Bírói puccsok sorozata

– Nemrég négy budapesti hidat zárt le egyszerre az ellenzék, megbénítva a főváros életét. Leginkább a taxisblokádra emlékeztetett az egész. Hogyan értelmezhető mindez a jog tükrében?

– A következő demonstráción csak az Erzsébet hidat zárta le Hadházy Ákos, de azt egy teljes napra akarta. A kúria azonban csak délután négytől hajnal négyig engedélyezte a tüntetést. Szerintem még ez is nagyon toleráns döntés volt, én két-három óránál nem adtam volna többet.

A gyülekezési jog, alapjog az Alaptörvényben, de mint minden alapjog, ez is korlátozható, ha zavarja más alapjogok érvényesülését. Azt, hogy milyen mértékű legyen ez a korlát, az alkotmánybíróság dönti el. Az én alkotmánybírói működésem idején megesett, hogy két-három kollégám azt mondta, adjunk minél nagyobb súlyt a gyülekezés lehetőségének, mi, vagyis a többiek viszont ragaszkodtunk ahhoz, hogy a gyülekezés joga ne veszélyeztesse a közrendet.

– Mi a döntés alapja ilyenkor?

– A mérlegelés. Körülbelül 20-30 ezer liberális ember érdeke a hídlezárás. Ők a vérüket adnánk érte, és persze a melegfelvonulásért is. 800 ezer viszont ott őrjöng a közlekedési dugókba szorulva. Lehetek őszinte? Ha a megvadult bölcsészek, politikai analfabéták lezárják Budapestet, ahol egyébként ők vannak többségben az önkormányzatban, akkor ez a Fidesz malmára hajtja a vizet. Ezt persze tudja maga a kormánypárt is, nyilván ezért is mellőzi a keményebb fellépést.

– Az látható, hogy felhergelt ellenzék nem tart semmilyen jogi következménytől sem. Hiszen érzékeli, hogy a brüsszeli elit miként építi le, koptatja el a jog erejét, tekintélyét. Jogszabályokat, szerződéspontokat kerül meg, hogy legyőzze Magyarországot, visszatartsa a neki járó uniós kifizetéseket.

– A folyamat, amelyről most beszélünk, nagyjából ötven éve kezdődött. A nyugati világ bírói és bíróságai átpolitizálódtak, az általuk hozott ítéletek politikai szempontúvá válnak. Egyre nyitottabbá váltak a jogszabályok, csak elvi szinten fogalmazzák meg őket, és az adott keretek között bármilyen döntés születhet. A törvények elvontsága, nyitottsága szándékos, jó példa erre az emberi méltóság terepe. Kérdés, milyen deklarációnak felelteti meg a kérdést a bíró, amikor ítélkezni akar. Világos, hogy ilyen viszonyok között az az érdeke a pártoknak, politikai csoportoknak, ideológiai irányzatoknak, hogy az ő embereik közül legyen valaki a főbíró. A hatvanas évektől észlelhető ez a jelenség Nyugaton, és elsőként az amerikai társadalmat borította fel. Minél nyitottabbá váltak a jogszabályok, annál nagyobb lett a lehetősége a bíráknak a pártos döntésekre.

– Hogy hatott, illetve hogyan hat ma is mindez az Európai Unió életére?

– Az unió egy nemzetközi szervezet, és mint ilyen, elvileg a szuverén tagállamainak az alávetettje. Itt is bírói puccsok sorozata játszódott le a hatvanas évektől kezdve, amelyeknek például egyik eredménye, hogy az Európai Bíróság tevékenysége nem korlátozható semmilyen formában sem. A testület egyszerűen kiszakadt az uniós szerkezeti és szervezeti hálóból. Az EB, vagyis a luxembourgi bíróság alkotmányosította az EU alapszerződését, eltérve annak eredetijétől, és innentől kezdve pusztán az addig kinyilvánított értékekből, például az emberi méltóság kérdéséből kiindulva büntet meg politikai erőket, tagállamokat. Az értelmezhetőségükben teljesen nyitott politikai értékek felé csúszott el az unió, például senkitől sem hallhattuk még a jogállamiság valóban pontos definícióját. De a jogállamiság mégis érték és szigorú követelmény az unió tagországaival szemben.

