A bíróság Magyarországon a második világháború óta – a kivételektől eltekintve – kiszolgálta a hatalmon lévő kommunista diktatúrát. Nem véletlen, hogy máig megtalálhatók soraikban azok az ítészek, akik a jog eszközeit használják fel a hatalom támogatására.

Kritikus időszakban léptek porondra a „vérbírák”, akik halálos ítéleteikkel a jogszerűség álarcában pusztították el a másként gondolkodókat. Az elnyomó hatalom túlélői ma is pontosan tudják, hogy milyen ügyet melyik bíró ítéletére bízzák. Ennek a hozzáállásnak semmi köze a joghoz és a demokráciához. Elvük: aki a hatalommal szemben más véleményen van és azt kifejezésre is juttatja, azt ki kell vonni a közéletből, szigorú ítélettel vagy megfélemlítéssel. Nem véletlen, hogy napjaink politikai pereiben olyan ítéletek születnek, amelyek civilizált országokban ismeretlenek. Az ötvenes évektől kezdve, miután Magyarországon megszüntették a „törvényszéket” mint a Horthy-rendszerre emlékeztető intézményt, „bíróság” lett a neve azon intézményeknek, amelyek a törvények megsértésével és a büntetések kiszabásával foglalkoztak. A szakemberek sohasem beszéltek „igazságszolgáltatásról”, mert lényegében egy államban sincs igazságszolgáltatás, mivel az igazságot utólag nagyon nehéz megállapítani. Ezért a szakemberek azt mondják: „jogszolgáltatás” van. Mindezt Tamáska Loránd igazságügyi orvos szakértő fejtette ki nekem még a halála előtt, mert életében sokat foglalkoztatták azok az állapotok, amelyek hazánkban ezen a területen uralkodtak. A jogszolgáltatás során bizonyos ügyeket a perrendtartás előírásainak megfelelően vizsgál meg a bíróság, és nem törekszik az igazság megállapítására, hanem csak arra, hogy a peres eljárást az előírásoknak megfelelően folytassák le. Ha ezen eljárással meg lehetett valakinek a bűnösségét vagy kötelezettségét állapítani, akkor szabtak ki büntetést. Kétség esetén mindig abba az irányba kellett dönteni, ami a vádlott számára kedvező volt. Ezt valamikor úgy fejezték ki, hogy jobb kilencvenkilenc bűnöst futni hagyni, mint egy ártatlant elítélni. Az 50-es évek után és később ezt megfordították, ez volt a gyakorlat is – mondta Tamáska. Valamikor a magyar jogszolgáltatásnak nemzetközileg igen jó hírneve volt. Azt szokták mondani, hogy „jogász nemzet” vagyunk; a ’45 előtti időkben valóban szőrszálhasogatásig menő tárgyalásokat folytattak a bíróságon, ügyészségen. Ez változott meg, miután egy párt ragadta magához a hatalmat és a jogszolgáltatást az osztályellenesség kiirtására használták. Lenin mondta, amikor az állam elhalásáról beszélt, hogy bíróságra és ügyészségre csak addig van szükség, amíg azok segítségével az osztályellenséget kiirtják, azután már úgynevezett üzemi gyűlések vagy szakszervezeti, társadalmi bíróságok is ítélkezhetnek. Ez történt ’50 után Magyarországon is. A valamikor jó hírnevű jogszolgáltatás olyan alacsonyra süllyedt, mint még soha. Az emberiség történelmében a leggyalázatosabb dolog következett be, ügyészek és bírák arra vállalkoztak, hogy ártatlan embereket csukjanak börtönbe vagy ítéljenek halálra, mert azoknak más politikai felfogásuk volt. Ezeket a bírákat, ügyészeket semmi más nem érdekelte, minthogy járandóságaikat megkapják. Ezért küldték ártatlan emberek százait és ezreit akasztófára vagy internáló táborokba. A bíróság – mondta Tamáska – az osztályellenség kiirtására volt kiszemelve. Ezt bizonyítja, hogy az Igazságügyi