Borvízbe áztatott Monarchia-nosztalgia

Elmondhatatlan érzés, amikor Borszék sétálóutcáján, egy romhalmazként is gyönyörű épület zöld zsalugáterének vasalatán felfedezzük a következő betűket: „Swadlo F. VL Lehel utcza. Budapest.” A vasszerkezetek pesti mesterének védjegye ma tanújel, arról tanúskodik, hogy az egykori pompás Remény szállót még a Magyar Királyság idején építették, pont a millennium évében adták át; a vasba nyomott betűk e történelmi igazság kis darabját őrzik. Amíg a Monarchia nosztalgiája dobogtatja a szívünket, merengésünkbe beledudál egy román trikoló­rok­kal felzászlózott, bukaresti rendszámú Dacia. Talán jelezni szeretné, hogy ez nem holmi revíziós ábrándoknak való vidék. Annak viszont örülhetünk, hogy a szálló ismét magyar állami tulajdonba került, és állítólag fel akarják újítani, valamint egyéb villaépületeket is megszerzett a Manevi Zrt.

Romok között

Elnézve a beomlott emeleteket, a megtört homlokzatot és a semmibe nyíló ajtókat, ép ésszel felfoghatatlannak tűnik, hogyan juthatott ilyen állapotba Borszék legszebb épülete, hisz a helyiek azt mesélik, hogy a rendszerváltás környékén még több százan ebédeltek benne, és ide jártak moziba. Ahhoz képest olyan, mintha száz éve sorsára hagyták volna, pedig állapota a kibogozhatatlan posztkommunista privatizáció és a nemtörődömség következménye – a legtöbb lepusztult, régi villaépület története ehhez hasonló. A kitört ablakú, kibelezett, más történelmi korok érzéseit őrző villák hívogatnak a macskaköves utcákon, borvízforrásos pavilonok mellett. Bár az egykori Szent István sétány legtöbb épületét belengi a hanyatlás melankóliája, némelyiket helyreállították, sőt, nemrég felújították a 47-es történelmi villaépületet, amelyben múzeumot, alkotótermeket alakítanak ki, magyar befektetők pedig a sétányra építenek négycsillagos panziót; stílusából is látszik, hogy magyar. A kedvező folyamatokról már akkor meggyőződhetünk, amikor Maroshévízről letérünk Borszék irányába, és a szokásos székely hullámvasút, azaz a kátyús úttalanság helyett felújított, kiszélesített úton érkezünk a havasok övezte településre. Az is a változásról tanúskodik, hogy Borszéken ez idáig egyetlenegy vendéglő működött, a Faló, amelyben tisztességes ételeket, ízletes pálinkát szolgálnak fel, ám nagyjából két hónapja megnyílt a Csíki Söröző és Étterem, pesti helyszíneikhez hasonló stílusban, ötféle csapolt sörrel és hagyományos ételkínálattal várják a vendégeket (noha még nincsenek rajta a Google-térképen; a hamburgert és a sörpárlatot kipróbálni nem kell félnetek jó lesz). No de lássuk a medvét, azaz, a fürdőt!

Szakrális ásványvíz

A 9 millió eurós beruházásból elkészült Fontana gyógyfürdő és wellnessközpont építése 2011-ben kezdődött, a finanszírozás nagy részét a román regionális fejlesztési minisztérium állta, 13,5 millió lejt különítve el erre a célra. Ám másfél évvel a munkálatok megkezdése után minden állami költségvetésből származó finanszírozás megszűnt, végül 2016-ban 13 millió lejes banki hitelt vett fel a helyi önkormányzat, ehhez társultak a turisztikai minisztériumtól, Hargita megye tanácsától és a helyi költségvetésből származó források – tehát ilyen göröngyös úton-módon készült el a Fontana. Dicséretre méltó, hogy az épületegyüttes szépen illeszkedik a tájba, kívül-belül a fa- és kőelemek a meghatározók, kőből kirakott falai, gyönyörűen megkomponált gerendázata, oszlopfői afféle minimalista Makovecz-stílúsúvá avatják, tehát ez az itteni nájmódi, a „Makovecz-minimál”, erdélyi csavarral. Az már biztató, hogy az épület magyaros hangulatot áraszt, az alagsori öltözők is olyanok, mint a makói gyógyfürdőéi, lifttel is lemehetünk. Fent, a nagyteremben élménymedence, gyermek- és pihenőrészleg, mellettük egy kis büfé. A nagymedence szélére Kneipp-medencét építettek, ám nem jelzik, hogy az micsoda – ezért senki sem használja. Kavicsai nagyobbak a kelleténél, úgyhogy nem nyomkodják meg rendesen a talpunkat; a másik gond az, hogy nem követik e filozófia lényegét: az egyik medence valamelyest hideg, a másik langyos, pedig éppen az volna a lényege, hogy az egyik jéghideg legyen, a másik forró.

