A felsőoktatásnak és a tudománynak hazánkban és a világ legtöbb táján – az Európai Unióban, Oroszországban vagy éppen az Egyesült Államokban – három fő bázisa alakult ki mára. Létezik az autonóm egyetemek rendszere, amelyeknek saját, kialakult belső rendszerük van, ám nagyrészt az állam tartja fenn őket, hiszen egyetlen egyetem sem lehet nyereségtermelő gazdasági intézmény. A tudás mindenkor az emberi civilizáció húzóágazata volt, a XX. század végére azonban ez a tény minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált. A felsőoktatási intézmények összességében azonban mégiscsak nyereséget termelnek, még ha ezt számszerűen talán nehéz is kimutatni: nélkülük, az ott megszerzett tudás nélkül ugyanis képtelen egy állam létezni. Hiába mondta Bokros Lajos elhíresült csomagjának bevezetése idején, hogy csak nézzük meg Burundit, ott sincs egyetem, mégis milyen jól megvannak. Burundi minden bizonnyal azért is "volt meg" olyan jól, mert akkoriban éppen kilenc egyetem működött ott, noha – elsősorban a gyarmatosítás következményeként – valóban nem tartozik a világ élvonalába. Az autonóm egyetemi rendszer eltartása tehát mindenekelőtt az állam feladata; nem véletlenül folyik Erdélyben olyan kemény harc azért, hogy a román állam is finanszírozzon legalább egy magyar tannyelvű egyetemet.

Az egyetemeknek kettős funkciója van: egyrészt kiképzik az ország tanult polgárait, másrészt pedig lehetőséget biztosítanak a kutatásnak. Nem lehet ugyanis színvonalas felsőoktatás anélkül, hogy az adott egyetem adott tanszéke, intézete vagy csoportja ne lenne ott a világ élvonalában. Míg az Egyesült Államok vagy Oroszország elérte azt, hogy egyetemeikkel összességében már minden területen az elsők közt vannak, az Európai Unió erre egyelőre csak törekszik. Ezt azért fontos leszögezni, mert így egyértelművé válik, hogy a felsőoktatás színvonalának tudatos növelése valójában nem csupán EU-konform cél, de az unió ezt el is várja tagállamaitól, vagyis a két megmaradt erőforrásunkból az egyikkel már egészen biztosan előkelő helyet biztosíthatnánk magunknak. Ettől az erőforrástól nem lehet egyszerűen megszabadítani bennünket, a fejekben lévő tudást nem lehet hirtelen kiemelni onnan, a speciálisan magyar gondolkodást nem lehet egyik napról a másikra kiirtani – egyetlen eszközzel lehet csak elsorvasztani: ha elérik, hogy tanult társaink külföldre vigyék mindezt. Erre számtalan példát láttunk a szocializmus idején, s a felsőoktatás helyzetének lehetetlenné tételével félő, hogy a közeljövőben is hasonló történik majd.

Az egyetemek rendszere és a kutatás mellett a XXI. század húzóágazatává nőtte ki magát az űrkutatás, az űrtevékenység, amely mára a civilizáció egyik legfontosabb elemévé vált. Hazánk természetesen mindhárom területen lehetőségeihez – elsősorban személyi lehetőségeihez – mérten van jelen. Egy tanult, tapasztalt profit kiképezni csak évtizedek alatt lehetséges. Mire valakiből olyan súlyú szakember lesz a nemzetközi porondon, hogy bármikor meghallgatják és kíváncsiak a véleményére, hosszú évek munkája – elveszíteni azonban néhány pillanat alatt, egyetlen tollvonással lehetséges. Csak el kell bocsátani őt magát vagy elbocsáttatni az embereit, megfosztva így a fiatalabb munkatársaktól. Ebben az esetben vagy szó szerint világgá megy, vagy ha már idősebb, akkor végleg elfordul a tudománytól, örökre visszavonul.

A mai magyar oktatási kormányzat azt állítja, a tervezett átalakítások megfelelnek az unióban és a tudás szempontjából is nagyhatalomnak számító Egyesült Államokban bevett szokásoknak, ám hiába ismételgetik ezt ezerszer, attól még nem lesz igaz. Tény, hogy ha összejönne az összes magyarországi egyetemi oktató, nem töltenék meg a Hősök terét, mert nincsenek annyira sokan, ám ellehetetlenítésükkel tönkretehetik az egész ország életét.

