helyzet, amikor a közösség tagjai elveszítik hitüket a saját kultúrájuk szabályainak érvényességében, ám a másik kultúrával sem tudnak vagy akarnak azonosulni (esetleg mert a másik kultúra nem akarja befogadni őket). Szemléletes példája ennek a kettős félnyelvűség, amikor valaki már a saját anyanyelvét sem beszéli jól, de a közösségébe behatoló másik nyelvet sem.

Megint szögezzük le: a nyelvek között sincs hierarchikus rendszer, a Földnek mind a hatezer ma beszélt nyelve szükséges és elégséges eszköz a saját kultúrájának működtetéséhez. A félnyelvű ember azonban elveszíti azt a képességét, hogy a beszéd közvetlen és közvetett eszközeivel a közösség teljes értékű tagjává váljon.

Pontosan ez történik a Párizs külvárosában felnövő arab suhanccal. Arabnak született, apja, anyja arab, de ő mégsem részese már az arab (marokkói, tuniszi stb.) kultúrának, annak szabályait nem tartja magára nézve érvényesnek, de nem is francia, a nyelvet tökéletlenül beszéli, a francia kultúrát nem ismeri. Normák nélküli, sem ide, sem oda nem tartozó emberként nő fel, akinek egyetlen közössége a többi normák nélküli suhanc bandája, egyetlen sikerrel kecsegtető életstratégiája az erőszak és a törvénysértés.

A megroppant kultúrájú népek között sajátos helyet foglal el a cigányság. Amikor ez a nép a XIV–XV. század fordulóján megérkezett a nyugati kereszténység országaiba, saját kultúrájával, alapvetően vándorfémművesként képes volt illeszkedni a befogadó társadalmakhoz, elsősorban Közép- és Kelet-Európában. Ez az illeszkedés (több más hatás mellett) hátországot adott a saját kultúra megőrzéséhez. A 19–20. század fordulójára azonban a gyáripari tömegtermelés kirántotta alóla a szőnyeget, és a cigányság zöme funkciótlan, nem illeszkedő néppé vált. Az elmúlt száz évben a magyarországi cigányság fele-kétharmada megindult azon az úton, amelyen a párizsi arab suhancok egyetlen generáció alatt végigrohantak: saját kultúrájuk öszszeroskadt anélkül, hogy a befogadók kultúráját maradéktalanul átvették volna.

Szögezzük le, nem arról van szó, hogy a cigányoknak a „vérükben van” a kriminalitás, hanem arról, hogy sokan közülük rontott kultúrában élnek, már nem tartják érvényesnek a hagyományos cigány normákat, de a többségi társadalom normáit sem. Az Olaszliszkán tragikus módon kirobbant agresszió ennek világos tünete. A társadalmi normák ugyanis pontosan arra szolgálnak, hogy a rövid távon sikeresnek ígérkező stratégiákat (agresszió, bűnözés) visszaszorítsák, és érvényre juttassák a közösség tapasztalatát, amely szerint az együttműködés és szabálykövetés hosszú távon az egyén és a közösség számára is eredményesebb.