Minisztériumot „politikai minisztériumnak” nevezték, annak nyilvánították, és mint ilyen a Belügyi és a Honvédelmi Minisztériumokhoz sorolták. E három minisztérium irányítója és gazdája a pártközpont volt, annak volt alárendelve. Az osztályellenség kiirtásához megfelelő káderekre volt szükség. A régi, tanult ügyészekkel, bírákkal nem tudtak mit kezdeni, velük nem lehetett elvégeztetni ezt a feladatot. Ezért felállították az úgynevezett bírói és ügyészi akadémiát. A felvétel előfeltétele volt, hogy az illető megbízható párttag legyen, megfelelő kádercsaládból származzon és csak írni, olvasni tudjon. A legtöbbnek csupán négy elemije volt. A tanfolyam két évig tartott az ötvenes években. A mai ügyészek és bírák egy része – mondta halála előtt a kilencvenes években Tamáska Loránd – még ezt az akadémiát végezte. Az első évben megtanulták mindazt, amit valamikor 8 év gimnázium alatt sajátítottak el a diákok. Ezután a jogi karon kaptak kiképzést, amit egyébként ma négy év alatt szereznek meg a jogászhallgatók. Két év elvégzésével bírák és ügyészek lettek a „gyorstalpalón”, ugyanúgy, mint azt akkori gyárigazgatók és más vezetők. A régi bírákat és ügyészeket elbocsátották, egyesek kivételével, mint Alapy Gyula, a hírhedt Major Ákos vagy Olti Vilmos. Az utóbbi korábban Szegeden volt a nyilaskeresztes párt tagja, így szívesen alkalmazták, mert volt póráz, amivel tartották. Oltit nyilas múltja miatt mindenre rá lehetett kényszeríteni. Így lett hírhedt vérbíró Olti Vilmos vagy az ügyész Alapy Gyula, aki a katolikus Szent István Bajtársi Szövetség oszlopos tagja volt 1944 előtt. A Rajk-perben a híres vádbeszédet az orosz Visinszkij főállamügyész mondta, a Budapesti Ügyészség vezetője. Visinszkij a tisztogatási perekben mondta: „ezeket a veszett kutyákat agyon kell lőni.” Alapy Gyula Rajk esetében ezt tovább fokozta: „ezeket a veszett kutyákat furkósbottal kell agyonverni”. Ez volt a jellemző az akkori ügyészségi vádbeszédekre. Alapy a Katona József utcában lakott és napi munkája után – ami rendszerint emberek akasztásával végződött – este betért a bazilikába és meggyónta bűnét. Azt is tudni kell, hogy az ÁVO-nak az volt a tulajdonsága, hogy mint a rákfene, úgynevezett „malignus infiltrációval” terjeszkedett. Ez úgy értendő, hogyha valaki ávós tiszt volt pár évig, akkor átvezényelték valamelyik minisztériumhoz, ahol osztályvezető vagy főosztályvezető lett belőle. Ilyenek voltak a személyzeti osztályok vezetői. A jogi karon mindig volt esti tanfolyam, és az ávós tisztek egy része itt szerzett jogi diplomát. Doktori címmel aztán átvezényelték a bírósághoz, ahol ügyész lett. A Legfőbb Ügyészség egyébként idegen test a magyar jogszolgáltatás történetében, amit szovjet mintára állítottak föl. A pártállam bukása után azonnal meg kellett volna szüntetni; a Legfőbb Ügyészség majdnem valamennyi tagja hajdani ávós tiszt volt. Egyébként ez az ávós „átképző” tanfolyam is két évig tartott. Az ma már „személyi titok”, hogy kik végezték ezt a bírói akadémiát és melyik bíró kezdte így a pályáját. Például Piros László egykori belügyminiszter, aki újpesti hentessegéd volt, később már dr. Piros László. Később is megmaradt a szakmájánál, mert a szegedi húsipari központ igazgatója lett. Ugyanilyen volt Szalma József ávós őrnagy, később dr. Szalma József. De említhetném Korom Mihályt, Béres Miklóst is. Ma is többen vannak, akik ávósként