Bolsevizmus egykor és most

1919. március 21. nem kezdete, hanem minden gátlást levető folytatása, első beteljesedése volt a dualizmus időszakában meginduló nemzetpusztító folyamatnak. Mint köztudott, az 1870-es, 1880-as évektől egyre nagyobb befolyásra tett szert a Magyar Apostoli Királyság nagy történelmi művét és a keresztény magyar államot gyűlölő, azt lerombolni akaró szabadkőművesség, amely 1918 végzetesen bénult őszén kormányra került. Soha nem látott megaláztatás, országvesztés, hazafiatlan politikai vergődés vette kezdetét, a háttérerők által cégérre tett félkegyelmű Károlyi Mihály paródiának is rossz szerencsétlenkedése nyomán néhány hónap alatt összeomlott Magyarország közigazgatása, gazdasága, kül- és belpolitikája, aminek következtében végül az értelem és jellem nélküli Károlyi a sikkasztó börtöntöltelék, Kun Béla kommunistáinak adta át a hatalmat.

Ami ezután történt, arra addig nem volt példa hazánk történelmében. Mert túlélt a magyarság rettenetes belharcokat, kegyetlen és véres megszállásokat, leszámolásokat, sírhantok sokasága jelezte ezer éven át, hogy a magyar szabadságot soha nem adták ingyen, de olyan 1919-ig nem esett meg, hogy a magyar államot megszálló belső idegenség rontson rá nemzetünkre. Kun Béla, Szamuely és Lenin-fiúi, a szabadkőművességhez kötődő Galilei-körből érkező Rákosi Mátyás és Korvin Ottó meg a többi rögeszmés kommunista vadállat módjára esett neki Magyarországnak.

A kommunisták addig elképzelhetetlen kegyetlenségű, időnként az aberrációig menő brutalitással terrorizálták az embereket. Nem csak államosították a lakóépületeket és a boltokat (vagyis elrabolták tulajdonosaiktól), nem csak módszeresen üldözték a parasztokat és en bloc a gyanúsnak, potenciálisan ellenforradalmárnak tekintett vidéki Magyarországot és általában mindenkit, akinek bármi köze volt az 1918 előtti, több mint ezeréves keresztény Magyarország közéleti felépítményéhez, nem csak elárasztották saját tehetségtelen, nemritkán írni-olvasni alig tudó embereikkel a közintézményeket (aminek következtében a valódi államigazgatás, szolgáltatások, ellátások sokasága gyakorlatilag megsemmisült), nem csak engesztelhetetlen gyűlölettel üldözték azokat, akiknek vagyonuk volt, hanem a legnyíltabban deklarálták és gyakorlatba ültették az istentelen, hazátlan bolsevizmus nemzetközi jelmondatát: a múltat végképp eltörölni!

Mi sem bizonyítja ezt cáfolhatatlanabbul, mint a Hősök tere és több más fővárosi történelmi emlékmű meggyalázása 1919. május 1-jén. A kommunisták vörös zsákokat húztak nagy királyaink szobraira, Gábriel arkangyalt deszkákkal takarták el, a nagy hitvédő, Pázmány Péter és a magyar alkotmányosságot egységes műbe foglaló Werbőczy István szobrát a terrort dicsőítő diadalkapukkal fedték el, ezekre vörös földgömböket tettek, hirdetve az egész világ bolsevizálásának lázálmát. Eltüntették gróf Andrássy Gyula Országház téri szobrát, a Széchenyi István teret a vörösterror megalapozó ideológusának, Marxnak a szobrával csúfították el, vörös csillaggal éktelenkedő vörös piramissal fedték be a nagy vasútépítő, Baross Gábor szobrát, a Ferenciek terén pedig a vérbajos Leninnek és a Németországot felforgató kommunista forradalmárnak, Karl Liebknechtnek emeltek szobrot.

A magyar hősöket eltüntették, helyettük idegen gazemberek előtt hajbókoltak. Ez az esszenciális baloldaliság, amely ma is zsigerileg sajátja az 1919-es vörösterroristák utódainak. Bűnlajstromukat tetézi, hogy a minden oldalról idegen hadseregek által is támadott magyar haza védelmében nem a vörös csillagért, hanem annak ellenére sikerrel küzdő, a cseheket például a dicsőséges északi hadjáratban gyakorlatilag az etnikai határokig, Bártfáig, Eperjesig szorító, jórészt önkéntesekből toborzott Magyar Vörös Hadsereg által fegyverrel felszabadított felvidéki területeket az első francia mordulásra szűkölve feladták.

A százöt évvel ezelőtti első magyarországi kommün válogatás nélkül gyilkolta a magyarokat. Elég volt a legkisebb gyanú, hogy a kiszemelt áldozat ellenzi a kommunista diktatúrát, a vörös különítményes gyilkosok elképzelhetetlen kínzások után végeztek az illetővel. Szamuely Lenin-fiúinak halálvonata az egész országot rettegésben tartotta, ugyanakkor az egyre növekvő elkeseredés és harag több helyen lázadásokhoz vezetett – ezeket a vörösök vérbe fojtották.

