– Egy kifejezetten kedves és szimpatikus hölgy a titkárságán ásványvízzel vendégelt meg az imént, mégpedig Óbudai Gyémánttal. Jelent-e többet az óbudai polgármesteri hivatalban „hazait” kínálni, mint egyszerű figyelmességet, hogy a szomját olthassa a tikkadt vándor?

– Engedje meg, hogy kivételesen kérdéssel válaszoljak a kérdésre: Hogyha egyszer már van Óbudai Gyémánt, akkor nálunk, itt a hivatalban, mi mást is tartanánk?

– Bármit. Mondjuk, Pápai Buborékost.

– Van olyan egyáltalán?

– Szerintem nincs.

– Na, látja! Mi Óbudai Gyémántot tartunk. Nevezzük ezt kötelező lelki gyakorlatnak. Ha van értelmes lokálpatriotizmus, akkor én ezt a vízügyet annak tekintem.

– Rendben. Akkor jöjjön ismét egy kérdés. Hogy van?

– Nem túl jól. Mégis, a lelkiállapotomat a bizakodó és a nyugodt jelzőkkel tudnám leírni a legpontosabban. Óbudán sikerült olyan viszonyokat kialakítani, hogy nehezen volna kimozdítható a nyugalomból a város vezetése. Ettől még a főváros és az ország dolgait illetően lehetnék nyugtalan, ahogy a dolgok mostanában mennek – illetve nem mennek -, de e tekintetben is inkább bizakodó vagyok, semmint aggódnék. Pedig ami most van, az tényleg nem tetszik nekem. Az ország hangulata rossz, a rossz hangulatért nagymértékben felelős politikai stílus miatt csak szégyenkezhetnek a politikusaink. Rettenetesen hiányzik az őszinteség, az egyenes beszéd, az egyértelműség. A gazdaság helyzete kétségbeejtő, bár a kormányzati propaganda egyelőre még palástolni tudja a mind elkeserítőbb valóságot úgy-ahogy, ám az embereket nem lehet félrevezetni hosszú távon.

– Nem igazán látom okát a bizakodásnak. Budapestet például már tizenöt éve Demszky Gábor irányítja…

– Irányítja?

– Áll a város élén, ül a főpolgármesteri székben, fogalmazhatunk bárhogyan, mert a fővárosi szavazók többsége őt tartja a legalkalmasabbnak erre a posztra 1990 óta. Szerintem a másfél évtizedet a napi politikában nyugodtan nevezhetjük hosszú távnak.

– Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a főváros polgárai ráébredjenek, a Demszky-féle irányvonal további erőltetése – bármennyire szimpatikus, még mindig sokaknak főpolgármester úr – Budapest tönkretételéhez vezet. Komoly működési zavar veszélye fenyeget. Egyrészt a hibás közigazgatási berendezkedés miatt, amelyben érdemi egyeztetés híján a huszonnégy önkormányzat – a huszonhárom kerület és a főváros – gyakran huszonnégyféle akaratának terhe alatt nyögve forgácsolódnak szét a szándékok és a források, ami nem kis részben annak tudható be, hogy a jelenlegi vezetés sem a kormányokkal, sem a kerületekkel nem igazán ért szót. A fővárosi önkormányzat, megítélésem szerint, évek óta képtelen betölteni azt az integráló szerepet, ami elemi feladata volna. A feladatai közül sokat – és egyre többet – már a kerületek látnak el, ezért a szememben elég galád tempó, hogy a főváros ennek ellenére szívesen hozza gyanúba a közvélemény előtt a kerületeket. Másrészt úgy látom, hogy a fővárosi önkormányzat kapkod és blöfföl, emellett ráadásul a működése nélkülöz minden rendszerelvűséget. A főpolgármester úr is leginkább abban tűnik következetesnek, hogy ragaszkodik a kaotikus állapotokat előidéző, szélsőségesen megengedő szemlélethez. Hangsúlyozom, nem a megengedéssel van bajom, hanem a szabályok nélküliséggel. Demszky Gáborék néha akciózgatnak, különben meg keményen politizálnak. Azt az értékrendet, amit Budapest vezetése követ, nem tanácsos tovább követni. A szocialista szimpatizánsok, de az MSZP-tagok közül is egyre többen kezdenek életszerűen gondolkodni, amiből sok minden kijöhet. Például a tömegközlekedés területén.