kezdték, és be is lettek csempészve a bíróságra, ügyészségre, az ÁVO szeme és füle mindenhol ott volt. Később megkapták a jól megérdemelt munkáért járó kiemelt nyugdíjat. Ezért kell legalább 50 év, hogy új generáció nevelkedjen föl, akik tiszta lappal indulhatnak. Léteztek úgynevezett dupla nullás ügyek, amelyeket a bíróságon külön iktatókönyvbe regisztráltak, mert politikai perek voltak. Ezeket az iktatókönyveket egyben meg lehetett semmisíteni, ha szükségét látták. A „00” mindig az évszám elé került. Ezzel államtitkot képeztek, és a Markó utcában az ügyészségen egy külön osztály működött a dupla nullás ügyek kezelésére. Ezt az osztályt egy vasajtó zárta el a többi ügyészi szobától, csak külön engedéllyel lehetett belépni. A vezetője ennek a részlegnek Gönczi György volt; az ő ügyészei szinte mind egykori ávósokból avanzsáltak. Az ügymenetet úgy kell elképzelni, hogy a nyomozást lefolytatta az ávó, majd átadta az ügyet az ügyészségnek. Ott ismét egy ávós kezébe került az akta, ő átadta a bírónak, aki a 00-s ügyek intézésére volt kijelölve, és szintén ávós volt. Kivéve néhányat, mint Olti Vilmost és Major Ákost. Azután ment az elítélt a börtönbe, ami szintén az ávó kezében maradt. A gyanúsított, a vádlott, az elítélt végig az ávó kezében volt. Ezek a fokozatok minden jogállamban el vannak egymástól választva. A modern jogszolgáltatásnak éppen ez a vívmánya, hogy a nyomozó szerveket elválasztja a ítélkező szervektől. Dr. Tamáska Loránd igazságügyi orvos szakértőként korán összeütközésbe került az Igazságügyi Minisztériummal, különösen Nezvál Ferenccel, akit a rendőrök is „gonosz törpének” neveztek. Eredetileg suszter volt, abból lett igazságügy-miniszter. Ő is hamar lett „dr. Nezvál”. Egyszer járt Tamáskánál, mert ő tanította két évig a jogi egyetemen az igazságügyi orvostant. Nezvál is hallgatóként járt nála. A jobb hallgatókat mindig érdekelte ez a kurzus. Sajnos volt az igazságügyi szakértők között egy ember – később több is -, aki tudását, személyét a jogtiprás szolgálatába állította. A legrettegettebb és legelvetemültebb volt a fővárosi bíróság orvos szakértői között dr. Kelemen Endre. Pécsett végzett, Entz Béla professzornál volt pár évig, de Entz Géza negyven év alatt csak Kelement rúgta ki az intézetéből, szakmai okból. Ezután jött Pestre, magán szövettani laboratóriumot nyitott; kaparékokat, metszeteket vizsgált. Kelemen lett az akkori abortőrök lefedezője, így orvost nem tudtak feljelenteni, mert Kelemen bebizonyította, hogy a vérzés magától indult meg, és az anya megmentése érdekében végezték a küretet. A Philaxiában is vezető lett és egy anyatejgyűjtő-állomást rendezett be a Lipótvárosban. Szegény sorsú asszonyok jelentkeztek a tejükkel, kaptak érte zsíros, köménymagos levest, a tejet pedig Kelemen gazdag lipótvárosi polgároknak adta tovább jó pénzért. Később – 1945 után – Kelemen a Markóba került, ahol állandó törvényszéki orvosként akkor dr. Vitray Antal működött ott. A duett rövid ideig tartott, mert Kelemen kifúrta Vitrayt, miután az utóbbi meg akarta menteni dr. Bakay Lajos sebészprofesszort attól, hogy ne igazolják le az egyetemi igazoló bizottságban. Kelemen Endre irodájában minden kapható volt, úgy üzemelt, mint egy vegyeskereskedés. Bíróknak, ügyészeknek amerikai gyógyszer, koton, autógumi, egyebek. Volt még vagy tíz állása a törvényszéki orvosi mellett, mozik ügyeletét vállalta, vendéglők