A barlangszerű gőzfürdő sokat ígér, ám keveset ad. Nincs kiírva, hogy hány percet ajánlott használni, vagy hogy egyáltalán mire jó; bent sem írták ki, hogy a falon lévő gomb bizonyára vészgomb, és mivel egyes fürdőkben ezzel indítják el a gőzképződést, az egyik vendég azt hitte, hogy heroikusan begőzöl, mire fel szirénázni kezdett az egész épület. Ellenben a szaunák rendben vannak. El kell ismerni, hogy a fürdő belseje lélegzetállítóan szép, tisztaság honol benne, stílusosak az ivókutak, mellettük sorakoznak az orvosi rendelők, magyarul is fel vannak tüntetve a különféle részlegek, termek nevei; és Köllő Jánosnak, Borszék első fürdőigazgatójának szobrát is láthatjuk az egyik posztamensen. Noha már kérhetünk masszást, előre kell foglalni, erről pedig nem tájékoztattak a jegypénztárnál. A pihenőrészlegen nyugalmat árasztó, végtelenített természeti hangok szólnak, ám az egészen érződik, hogy még nincs „befürdetve”, azaz bejáratva, beüzemelve rendesen. Azon pedig végkép meglepődünk, hogy a fürdőfelügyelő egy szót sem beszél magyarul, pedig hallomásra a vendégek fele magyar – ez még okozhat gondot és félreértést.

Nemsokára eljutunk a fürdő legimpozánsabb termébe, a Szakrális fürdőbe. Ez az égbetörően magas, sátorszerű épület igazi építészeti csemege, voltaképpen az egész egy hatalmas „törökfürdő”, közepén a főmedencével, oldalt pedig kövekkel kirakott, barlangszerű mellékmedencékkel. Itt borvízben áztathatjuk meggyötört testünket, állítólag igazán jót tesz a vérkeringésünknek, ám ezen a téren is híjával találtatik az intézet: nem kötik a vendég orrára, hogy milyen a víz összetétele és mire jó, hiányoznak tájékoztató táblák, amelyek fontosak a hasonló minőségű fürdőkben; ráadásul az itteni gőzfürdő és szauna használata sincs kiírva magyarul, a javallatok és ellenjavallatok csak angolul és románul olvashatók. Az is bosszantó, hogy a kisebb medencékben nem egyezik meg a víz hőfoka a jelzettel, a magyarországi fürdőkkel ellentétben láthatóan nem ellenőrzik a víz hőfokát e vadregényes székely tájakon (mindezt azért fontos megjegyezni, mert a belépő ára alapján mindezt elvárnánk). A dolgozók pedig lehetnének figyelmesebbek, mert a törökfürdő környékéről ritkán törlik fel a vizet, ezért jókora pocsolyák keletkeznek, és bizonyára el lehet csúszni rajtuk. Azon pedig jót derülünk, hogy a pihenőrész angolul „resting place”-ként szerepel – aki ismeri az angol nyelvet, el tudja képzelni, hogy micsoda kuriózum lenne egy wellnesstemető. Mivel ismét gyógyüdülőhelynek minősül Borszék, kezeléseket is végezhetnek az új fürdőben, ám figyelmeztetjük az olvasót, hogy a tervezett szolgáltatások idén tavasztól vehetők majd csak igénybe, mint például az iszapterápiás, hidroterápiás kabin, a sóoldatos és oxigénterápia, a beltéri mofetta, galvanoterápia vagy súlyfürdő, sószoba, paraffinkezelés. A balneoterápiás kezelések és programok a szén-dioxidot, ként, jódot, magnéziumot, vasat és szénsavat magas koncentrációban tartalmazó ásványvízen alapulnak, a kezeléseket szakorvosok állítják majd össze. Akkortól talán a fürdő másik arcát is felfedezhetjük.