– Ezek szerint az Európai Bíróság vált az unió legfőbb hatalmi centrumává?

– Ez bonyolult kérdés. Szerintem az EU irányítása egy 35-40 ezer fős apparátus kezében van. Negyven főigazgatóság működik az unióban, mindegyik 1500 hivatalnokkal, ezen belül pedig 600 fős elittel. Ez az elit igazgatja a rendszert, hozza a valódi döntéseket. Az Európai Bíróság pedig eszköz a kezében. Egy oligarchiáról beszélünk, amely lényegében azt csinál, amit akar. Dühönghetnek, lázadozhatnak a tagállami vezetők, de valójában ki vannak szolgáltatva az apparátusnak.

– Ha már a vezetők jöttek szóba… Erősödik vagy éppen gyengül az Európai Tanács (ET) tekintélye?

– Korábban a tanácsé volt a főhatalom, de ez, ahogy mondtam, átcsúszott az unió adminisztrációjához. Sokat romlott a helyzet az utóbbi húsz évben, az intézmények kiürülnek, mert az említett oligarchia és a vele összeforrott luxembourgi bíróság dönt már majd mindenben. Van, amikor néhány tagállam, persze ha összefog, sikeres tud lenni, mint ahogy összefogott Emmanuel Macron és Orbán Viktor, hogy megakadályozza Manfred Weber bizottsági elnökké választását. Az alapvető folyamatokat azonban nem tudja befolyásolni az ET.

– Különösen érdekes kérdés a bírák érzékenyítése, ami Magyarországon is folyik, főként NGO-k által. Schmidt Mária azt mondta, egy bíró ne érzékeny, hanem igazságos legyen. Hol kezdődött ez az egész?

– Amerikában. Először ott vált döntő szemponttá például, hogy ha egy bűnözőt börtönbe zárnak, akkor az hány gyereket hagy maga után odakint. Ott is a civil szervezetek fellépésével jött létre az érzékenyítés kultúrája, Soros György és a hozzá hasonlók pedig elhozták ide a rendszerváltás után. Egyébként világszerte terítik az érzékenyítés ideológiáját, Soros 129 országban hozta létre a maga helyi hálózatát, amelyeket a regionális központjain keresztül irányít. Jogtudósok, jogászprofesszorok is járnak az érzékenyítő bírói akadémiákra, így volt itthon is 2013–2014-ig. Szinte kézzelfogható, tendenciózus irányelveket kapnak, és ezeknek megfelelően ítélkeznek is. Egyébként ez a bírói függetlenség szembe köpése. Az érzékenyítők komoly honoráriumokat kapnak, a bírák számára pedig mintegy kötelező a részvétel, hacsak nem akarnak az adott ország valamelyik eldugott sarkában maradni. Amúgy szakmai fejlesztés címén futnak a programok. A magyar kormány 2013–2014 tájékán kiszorította innen ezt az egészet.

– Úgy tűnik, véglegessé vált, hogy a szuverenista és patrióta Marine Le Pen nem indulhat a jövő évi francia elnökválasztáson. Milyen eszközökkel tudta elintézni ezt az ottani igazságügyi rendszer?