Január 1-jével hirtelen, robbanásszerű módon bolydult fel minden olyan magyarországi egyetem, ahol van természettudományi kar, ez pedig azért történt, mert rossz fejkvótát állapítottak meg. Önmagában a fejkvóta intézménye sem helyénvaló, hiszen teljesen mindegy, száz vagy háromszáz diák ül egy előadáson, ugyanaz az oktató ugyanazt a tudást adja át mindegyikőjüknek, kiscsoportos gyakorlatok esetében sem feltétlenül arányosan nő az oktatók száma. A kérdés az, fenn akarunk-e tartani egyetemet, fenn akarunk-e tartani bizonyos karokat – ha igen, annak bizony pénzben mérhető ára van. Az utóbbi hetekben már mindenki rájöhetett, hogy a fejkvóták megállapításánál hatalmas hibát követett el a kormányzat, a döntés meg nem változtatása pedig csak arra utalhat, hogy olyan lépésről volt szó, melynek tragikus következményeivel tisztában voltak. Nem arról van ugyanis szó, hogy a kormányzat arra kérte volna az egyetemeket, hogy a pénzhiány miatt nézzenek körül, s ha akad olyan, aki már 20 éve nem publikált, attól váljanak meg – hasonló javaslaton még akár érdemes is lehetett volna elgondolkozni. Meglehet, hogy a természettudományi karok valamiféle korábbi oktatási hagyományból adódóan még nem korszerűsödtek eléggé; egy orvosi egyetem klinikáin nemcsak kutatnak, de gyógyítanak is, a műegyetemekhez könnyebben befutnak különböző ipari megbízások, míg talán a magyarországi természettudományi karok ezeket a forrásokat még nem használják ki teljes egészében. Meglehet, hogy korábban egyik-másik területen túlaprózták a tanszékeket. Ezek csupán feltételezések, ám megvizsgálható feltételezések, amelyek akár megoldásokat is hordoznak magukban.

A jelenlegi helyzetben azonban nem megoldások vannak, hanem belháborúk: a sújtott karok intézményesen szembeszállnak az egyetemi vezetéssel, a karokon belül pedig megindult egymás gyilkolása. Olyan változás, ami ilyen légkörben következik be, soha nem jó irányba visz. Mindeközben persze nem feledkezhetünk meg a tényről, hogy még a Magyar Tudományos Akadémia sem kapja meg a szükséges támogatást…

Az űrkutatás területén, amelyet pedig 1991 óta elkerült a rombolás, a mészárlás különösen szembetűnő. Kérdés, vajon hazánk komolyan gondolta-e az európai uniós csatlakozást, hiszen az uniónak saját űrpolitikája van, ezt pedig Magyarországnak is végre kell hajtani, ráadásul integrálódnunk kellene az Európai Űrügynökségbe (ESA), a Nemzeti Űrprogramot pedig két- vagy többoldalú nemzetközi együttműködési szerződések keretében kellene végrehajtanunk. Ehhez képest nem elég, hogy a kutatásfejlesztésre hazánkban szánt összegek már eleve sírni valóan alacsonyak, ezeknek csak egy olyan apró részét költjük űrkutatásra, amellyel Európában és a világ legnagyobb részén is sereghajtónak számítunk. Évi tíz-, tizenötmillió forinton mennek ölre – ha ezt átszámoljuk euróra vagy dollárra, rájövünk, hogy valóban van okunk az elkeseredésre. A Magyar Űrkutatási Tanács az a legfelsőbb, tárcaközi koordinációs bizottság, mely összehangolja az űrkutatást, ennek elnöke a mindenkori felügyelő miniszter, tagjai a minisztériumok delegáltjai, s mellettük még hat tagja van, akik mind szakértők. Ezek a szakértők még az Antall-kormány idején kerültek a tanácsba, s a neveket elnézve kijelenthető, hogy nem politikai, hanem szigorúan szakmai szempontok szerint választották ki őket. Most pedig egyik pillanatról a másikra, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül négyüket lecserélték. Mennie kellett így Apáthy Istvánnak, a Pille műszer feltalálójának, Ferencz Csabának, aki 1961-ben a komplex magyar űrkutató csoport alapítója volt, Horváth Andrásnak, aki a Planetárium igazgatója és Winkler Péternek, aki a Földet figyelő műholdakról érkező adatok hazai hasznosításának vezetője. A két megmaradt tag, Pap László és Magyari Béla valóban komoly űrkutatási tapasztalattal rendelkeznek, azonban ma már nem aktív űrkutatók. Az egyik új tag pedig az Origo nevezetű internetes újság tudományos rovatának vezetője – ő az új tagok közül a három, az űrkutatás szempontjából lényegében amatőrnek számítók egyike.

Azt kell látnunk, hogy az egyetemekre, az Akadémiára és az űrkutatásra, vagyis minden, a világban a tudás megtermelése és a tudományos pozíció biztosítása szempontjából életbevágóan fontos területre egyidejűleg súlyos ütéseket mér a kormányzat. A kiutat pedig nem látjuk; hiszen hová lyukadunk ki, amikor láthatóan csak a rombolási szándék vezérli az urakat? Ebben az esetben pedig sajnos hiába számítunk egy 2006-os kormányváltásra. Ha ugyanis az egyetemek megsérülnek, azt nem lehet hirtelenjében újraépíteni – emlékezzünk csak a nagy tudású szakemberek esetére: kinevelni őket évtizedekig tart, a rendszer lerombolásához néha elég egy tollvonás; ugyanígy egy egyetem felszámolása akár néhány hét alatt megtörténhet. Ne feledjük, hogy amikor az Eötvös Lóránd Tudományegyetemet említjük, akkor a Pázmány Péter által Nagyszombaton alapított, máig létező egyetemről beszélünk. Az egyik, a török háború során elsodort egyetem Pécsett volt – ott is megvan tehát a múlt. Az egyesült államokbeli, nagy hírű Stanford vagy Harvard egyetemek megléte is századokra vezethető vissza. A tudásban nincs szavazati jog, a tudás hierarchizált rendszer – ha valaki elér egy bizonyos szintet, belebeszélhet, ha nem, meg sem szólalhat. Ha az egyetemeink megsérülnek, hirtelen ez utóbbi kategóriába kerülünk.