Reménypalack

A Mélik szálloda külseje pár éve még romos, elhagyatott volt, ma ismét fénykorát idézi. A Monarchia kori szállót klinikává alakították a kommunizmusban, ám jövőre visszanyerheti régi rendeltetését egy helyi, székely vállalkozó jóvoltából. A Fontana fürdő mellé pedig négycsillagos szállodát tervez építeni egy magyar befektetőcsoport. Megmozdult hát valami a telepen: immár több mint harminc panzió működik és sok a feketéző, ma­gya­rán az illegális szállásadó.

Ám a régi villák közé új, tájidegen épületek ékelődnek, ezeknek többnyire román nevük van – „Egy saroknyi menny­ország”, „A kedvenc”, és a havasi környezethez nem illő, kissé mediterrán, kissé balkáni pucchangulatot árasztanak. Az egyikből hangos zene bömböl, a he­lyiek nem mernek szólni érte, mert nem akárkiké. Valamivel több mint egy évtizede a moldovaiak felfedezték Borszéket, negyven új család költözött be, és sokan panziókba fektették a pénzüket. Egy kis utánajárással kideríthető, hogy a chișinăui felső tízezer jár ide murizni, 2016-ban nem véletlenül nyaralt itt Nicolae Timofti, Moldova akkori köztársasági elnöke. Gheorghe Duca, a Moldovai Tudományos Akadémia elnöke és Stanislav Groppa akadémikus főorvos villatulajdonosok, fényűző panziójuk van, de volt alkotmánybíró, diplomata, elnöki tanácsadó és főorvos is szerzett értékes ingatlant Borszéken. Az Investigaţii.md oknyomozó újságírói kiderítették, hogy sokuk vagyonnyilatkozatában nem szerepeltek ezen ingatlanok. Ez a fajta térfoglalás a mindennapokban is érződik, hisz a sétányon lévő kisboltban vissza se köszönnek, hogyha magyarul kívánunk jó napot, a Faló nevű – különben korrekt kínálatú és színvonalú – étteremben pedig nem minden pincér tud magyarul – és ez alighanem kellemetlen, amikor magyar vendégek költenek el ott egy ebédet.

– Montana, Noroc, Favorit, Colț de Rai, ezek mind románokéi – mondja egy helyi lakos. Megjegyzi, hogy nehéz emberek, nem mindegyikük tud viselkedni. – A férjem a Kossuth-forráshoz ment vízért, ám éppen moldovaiak töltötték a palackjaikat, és rászóltak, hogy menjen inkább Magyarországra – pedig tősgyökeresek vagyunk! Máskor meg elhangzott, hogy „eljön az idő, amikor Borszéken magyar szót nem fogsz hallani, jövünk mi, chișinăui polgármester lesz itt”.

Súlyos mondatok. A helyi lakosok, akikkel szóba elegyedtünk, egyöntetűen örülnek a fürdő megnyitásának, hisz talán visszatérhetnek a boldog békeidők.

– A 80-as években a kezelőközpontban dolgoztam, télen is hétszáz beteg járt kezelésre, borvízfürdőre, elektroterápiára, akkoriban hét balneológus orvos dolgozott itt! Régen húsz percet tartott egy kezelés, reggel és este kellett megismételni – mondja Sz. Gyöngyi. Azt is megkérdezzük, a hölgytől, hogy valóban hatásos-e a kúra, vagy mindez csak vízmágia, mire egyből elmondja egy ismerőse legendába illő történetét.

– Az egyik szomszéd településről való barátomnak amputálni kellett volna a lábát, annyira rosszul működött a vérkeringése. Azt mondta, hogy egye fene, kipróbálja a fürdőt, most már úgyis mindegy. Húsz kezelés után megindult a vérkeringése, felépült! A víz csodát tesz – állítja a rátarti székely asszony. Mi meg elhisszük neki. A levegő kissé havasi, a hangulat kissé magyar, a pusztulás kissé román. De Borszék a miénk.