– Kell négyes-ötös-hatos stb. metró?

– A vita, ami a földfelszíni kontra földalatti közlekedés témában folyik, mára gyakorlatilag értelmezhetetlenné, hogy ne mondjam, betegessé vált. A kérdés egyébként rossz.

– Nem kell négyes-ötös-hatos stb. metró? Így jó?

– Valamikor metróépítésből írtam a diplomamunkámat. A Kálvin téri mélyállomás és az azzal kapcsolatos felszíni rendezés volt a témája. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a kérdéshez talán több az affinitásom, mint a szociológusoknak meg az angoltanároknak.

– Kell-e metró?

– Erre a kérdésre nem lehet nemmel válaszolni. Metróépítésre szükség van. A nagyvárosi tömegközlekedés egyik alapeleme a földalatti közlekedés. Ám a fő kérdés a prioritás. Fontossági sorrendet kellene felállítani, no és persze jó lenne egy reális alapokon nyugvó, normális városrendezési terv. Praktikusan nézve, a tömegközlekedés minden elemében csődközeli állapotban van. Elsősorban a felszíni közlekedésre és a parkolásra gondolok, de metróalagút sem épült az utóbbi három évben egy centiméter se, vagyis hazugság volt, hogy az Orbán-kormány miatt nem készült a metró. De szinte nincs már egyetlen szelete sem a várospolitikának, ahol ne volna szükség sürgős beavatkozásra, hogy megelőzzük a rendszer összeomlását. Nincs program a panellakók gondjainak orvoslására, a műemlékvédelemre. Rendezetlen a taxisok helyzete. A zöldterület egyre fogy, a város koszos, szemetes, a közbiztonság kiszolgáltatott a városvezetés szellemiségének, a hajléktalan-probléma már irritáló. A kulturális élet abból áll, hogy minden erővel az idegen kultúrát propagálják, nem pedig bemutatják a magyar kultúra mellett. Az oktatási szféra elbizonytalanodott, a szakképzést elhanyagolják. Az egészségügy működtetésének területén eluralkodott az esetlegesség, a pénzügyi bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság. A fővárosi önkormányzat vezetése most „Podmaniczky-terv”-vel misztifikál, aminek tán az a lényege, hogy részben állami beruházásokat készül önkormányzati teljesítményként „eladni”, már amennyi egyáltalán megvalósulhat ezekből, hiszen a források sehol sem látszanak, csak a szokásos, „hruscsovi” távlatú ígéretek és a propaganda. Ebből a csődhalmazból a legnagyobb problémának én a már nyomasztó rendetlenséget tartom. Gusztustalan plakáterdő, kutyapiszok, hajléktalanok, romokban heverő közbiztonság… Demszky Gábor liberálisnak nevezi azt a várospolitikát, amit képvisel. Én inkább anarchizmusnak mondanám. Néha akciózgat, egyébként meg bedobja a gyeplőt a lovak közé. A budapestiek ki vannak éhezve egy kis rendre. A gyakorlatilag egyszínű városvezetés is gátolja az eredményességet. Ám a várospolitika nem parlamenti politika. Ha a konzervatívok a városvezetésben szigorúan pragmatikus alapon valamilyen szintű együttműködést tudnának kialakítani a szocialistákkal – persze csak abban az esetben, ha az MSZP megszabadul a politikai paranoiáitól -, abból esetleg következhetne eredmény. Akkor kompromisszumok révén egy életszerűbb gondolkodásmód válthatná fel a jelenleg bemerevedett és teljesen terméketlen állapotot.

– Kíváncsi valaki az önök, a kerületi polgármesterek véleményére, tapasztalataira, meglátásaira?