– A franciák rendszere az egyik legszemléletesebb példa az igazságügy átpolitizáltságára. Ott természetesnek veszik, hogy a volt külügyminiszter lesz az Alkotmánytanács elnöke. Zavartalan az átjárás a politikum és az igazságügy között. Macron bizalmas embere és jobbkeze, Richard Ferrand most az Alkotmánytanács elnöke. A testület egyébként csupa politikussal van feltöltve, akik forgóajtós rendszerben jönnek-mennek politika és az igazságügy dimenziói között. Világos, hogy a hatalmon levő erők érdekében és értékei alapján ügyködnek. Ferrand találta ki azt, hogy ítélet sem kell, elég, ha megindul a bírósági eljárás Le Pen ellen, és máris ki lehet golyózni őt az elnökválasztás jelöltjei közül. Tegyük hozzá, Le Pen volt e voksolás legesélyesebb politikusa.

– A lengyel kormánykoalíció viszont nincs jóban, de nem nem is háborúzik az ottani alkotmánybírósággal. Egyszerűen nem vesz róla tudomást, megjegyzéseit, figyelmeztetéseit, határozatait egyetlen mozdulattal söpri le az asztalról. Meddig mehet ez így?

– Ez egy 2015-ből örökölt probléma. Az akkori, bukás előtt álló balliberális kormány öt emberét még be akarta suvasztani az alkotmánybíróságba, két héttel a választás előtt. Az államfő, a nemzeti konzervatív Andrzej Duda azonban nem írta alá. Ez a probléma alapja. A miniszterelnök Donald Tusk most bosszúból illegitimnek tekinti az alkotmánybíróságot, a jogállamiság kérdéseire állítólag oly kényes Brüsszel pedig mélyen hallgat. Elvégre Tusk az ő emberük.

– Lengyelországban a konzervatív média államcsínyt emleget…

– Az államcsíny, illetve az alkotmánypuccs az én kedves témám, könyvet is írtam róla. A lényeg, hogy a hatalom kettévált a modern demokráciákban. Van a kormány, és van az államhatalom. Az utóbbinak az intézményei le vannak szakítva a kormány pártpolitikai akaratáról. Hogy mégis hozzájuk férhessen a kormány, ahhoz kétharmados felhatalmazás kell. De ha csak felest szerzett a választáson és úgy akar hozzányúlni ezekhez az intézményekhez, akkor az alkotmánypuccs. A mai magyarországi ellenzék is beszélt arról, hogy nem baj, ha nem szerez kétharmados felhatalmazást a választáson, majd új alkotmányt üt össze ötvenszázalékos támogatottsággal is. A lengyel kormánykoalíció már rég ebben a mezőben manőverez. Szerintem viszont be kellene iktatni a magyar Alaptörvénybe, hogy aki csak ötvenszázalékos támogatottsággal jutott hatalomra, de erőszakosan túllép ezen a mértéken, azt bűncselekmény vádjával felelősségre kell vonni.

– Régi, recsegő lemeze a hazai ellenzéknek, hogy az Orbán-kormány nem viszi be az uniós ügyészségbe az országot. Mit várnának ettől?

– Joggal nem lépünk be. Ez egy szankciós mechanizmus, az ügyészek és az ügyészségek politikai felhasználása. Amerikában az 500 ügyészi helyből 106-ot tudott megvásárolni jelöltjei számára Soros György. Az egyik, Alvin Bragg az úgynevezett első napi nyilatkozatában megírta a körzetéhez tartozó rendőrkapitányságoknak, hogy csak akkor lép fel rablás esetén, ha ott súlyos személyi sérülés történt. Ha nem történt, akkor intézzék el szabálysértési ügyként a dolgot, mert ő nem emel vádat. Később visszavonta az egészet, mert botrány belőle. Bragg volt az, aki elindította Donald Trump úgynevezett luxusprostiügyét egy húsz évvel korábbi esetre hivatkozva. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy Trump ne indulhasson az elnökválasztáson, inkább menjen börtönbe. Hasonló volt a helyzet Olaszországban is, ahol magánokirat-hamisítás vádjával akarták félreállítani Silvio Berlusconit, de megtámadták Matteo Salvinit is, mert belügyminiszterként nem engedett leszállni a hajóról egy, az olasz partokhoz érkező migránscsoportot. Az ügyész, illetve a bíróság azt állította, hogy az emberi jog mindenek fölött áll. Hat börtönévet akartak Salvini nyakába akasztani azzal, hogy elbúcsúzhat a politikai szereplésektől, azaz a közügyektől is. Ez az olasz ügyészség és az olasz bírák balról indított harca a szuverenista politikusok ellen. Hasonló a helyzet a cseh Andrej Babiš vagy a szlovák Robert Fico esetében is, egyelőre Le Pen az utolsó áldozat. Úgy tűnik, az uniós terrénumban szisztematikusan kiépített, globalista hatalmi körök szintjéről irányított igazságügyi hálózat dolgozik a nemzeti érzelmű politikusok félreállításán. Az, hogy nem csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, nem varázsszer. De ha kívül maradunk, akkor nehezebb a testület dolga. Egy ötven éve tartó, nemzetállamok kontra globalista centrumok közötti harc vetülete ez is.

