1883-ban Mária Terézia jólétet, megélhetést ígért nagyjából ezer bukovinai székely családnak, akik a szegénység elől menekülve, ki lóháton, ki gyalogszerrel, nekivágtak a hosszú útnak. Amikor azonban megérkeztek, nem a Kánaán, hanem földbe vájt házak és kőkemény gátépítő munka várta őket. Keserves kínok közt végezték dolgukat, hiszen közben kiderült: a bukovinai nyomor még mindig többet nyújtott nekik, mint az, amit új otthonukban kaptak, de vissza már nem mehettek. Az I. világháborúban – mikor a rétekről már a falvakba költözhettek – a legtöbb férfit arra kötelezték, hogy bevonuljon katonának, a gyermekekkel otthon maradt asszonyoknak pedig semmi lehetőségük nem volt arra, hogy bármilyen módon is előrelépjenek. Amikor a II. világháború után megindult az erőltetett iparosítás, a közeli nagyváros, Pancsova ipari központtá vált, a székelyek többsége is a közeli gyárakba szegődött, miközben kicsiny földjeiket művelték. Nem volt ritka, hogy 12-13 évesen már dolgozniuk kellett, hogy így – ha szerényen is, de – hozzájáruljanak a fillérekből gazdálkodó családok költségvetéséhez.

A délszláv háború idején Hertelendyfalva közelében is gyakoriak voltak a bombatámadások, s a Milosevic-rezsim megdöntése sem hozta el – egyelőre – a rég várt fordulatot.

A magyarság pedig fogy.

– Az idősebbik lányom tizennyolc éves, ők még tizenketten voltak a magyar osztályban – meséli Lőcsei Ilona, a hertelendyfalvi Tamási Áron Egyesület titkára. – A kisebb lányom hetedik osztályos, ők már csak heten vannak, de idén egyetlen kislányt írattak már csak magyar elsőbe. Még reménykedünk benne, hogy esetleg feltűnik újabb gyermek, de be kell valljam: nem látunk rá sok esélyt. Ráadásul sok magyar szülő úgy gondolja: minek tanuljon magyarul a gyermek, ha utána úgyis csak szerbül folytathatja az iskolákat. Csak pluszmunkának tekintik a magyar nyelven való tanulást. Előfordulnak olyan tiszta magyar családok is, ahol otthon is keverik már a magyart a szerbbel. Nem értik meg, hogy ha később tanítják csak meg őket a magyarra, az soha nem lesz ugyanaz, mintha az első szavakat, az első meséket vagy szavalatokat már magyarul hallgatta volna.

Pedig nagy szükség van a magyarságtudat erősítésére, hiszen a három település közül csupán – az egyébként 95 százalékban magyarok lakta – Székelykevén létezik tiszta magyar iskola. A Tamási Áron Egyesület azonban magára vállalta a hertelendyfalvi székely magyarság megmaradásáért folytatott küzdelmet. Nem azért, mert bárki is erre kötelezte volna őket, nem azért, mert így anyagi előnyökhöz jutnának, nem azért, mert nem tudnak mit kezdeni szabadidejükkel. Hanem azért, mert úgy érzik: ez a kötelességük. A mai szülőkbe még belénevelték a magyarságtudatot, s ők már nem számíthatnak másra ennek továbbadásában. Ezért hagyományőrző, színjátszó és tánccsoportokat indítottak, népdalkórust szerveznek, felelevenítik a régi lakodalmas vagy farsangi szokásokat. A rendezvények, egy-egy utazás, vagy éppen a református templom és az egyesület székházának felújítási költségeit adományokból fedezik, de rengeteg felmerülő munkálatot a helyiek végeznek el – természetesen ingyen. 1999-ben pályáztak először az Illyés Közalapítványnál, s azóta többször is jutottak segítségükkel különböző támogatásokhoz, így fejezték be a Tamási Áron Egyesület közösségi házát, s így jutottak a székelykevei magyarok egy kilencfős, modern kisbuszhoz, ami nélkül – ahogy mondják – ma már el sem tudnák képzelni az életüket. Talán éppen a nehéz gazdasági körülmények miatt az emberek az utóbbi években közömbösebbé váltak, mint voltak korábban. Ha felkeresik őket, segítenek, ám maguktól már nem adnak ötleteket, kicsit mintha kiégtek volna. Az átlagkereset havonta kevesebb mint 100 euró, de a nemrégiben privatizált üzemek dolgozói között akadnak olyanok is, akik 2003-ban még csak egyszer kaptak fizetést – amikor hozzájutottak az előző decemberi, elmaradt bérhez. Az új tulajdonosok ugyanis csak az alkalmazottak tb-jének befizetéséhez szükséges kerettel rendelkeznek.

– Bevallom, néha én is nagyon elfáradok, amikor munka után még órákon át valamelyik csoporttal kell foglalkozni, egy-egy sikertelenség bizony megtöri lelkesedésemet, de aztán valahogy mindig jön egy olyan örömteli esemény, amitől újra úgy érzem: meg tudnánk váltani a világot – mondja Ilona. – Amikor a gyermekekre nézek, van honnan erőt merítenem, mert tudom, hogy utánunk nekik kell továbbadni a hagyományok ismeretét és szeretetét. Nekünk itt kell megmaradnunk, itt vagyunk itthon, minket minden ide köt – a család, az emlékek -, azonban ahhoz, hogy magyarként maradhassunk meg, sokat kell tennünk.

Ennek szerves része az az egész éves rendezvénysorozat, amely a három település összefogásával jöhetett létre, s amelynek eszmei szülőatyja a Hertelendyfalván élő Varga Sándor nyugdíjas tanító. Január óta rendeztek már fotókiállítást, farsangi és tűzoltóbált, székely szerzők műveiből összeállított irodalmi estet. Djindjic miniszterelnök halála miatt későbbre halasztották a népművészeti kiállítást, ám sorra kerül még a 2003-as év folyamán képzőművészeti kiállítás, aratóünnepség és háromnapos székelytalálkozó is.

Az anyaországi látogató lelkiekben felfrissülve, gazdagabban tér haza a délvidéki falvakból. Székelykevén azt hallottuk: bármilyen rossznak is éreztük az utóbbi egy évet, mégis szerencsések vagyunk, mert „Magyarországon könnyű magyarnak lenni”. Úgy érkezünk vissza Budapestre, hogy ég bennünk a tettvágy – már nem csupán saját magunkért, de a hertelendyfalvi, székelykevei és sándoregyházi magyarokért is készek vagyunk tenni valamit, hiszen már tudjuk: a jó és tiszta szándék, a szeretet valóban csodákat tehet.