– Dercze Tamást, az újpesti polgármestert és engem időnként megkérdeznek. De furcsán működik ez is. Egy vagy két éve történt, hogy az MSZP-s és az SZDSZ-es polgármestereket megszavaztatták a forrásmegosztásról. Engem valamivel korábban, suttyomban meghívtak a városházára és kikérték a véleményemet. Ez persze nem egyedi eset. Érdekes az is, hogy a belügyminiszter asszony az utóbbi hónapokban már meghív a polgármesteri értekezletekre, korábban csak a koalíciós kerületi vezetőkkel tárgyalt.

– Az övéitől már nem remélhet elegendő muníciót…

– Lehet.

– Nincsenek túl sokan a polgármesterek között olyanok, akik már a negyedik ciklust töltik a kerületük élén…

– A négyszeres megválasztás önbizalmat ad, mert a három közvetlen újraválasztás mindegyikét pártonkívüliként értem el. A Fidesz mindahányszor támogatott, az MSZP egyetlenegyszer sem, ami tulajdonképp normális. Az viszont figyelemre méltó, és a pártlistákra adott szavazatokkal hasonlítva könnyen kimutatható, hogy ennek ellenére minden alkalommal igen sok szavazatot kaptam a baloldalról is. 1998-ban egyébként jóval több szavazattal választottak meg, mint a miskolci és a szegedi polgármestert együttvéve, és majdnem kétszerese volt a rám leadott szavazatok száma, mint amennyivel a pécsi Toller László nyert, és közel nyolcezerrel több, mint ahány vokssal Kósa Lajos Debrecen élén maradhatott. Budapesten pedig mintegy 13 ezerrel többen szavaztak rám, mint a legnagyobb lélekszámú XI. kerület polgármesterére. Az évben Budapest főpolgármestere után az egész országban messze én kaptam a legtöbb szavazatot. De négy évvel korábban és legutóbb is jelentős előnnyel fejeztem be a választási küzdelmet. A 2002-es győzelem különösen értékes a számomra, tekintettel arra, hogy akkor Budapest szinte teljesen „szegfűbe borult”.

– Ön polgármester lett, de a testület összetétele érdekesen alakult…

– Mindig balliberális többség volt a testületen belül, Óbudán mégis folyamatos a stabilitás. Ma is ez a helyzet. Az óbudai MSZP-vel lehet becsületes kompromisszumokat kötni, a működést szolgáló kérdésekben általában konstruktívan együtt lehetett dolgozni velük. Az önkormányzatok különben Budapesten egészségtelenül túlpolitizálódtak, ami nemritkán a közügyek időleges háttérbe szorulásával jár együtt. A divatba jött, túlzott mértékű frakciózás már zavaró. Realitásként kell ugyan elfogadni, bár ha belegondol, alapjában véve csak szokásjog, az önkormányzati törvényben meg sem találja a frakció fogalmát. Az még rendben van, hogy vannak frakciók, hiszen a legtöbb képviselőt párt delegálja. A pártok az önkormányzatokban egyébként is 1990 óta utánozzák a parlamentet, csak abból van baj, ha túlpörgetik ezt. Tisztában vagyok azzal, miként alakulnak ki a frakcióálláspontok, s ha egyszer már megfogalmazták azokat, milyen nehéz változtatni rajtuk. Olyanok néha, mint az úttörőőrs annak idején, amelyiket nem lehetett lebeszélni, hogy meghívják Gagarint, mert ők ezt eldöntötték maguk között. Hogy Gagarin közben meghalt, az nem zavarta őket.

– Balliberális többségű képviselő-testület, függetlenként induló, konzervatív-jobboldali támogatottságú polgármester. Mikor volt jobb, amikor Orbán Viktorék voltak hatalmon, vagy mostanság, amikor Medgyessy, illetve Gyurcsány próbálkozott-próbálkozik az ország vezetésével?

