Boldog szőlők

A Ménesi borbár, ami a megszűnt Szkítia könyvesbolt helyén nyílt meg Budán, a Móricz Zsigmond körtér mellett, az elődhöz hasonló missziót vállalva, küldetését a gazdag hazai borkultúra felfedezésében, feltárásában és bemutatásában fogalmazta meg. Az elmúlt évtizedekben lenyűgöző teljesítményt nyújtó magyar borászatokat igyekszik eljuttatni a borszerető emberekhez, továbbá személyes találkozók alkalmával bemutatni azokat a borászokat, akik e sok szempontból tanulságos és követésre érdemes szakmai teljesítmények megvalósítói.

Az első élő borbemutató vendége a Hajós–Bajai borvidék legismertebb képviselője, Koch Csaba volt, aki az elmúlt években, évtizedekben bebizonyította, hogy az illatos borok éppen olyan magas élvezeti értékkel bírnak, mint az úgynevezett nagyborok. A borász őse, Koch József, aki a falut alapító 13 család egyike volt, 1746-ban érkezett Hajósra, majd 1748-ban Császártöltésen telepedett le. Szőlőtermesztésbe és borászkodásba kezdett, és ez tovább szállt apáról fiúra. Koch Csaba a tizedik generáció tagja. 1969-ben született, és már gyermekkorában megszerette a szőlőt, a löszfalba vájt pincék hangulatát.

„Nagyapám felnőtté válásomig nagy hatással volt rám. Ő tanított meg a szőlőtermesztés és a borászat alapjaira, sőt a borkereskedelemben is nagy múltja volt. Első szőlőültetvényemet is ő vásárolta nekem 1991-ben, Hajóson. A kezdetektől éreztem, hogy ez az a tevékenység, amely teljessé teszi az életemet. Felsőfokú tanulmányaimat is szőlész-borász szakmérnökként fejeztem be. Folyamatosan növeltem a szőlőültetvényeim területét, és a császártöltési borospincéket kinőve, egy új pincészetet építettem.”

Az új pincészet központja Borota község közelében épült ki, amit egy 40 hektáros összefüggő szőlőterület ölel át. A borászati üzem a legkorszerűbb technológiát alkalmazza a feldolgozástól a palackozásig. Teljes kapacitása 18 ezer hektoliter. Koch Csaba különös elismeréssel és lelkesedéssel beszélt bemutatója első tételéről, a cserszegi fűszeresről, amely a Kárpát-medence egyik alapbora lehetne, mert két ősétől, a traminitól és az Irsai Olivértől kiváló tulajdonságokat örökölt, azonban stabilabb, eltarthatóbb, ezért akár évekig is megőrzi minőségét a palackban, s mivel magyar fejlesztés, kiválóan alkalmas volna arra, hogy az egyik nemzetközileg is elismert magyar bor legyen, mondjuk a kadarka mellett.

A cserszegi fűszeres kiválóan érzi magát Hajós-Baján. Ráadásul ahol ő műveli ezt a fajtát, az egy 34 aranykoronás, jó vízellátottságú, tápanyagban gazdag termőföld. A borász a zöldmunkákban egyedi megoldást követ, nem metszi agyon a szőlőt, nem kényszeríti kordonok közé, hanem engedi megnőni, és a hajtásvégeket sem csonkázza, hanem hagyja, hogy az ültetvény szellős, átjárható legyen, és így csak szórt fény érje a szőlőt. „A bor minőségére óriási hatással van, ha egy szőlőfürtre minél több levél jut. A nagy lomb­felülettel ugyanis erősebb lesz a szőlőtőkém, a növény több napfényt képes megkötni, és mivel a lombozat vitalitása arányos a gyökérzetével, ha kevés a lombozat, akkor nem lesz a növénynek erős gyökérzete sem. Ha szenved a növény, kizárt, hogy az kiváló minőségű és koncentrált borokat eredményezzen. Én a boldog szőlőben hiszek.”

Elmondja, hogy Magyarország a maga két és fél millió hektoliter termelésével a 16. helyen áll a világ borászatában, ami jól hangzik. Az első hármon a franciák, a spanyolok és az olaszok állnak évi 50 millió hektoliter termeléssel. A mi két és fél milliónkkal azonban az a helyzet, hogy ezt mi itthon szépen meg is isszuk. Magunknak termelünk. Magyar kreativitással. „Száz borásznak ezerféle bora van. Ez nagyon jó, mert amikor elmegyünk egy borútra, mindenhol másfélét kóstolhatunk, de hadd védjem meg az ágazatot: amilyen szinten volt a rendszerváltozás előtt a nagyüzemi bortermelés, óriásit fejlődött.” Azt mondja, bízik benne, hogy az ágazat előbb-utóbb továbblép az önszerveződésben, és meghatározza azt az egy-két igazán magyar és igazán versenyképes bort, amivel nagy tételben ki lehet majd lépni a világpiacra. Ahogy például a sokkal gyengébb adottságú osztrákok teszik.

Megtudjuk, hogy a magyar átlagos borfogyasztás 25 liter egy évben, éppen a fele a franciákénak, de az 1900-as években az átlagos francia borfogyasztás évente 110 liter volt úgy, hogy a családok átlagos gyerekszáma meghaladta a mostanit, vagyis a felnőtteknek a gyerekek részét is meg kellett inniuk (derültség a teremben). Rövid fejszámolás, ha francia mintára mindennap legalább egy pohár, azaz két deci könnyű bort innánk az ebédhez vagy a vacsorához, az körülbelül 60-70 liter éves fogyasztást eredményezne, és ez még nem menne az egészség rovására. Ami a borivást illeti, jó úton járunk, de még messze az út vége…

Csodálatos villányi borokat kóstolunk, mert a borász egy merész húzással tíz hektár szőlőt vásárolt a villányi borvidéken, ahonnan gyönyörű tételeket hozott, a jelenlévők őszinte örömére. Kedves, rá jellemző öntudattal jegyzi meg a Csanád küvéről: „Ez szerintem fölért a csúcsra, de még megy fölfelé…” Ám hadd legyen a krónikás döntése, hogy az est meglepetésének a jégbort tekintse. E műfaj nem örvend osztatlan elismerésnek, mert általában nagyon édes és jellegtelen italokat talál az ember a palackokban, amelyek meg sem közelítik a tokaji aszúk fantasztikus varázsát.

Koch Csabának azonban sikerült. A rajnai rizlingből készített jégbor, az est záróakkordja remekül sikerült. „A jégbor különlegessége, hogy igen nagy az előállítás kockázata, és a megfelelő időjárási viszonyok között is csak rengeteg munkával, igen drágán tudjuk elkészíteni. Ráadásul a sikeres szüret után még három év kell, mire a hosszas érlelés után palackba kerülhet.” A borász szerint a borfajta unikális jellege egyrészt ritkaságában, másrészt a készítési módjából eredő értékekben rejlik. És ezzel elérkezünk az est esszenciájához: technológia, tisztaság, az organikus szőlőművelés művészete. Ez a Koch Borászat titka, amely az utóbbi években sikert sikerre halmoz, díjait, érmeit talán már meg sem tudja számolni, és ez nem véletlen, hanem egy nagyon tudatos és nagyon életszerető munkásság eredménye.