üzemi főorvosa volt, nagy autójavító üzemorvosa, egy ideig az Operáé is. Utóbbi helyen az orvosírnoka Vida Ferenc titkárnője volt. (Vida ítélte halálra Nagy Imrét, soha bíró nem volt, bírói tapasztalattal sem rendelkezett). Kelemen futószalagon gyártotta a hamis szakvéleményeket. Jól tudták, hogy Kelemen nagyon korrupt, pénzért olyan véleményt ad ki, amilyet kérnek. Mindenkit valamilyen módon függőségi viszonyban tartott. Egy időben Czakó Kálmán volt a legfőbb ügyész, epekövei voltak, ezért Kelemen ellátta morfiummal. Morfinistává tette, amivel lekötelezte. Ha a lebukás szélére került Kelemen, „infarktussal” kórházba került, majd maradt tovább. A Budapesti Főkapitányság életvédelmi osztálya tudta, hogy Kelemen hamis véleményeket ad. Együtt dolgozott egy foglalkozásától eltiltott ügyvéddel, aki fölhajtotta az eseteket. Például, ha egy kórházi halálesetben terhelő volt a vélemény, akkor az említett ügyvéd fölvette a kapcsolatot a gyanúsított orvossal és pénzért „megoldották” az ügyet. Az életvédelmi osztályt Hochwalter János vezette, aki mélyen föl volt háborodva, hogy ilyen szakértője van a Markó utcának. Rendőrséggel figyeltette Kelemen lépéseit, és tudta, hogy a Rákóczi út egyik éttermében hol találkozik az ügyvéd a klienssel, ott történt a pénz átadása is. Tamáska és Hochwalter mindent latba vetettek, hogy véget vessenek az Igazságügyi Minisztériumban Kelemen garázdálkodásának. Sajnos ez nem sok sikerrel járt, ezért inkább Tamáska hagyta el az országot és Németországba, Aachenbe emigrált. Ekkor 1958-at írtak, így Tamáska még részese lehetett az ’56 utáni megtorlásoknak is. Kelemennek a haja szála sem görbült meg, hiába tudtak az aljas ügyeiről. Alapy Gyula azt mondta Hochwalter Jánosnak: „Mi azokat a dolgokat nagyon jól tudjuk. Azért van a kezünkben Kelemen. Ha nekünk lesz szükségünk egy hamis véleményre, akkor nekünk is megírja.” A forradalom utáni megtorlásokhoz megbízható orvos szakértőkre volt szükség – mondja Tamáska Loránd. Akkor őt Debrecenbe akarták küldeni professzornak, hogy helyébe Ökrös Sándor jöjjön föl Debrecenből Pestre, mint megbízható ember. Később így került föl a fővárosba Ökrös régi tanársegédje, dr. Szabó Árpád is, aki akkor Szombathelyen volt rendőrorvos. Szabó Árpád, Kelemen Endre és Fáber Viktor lettek a meginduló ellenforradalmi perekben a szakértők. A koncepciós vagy úgynevezett kirakatperek egy forgatókönyv szerint jó előre elkészültek, ahol a legkisebb apróságra is figyeltek. Mivel ezek a perek mind jogellenesek voltak, bizonyos formalitásokkal a „jogosságot” kellett bizonyítani. Bizonyos esetekben nem azért ítéltek el valakit, mert az ügyész vagy a bíró úgy látta, hanem mert a szakértő azt mondta. Erre egy példát említett Tamáska. Mint ismeretes, 1956-ban az ávósok Miskolcon belelőttek a békésen tüntető tömegbe. A sortűz a rendőrség ablakából jött. Ezután a tömeg több ávóst meglincselt, és tetemeiket traktorral, autóval a városon keresztülhúzva fölakasztották a szovjet emlékműre. A felakasztást többen fényképezték, és később az ÁVO ezeket a fotókat kinagyította és beazonosította, hogy kik állnak az emlékmű talpazatán. (A történtek után a miskolci munkástanács elítélte a lincselést.) Az ügyészség nyomban elrendelte az ügy kivizsgálását. A holttesteket dr. Friedler Kálmán megyei bírósági orvos és dr. Sótonyi kórboncnok vizsgálta meg. Nem végeztek teljes boncolást, csak