– Ha az önkormányzatnak az előző, illetve a jelenlegi kormányzati ciklus alatti helyzetét hasonlítom össze, a tények nem azt támasztják alá, amiről a mai hivatalos kormánypropaganda szól. Az Orbán-kormány idején címzett támogatásban is részesültünk, és több mint kétmilliárdos céltámogatást kaptunk közműfejlesztésre. Ma ehhez képest szinte sehol semmi. Az oktatásfinanszírozás arányai is tényszerűen sokkal kedvezőbbek voltak az Orbán-kormány idején, mint ma. Aki az ellenkezőjét állítja, nem mond igazat. Az algebrát ma sem könnyű propagandával felülírni. Sok minden történt Óbudán 1990 óta, de persze hogy ki mennyire elégedett vagy sem, arra azt szoktam mondani, attól függ, ki hol „fényképez” és mennyire elfogult. Érdekes, hogy az embernek az ellenfél soraiban is vannak barátai és a barátok közt is vannak ellenségei. Óbudán levontuk az MSZP-vel azt a következtetést, hogy ha túl sokat politizálunk, akkor összeveszünk, de ha megpróbáljuk a gyanakvás lehetőségét mérsékelni és a praktikus gondolkodás keretében a problémákat közösen megoldani, akkor nem is olyan elviselhetetlen a helyzet. Legfeljebb az MSZP politikai arányérzékére kell erősen odafigyelni.

– Azt hiszem, többé-kevésbé világosan kiderül a válaszaiból, mivel nem elégedett Budapesten. Semmivel. Mi a helyzet az országgal?

– Óriási gondok vannak a környezetvédelem, az oktatásfinanszírozás, de úgy általában véve az egész oktatáspolitika területén… A kormány nem igazán tudja eldönteni, hogy az oktatást egyszerű költségvetési tételnek tekintsék-e, vagy olyan valaminek, ami az ország szempontjából kiemelkedő jelentőségű. Magyar Bálint szerintem az előbbi álláspontot képviseli. Általában is megkérdőjelezhető, hogy a porosz típusú oktatási rendszert teljes mértékben le akarják rombolni. Odáig merészkedem, hogy azt mondjam, a késő kádári korban az oktatási rendszer stabilabb és eredményesebb volt, mint ma. Mostanában gyakorta vádolják Orbán Viktort azzal, hogy visszasírja a Kádár-rendszert, ami ugyan nem igaz, egyszerűen összehasonlítja egyebek mellett az oktatás vagy éppen a közbiztonság akkori és mai helyzetét. Jómagam sem sírom vissza azokat az évtizedeket, de azt el kell ismerjem, hogy a két említett területen a helyzet bizony megbízhatóbb volt. Sokan a rendőrséget hibáztatják a rossz közbiztonságért. Pedig valójában a politikusok tehetnek arról, hogy lassan nem mernek kilépni az emberek az utcára. A rendőrség elbizonytalanodott, a bűnözők felbátorodtak. Fordítva kellene lennie.

– Vannak, akik erre azt felelik, hogy korábban talán biztonságosabb volt Magyarország, de hiányzott a szabadság, nem igazán érvényesültek az emberi jogok…