1919. március 21. és a kommün 1919. augusztus 1-jei bukása között, amint az Váry Albert magyar királyi koronaügyész-helyettes 1922-ben megjelent A vörös uralom áldozatai Magyarországon című, akkurátusan adatolt dokumentumkötetéből kiderül, 590 embert gyilkoltak meg a bolsevisták. Legalábbis ennyiről tudunk bizonyíthatóan, kétséget kizáróan. A baloldal ugyanis, amióta csak a történelem színpadára lépett, a népre hivatkozva gyűlöli és gyilkolja a népet. 1919 rendszerszintű lényegét, egyszersmind a terror hétköznapjait hűen feltárta Tormay Cécile Bujdosó könyvében, de Prohászka Ottokár naplójegyzetei is értékes kordokumentumok. Fekete István Zsellérek című regényében történeti hűséggel mutatta be, miként akasztották a magyart Szamuely pszichopata hóhérai.

A későbbi esztergomi bíboros, hercegprímás, Mindszenty József zalaegerszegi gimnáziumi hittanárként került a vörösök fogságába. Szerencséje volt, mert bár a budapesti Gyűjtőfogházban a vörösterroristák megkínozták, eltörték kulcscsontját és lapockáját, mégis életben maradt. Így emlékezett erre: „…láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezeték csöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »hazaküldeni«, »fa alá állítani« stb. […] A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.”

Ennek ellenére ma is vannak olyanok, akik ünneplik, magasztalják a bűnt és a bűnösöket. Nemcsak marginális nyomorultak, hanem a balliberális fősodor úgynevezett történészei, például a baloldal ifjú üdvöskéje, az egykori kommunista Párttörténeti Intézetből Politikatörténeti Intézetté vedlett műhely tudományos osztályának munkatársa, egyben a közpénzből működő Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa, Csunderlik Péter történész, aki rendre mentegeti, relativizálja az első vörösterror sötét, embertelen bűneit, nemkülönben több népbiztos és népbiztoshelyettes, köztük Rákosi Mátyás keltetőjének számító Galilei Kört, sőt, a patkányként külföldre menekülő véreskezű kommünvezérek hazaáruló rágalomkampányát. Létezik egy Munkásőr Emléktársaság is, amely folyamatosan vörös csillagokkal parádézik a nyilvánosságban – következmények nélkül –, noha ez tételesen kimeríti a tiltott önkényuralmi jelképek Büntető törvénykönyvben nevesített jogsértő használatát.

Utóbbi csoportosulás, amint arról a Magyar Jelen portál hírt adott, a vörösterrort dicsőítő megemlékezést szervezett múlt vasárnapra az újpesti tanácsköztársasági emlékműhöz – merthogy, úgynevezett rendszerváltás ide, az eltakarítását előíró 2015-ös helyi önkormányzati határozat oda, ilyen is van ott. Ez a rendezvény nyilvánvalóan a BTK 333. paragrafusába ütközik, ez ugyanis kimondja, hogy „aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás vagy más, emberiesség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, jelentéktelen színben tünteti fel vagy azokat igazolni törekszik, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

Ennek ellenére a rendőrség tudomásul vette a rendezvényről szóló bejelentést, mivel álláspontjuk szerint nem ütközik a gyülekezési jogról szóló 2018. évi LV. törvénybe. Ez igencsak meglepő, hiszen a jogszabály 14. paragrafusa szerint a gyülekezést meg kell tiltani, ha „a) a gyülekezés helyszíne olyan országos jelentőségű történelmi emlékhely vagy időpontja olyan nap, ami a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök áldozataira emlékeztet, és b) a bejelentéskor rendelkezésre álló körülmények alapján fennáll a közvetlen veszélye annak, hogy a gyűlés a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúra által elkövetett embertelen bűnök tényét tagadja, kétségbe vonja, jelentéktelen színben tünteti fel vagy azokat igazolni törekszik, és ezáltal a gyűlés alkalmas a köznyugalom megzavarására”. Mármost eléggé világos, hogy az 1919-es tanácsköztársaság kommunista diktatúra volt, aminek uralma alatt embertelen bűnöket követtek el, így az ennek máig emléket állító szobor pontosan olyan helyszín, ami erre emlékeztet. Finoman szólva, érthetetlen tehát a rendőrség megengedő hozzáállása, különösen annak fényében, hogy az 1945-ös budavári kitörés évfordulóján évek óta következetesen betiltják a megemlékezéseket…

Akárhogy is, a bejelentett tanácsköztársaság-dicsőítés bizonyítja, hogy itt vannak a mai kommunisták. És itt vannak a jobboldaliak holttesteit vasvillával IFA-platóra dobálni akaró propagandisták, a konzervatívokat földönfutóvá tétellel, börtönnel fenyegető 2006-os szemkilövetők, a baloldali hatalomátvétel érdekében a jogállamiság, a törvényesség felfüggesztését nyíltan hirdető udvaroncok, a kereszténységet, az egyházi intézményeket gyalázó-átkozó újbolsevik verbális verőlegények, akik, ha tehetnék, ne legyen kétségünk: ugyanúgy magyar vért ontanának, mint elődeik. Elvtársaik, az internacionalista siratókórus által védelmezett és mentegetett antifa terroristák ízelítőt adtak az ő valóságukból. Ideje ezért rendezni az utóbbi időben kissé elbizonytalanodott sorokat – mert túl nagy a tét.