– Magyarország kilépett a Hágai Büntetőbíróságból… Jöttek is a vádak, hogy a nácinak nevezett Bejamin Netanjahu, a körözés alatt álló izraeli miniszterelnök magyarországi látogatása miatt tettünk így. Volt olyan pillanat az elmúlt két évtizedben, amikor ez a bíróság Magyarország érdekében nyilvánult volna meg?

– Ez is egy erősen átpolitizált szervezet. Körözi Putyint és Netanjahut annak ellenére, hogy egyik sem tagja a rendszernek. Nem baj, mondták Hágában, mert olyan mértékben sértették meg az emberi jogokat és az ENSZ rendelkezéseit, hogy felelniük kell. Azért lehet itt némi összeférhetetlenség is, már ami Netanjahut illeti, mert a bíróságnak akkor libanoni ember, Navaf Szalám volt az elnöke. Vannak még rossz belépéseink, amelyeket kilépéseknek kellene követniük. Ilyen az Emberi Jogok Európai Egyezménye is. Magyarország itt belement az úgynevezett tizenegyes jegyzőkönyvbe. Erősen ajánlott volt számára, ha csatlakozni akart az unióhoz. A tizenegyes jegyzőkönyv civil szervezeteknek is lehetőséget ad arra, hogy bepereljék az államot. Tipikus Soros-féle csapda.

– Mélyre süllyed a jog az unióban, magával rántva a demokrácia intézményét is, naponta látjuk, tapasztaljuk. De mi van a logikával? Előnytelen gazdasági intézkedések, zavaros külpolitikai manőverek, most pedig lelkes háborús előkészületek jellemzik az uniót. Európa öngyilkos akar lenni?

– Nem tűnt el a logika Brüsszel cselekedeteiből. Az elit még mindig azt a globalista erőt szolgálja, amelynek maga Trump üzent hadat most. Eléggé irracionális a háborús készülődés, de tudni kell, hogy a globalista erő már 1992-ben betelepedett Oroszországba, Soros György ebben is vezető szerepet játszott. Olyan tervek születtek akkor a CIA műhelyeiben, hogy ötfelé kell osztani Oroszországot. Jött Putyin, stabilizálta a szétesés felé tartó államot. Esze ágában sem volt ellenségeskedni, 2001-ben például be akart lépni a NATO-ba is. Azért gerjesztett konfliktusokat a globalista erő az orosz térségben, mint például a most zajló háborút is, hogy lemondásra kényszerítse az elnököt. Óriási és rendkívül értékes nyersanyagkészletekért töri magát a globalista hatalom, azt gondolva, hogy Putyin bukásával ez mindjárt fel is szabadulna a számára. Brüsszel már rég alárendelte magát ennek a hatalomnak, amelynek a pénz, a katona, az ukrán ember sem érdekes, mindegy, mi mibe kerül. Őrület? Lehet, de van benne logika.