– Butaság! Nem igaz az, hogy csak diktatórikus körülmények között lehetséges normális közállapotokat teremteni és fenntartani. Tizenöt év után időszerű volna a „rendszerváltozás”-ról valamiféle mérleget készíteni. Idő kellett, amíg világossá vált, hogy az 1989-90-ben történtek miért is kapták ezt a kissé félrevezető elnevezést. Nagyon sokan azt hittük, hogy alapvetően komolyabb értékrendű, a történelmi hagyományokhoz nem gyűlölettel viszonyuló, hanem azt tárgyilagosan kezelő szemlélet kerül előtérbe, és ennek megfelelő szokásjogok erősödnek fel. Idővel kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Azt fájlalom nagyon, hogy a szellemiség, a kulturális színvonal, a demokratikusnak nevezett normák, az emberek biztonságérzete hová jutott. Maga a gondolkodásmód „fejlődött” kétségbe vonható irányban. Ezt nehéz megemészteni. A korral nem csak úgy lehet lépést tartani, hogy a hagyományainkkal együtt a rend szinte minden formáját kigúnyoljuk, semmibe vesszük az együttélés minimális íratlan szabályait is és zűrzavart idézünk elő. Garantált szabályok nélküli, zavaros világban, ahol elmosódó kontúrokkal rendelkező kör határozhatja meg, hogy mi a fehér, mi a fekete, bizonytalanság uralkodik el. Ma ott tartunk ismét, hogy könnyedén megbélyegezhetnek minden olyan politikust, vezetőt, aki nem szó nélkül igazodik az erőszakkal diktált egyoldalú mentalitáshoz. Sajnos, nem kevés ember – mindennapi gondjaira koncentrálva – azt hiszi el, amit lát-hall a televíziók és a rádiók többségében, olvas „népszerű” napilapokban. Így gyakran nem az a lényeg, hogy mi az igazság, hanem az, hogy mit akarnak elhitetni az emberekkel. Ez kivétel nélkül mindenkit megzavarhat. Nemcsak a „valóság-show”-szerű műsorok ijesztő ízlésformáló hatására gondolok, hanem arra is, hogy jelenleg ebben az országban minden a pénzről szól. Nem vitatom a pénz szerepét, de egyesek mintha azt akarnák, hogy az emberek a pénzen kívül ne is foglalkozzanak semmi mással. A pénzügyi „veszteségek” eshetőségével történő riogatás hatása megjelent a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményében, pontosabban kudarcában is. Pedig nem mindig a pénz a legfontosabb.

– Az imént Orbán Viktort említette. Mintha védte volna.

– Valamiért Orbán Viktorra látszólag külön szabályok vonatkoznak. Az ő esetében egyeseknek kevés a jogkövető magatartás. Más vezető politikusok esetében ugyanez mintha több mint elégséges lenne. Politikai lágerekben szoktak „különösen veszélyes” emberekre különös szabályokat rögtönözni. Ez a stílus nem kellemes idők emlékét idézi fel. A jelenlegi ellenzék vezérét azért is piszkálják, mert egy vagy két ifjúkori kijelentésének értelmén – mintegy tíz éve, egyszer – korrigált. Ehhez képest hány magas rangú kormánypárti vezető peckeskedik egy ideje számos alapvető kérdésben homlokegyenest az ellenkezőjével mindannak, mint amilyen nézeteket hosszú éveken, évtizedeken keresztül, folyamatosan, büszkén és önként hangoztatott? Érdekes, hogy nekik ezt nem divat a szemükre hányni. Nem mintha bántani kellene érte őket, csak éppen ennek fényében tisztességtelen, sőt komolytalan, amit Orbán Viktorral művelnek. Amúgy ez a jelenlegi, elég furcsa kormányzati ciklus lényegében arról szól, hogy némi média hátszéllel folyamatosan a kormány szidja az ellenzéket, miközben a kormányon elég szórványosan kérik számon az ígéreteit. Működő demokráciákban mindenesetre szokatlan jelenség. Most állítólag „destruktív” az ellenzék, míg az előző ciklusban „az volt a dolga, hogy bíráljon”. Ha jól meggondolom, a kettős mérce az egyik legkellemetlenebb jelenség.

– Hogyan tovább?

– Tizenötödik éve vagyok Óbudán polgármester. Ez az ország hatodik legnagyobb önkormányzata. Voltaképpen mondhatnám, hogy fásulttá válhatunk ugyanazon a helyen, ennyi év gyakran ismétlődő problémáitól, de nem egészen így élem meg a dolgot. Bár elenyésző a valószínűsége, hogy több mint másfél évtized után ötödször is induljak ugyanazon a helyi választáson, de szép volt ez az időszak és számos a feladat is még a ciklus hátralévő részében.

– Van némi titokzatosság abban, amit mond…

– Legfeljebb annyiban, hogy a jövőt illetően többféle elképzelés is jár a fejemben. Egy biztos, rengeteg energia és tetterő van még bennem.