úgynevezett kiterjesztett halottszemlét, halottvizsgálatot. Ezt jegyzőkönyvezték, azután a halottakat eltemették. A vélt tetteseket közben letartóztatták. Hogy ki ölte meg az áldozatokat, egy lincselésnél soha nem lehet tudni. Ezért a résztvevők között a büntetést elosztják, általában háromtól öt évig terjedő börtönt szoktak kiszabni. Az erre vonatkozó paragrafus nem engedi meg halálbüntetés kiszabását, mert lehet, hogy mondjuk hat ember ártatlan, csak egy bűnös. Természetesen ez nem tetszett a megtorlóknak, ezért a Legfőbb Ügyészség szervezett egy szakértői bizottságot, akik Kelemen Endre vezetésével elutaztak Miskolcra. A bizottság tagja volt Földes Vilmos, Harsányi László, Fáber Viktor és Budvári Róbert. Ők végezték az exhumálásokat, majd a már régen a földben fekvő, rothadó tetemekről kiállítottak egy olyan szakértői véleményt, amely szerint a nyakon az izomzatban vérzéseket lehetett kimutatni és ez bizonyítja, hogy amikor a testeket az emlékműre felakasztották, azok még éltek. A Népszabadságban megjelent ítélet úgy hangzott, hogy „akik a holttestek felakasztásában részt vettek, azok részesek ezen emberek megölésében”. Miután hét-nyolc halottról volt szó, az osztó igazságnak megfelelően dupla számú vádlottat, talán 18-at ítéltek halálra. A halálos ítélet alapja az említett szakértői bizottság szakvéleménye volt. Hogy mind a 18-at kivégezték-e, Tamáska nem tudta megmondani; ugyan kért adatokat Miskolcról, de nem kapott választ. Lelkiismeretes szakértő nem adott volna ki olyan gyalázatos, tudatosan hamis szakvéleményt az exhumálás után, mint amilyet a kivezényelt bizottság írt. Ugyanis a meglincselt ávósok a felakasztáskor már nem élhettek. Részben, mert agyonverték őket, részben, mert a nyakukra kötött kötéllel vonszolták őket az emlékműhöz. Egy lelkiismeretes szakértő meg nem mondja, hogy a „nyaki bevérzések” még életben keletkeztek-e vagy a halál után, a vonszolás közben, esetleg az akasztáskor. Ha egyáltalán bevérzésről volt szó, hiszen a földben lévő hulláknál úgynevezett rothadásos beivódás is lehetett – véli Tamáska. Sok perről beszéltek már eddig, de a miskolci gyalázatról igen keveset. Pedig ez volt a legfelháborítóbb az összes között. Ebből a perből megérthető, hogy miért volt szükség megbízható szakértőkre az „ellenforradalmi” perekhez. A szakértői bizottság tagjai közül Kelemen meghalt, Fáber Viktor is, Budvári Róbertet pedig annyira megviselte ez a hamis szakvélemény, hogy öngyilkos lett. Harsányi László katedrát kapott Pécsett (azóta ő is meghalt szívinfarktusban), Földes Szegeden kapott katedrát. Az elmondottak azt bizonyítják, hogy a jogszolgáltatás az elmúlt évtizedek alatt olyan mélyre süllyedt, hogy ma is léteznek bírák, ügyészek, akik olyan ítéleteket hoznak, amilyet a hatalom elvár. A fent említett nevek azóta is föl-föl bukkantak egy-egy nevesebb szakértői munka során. Érdekes és elég furcsa módon Harsányi László tagja volt a 301-es parcella halottait azonosító bizottságnak, de Szabó Árpáddal együtt főszerepet vitt a Petőfiének vélt csontváz azonosításában is. A többi szakértő és ávósból lett bíró és ügyész nem veszett el, csak „átalakult”. Tisztes nyugdíjasként hallgatnak és élik világukat. A lelkiismeretet nem ismerik, hangját nem hallják meg. Pedig sok mindent el kellene mondaniuk. A részletes feltáró vallomást mint enyhítő körülményt ismeri a mennyei törvényszék. Hankó Ildikó