Butul a gyerek

A kisgyerekek számára az első számú szocializációs színtér a család, de leg­alább ekkora mértékben befolyásolhatja identitásuk alakulását az a közeg, ahol idejük legnagyobb részét töltik, vagyis az óvoda. Szerencsére Magyarországon számtalan elhivatott, jól felkészült óvónő foglalkozik a gyerekekkel, de sajnos a kontárok száma is jelentős. Ennek egyik oka, hogy a pályaválasztáshoz érkezve sok fiatal ötletszerűen választ szakmát, nem pedig személyes rátermettség és elhivatottság alapján.

A másik az óvodapedagógus-képzés minősége. A főiskolák egy része a mai napig az 1974-es óvodai program szellemében oktat, ez pedig merev, szigorúan szabályozza a gyerekek tevékenységét, gátolja kreativitásukat, korlátozza a pedagógus szakmai szabadságát. A napi foglalkozásokat például percre lebontva kell megtervezni, ettől eltérni pedig a későbbiekben nem lehet.

Gondot jelent ugyanakkor azt is, hogy a szakmunkásképzéssel szemben a főiskolai évek alatt minimális a gyakorlati munka lehetősége, amiből kifolyólag az óvónők gyakran a munkába állás pillanatában ébrednek rá, hogy az óvodai élet egészen másról szól, mint ami a tankönyvben szerepelt. Ez az oka annak, hogy a pedagógusokból gyakran hiányzik a következetesség és a fegyelmezőképesség, ami egyértelműen pályájuk kudarcát eredményezi, mivel az óvodások maximálisan visszaélnek a helyzettel. Persze ez mind megelőzhető lenne, ha újra bevezetnék a felvételi vizsgát. Az alkalmassági szűrőn fennakadnának azok is, akik magatartásukkal, kommunikációs készségeikkel nem szolgáltathatnának példát a majdani neveltek számára. A fiatal pedagógusok ugyanis az Y generáció tagjai, így sokukra jellemző a liberális felfogás, vagyis a szabadelvűség, a normáknak való ellenszegülés és a nyegleség.

–  Sajnálom, hogy annak idején megszüntették az óvónői szakközépiskolákat, mert a négy év alatt rengeteg gyakorlaton vettünk részt, elsajátítottuk a szakma csínját-bínját, megismerhettük, hogy milyen az óvodai gyermekközösség, milyen az egyén, vagyis a kisgyermek. Ennek köszönhetően képesek voltunk megállni a helyünket a munka világában – mondja egy fővárosi óvodapedagógus. Hozzáteszi, a vezetők helyzetét tovább nehezíti, hogy a nyelvvizsga követelménye miatt az utóbbi időben jócskán csökkent a szakemberkínálat, amiből meríteni tudnának. Márpedig a magyar nyelvű gyermekközösség neveléséhez nem feltétlenül szükséges az idegennyelv-ismeret.

A fiatal munkaerő hiányosságai mellett az egyébként kiváló szakmai tudású, tapasztalt középkorú és idősebb pedagógusok egy részével is akadnak problémák. Bár az elmúlt évtizedekben volt lehetőség szakmai továbbképzésre, sokuk nem élt vele, így a mai napig elavult módszereket és eszközöket alkalmaznak.

–  Az ábrázolótevékenység során például kevés technikával, anyaggal ismertetik meg a gyerekeket, általában a ceruza, az ecset, a ragasztó és a só-liszt gyurma áll rendelkezésre. Pedig napjainkban a lehetőségek tárháza szinte végtelen – mondja egy budapesti óvodavezető. Hangsúlyozza, az elmúlt években azonban olyan állami továbbképzési és minősítő rendszert hoztak létre, amelyben kötelező a részvétel, így a fiatal generáció szakmai fejlődése már biztosítva van.

Jóllehet a pedagógusok szerepe óriási a gyerekek nevelése szempontjából, hiba lenne csupán őket felelőssé tenni a kicsik általános elkanászodásáért. Persze fontos, hogy felkészült személy vezet-e egy csoportot az óvoda három éve alatt, de azt is látni kell, hogy milyen készségekkel bírnak maguk az óvodások – mutat rá Szűcs Gizella. A ma már nyugdíjas óvodapedagógus negyven évet töltött a szakmában, ez idő alatt több mint tíz csoportja volt. Azt mondja, a közelmúltban jelentős változás állt be az óvodába érkező gyerekek képességei terén, és sajnos nem pozitív irányban. Míg pályafutása kezdetén egy csoportba huszonöt-harminc gyerek járt, ma már kevesebben, húsz-huszonöten vannak, így elvileg jobban lehetne haladni velük, és felkészültebben iskolába bocsátani őket. Mégis egész más a helyzet.

–  Harminc éve például természetes volt, hogy a gyerek szobatisztán érkezik a kiscsoportba, képes az asztalnál ülve, kanállal (kiscsoportban még csak kanalat használnak) önállóan enni, pohárból inni, a WC-t – kis segítséggel – használni, hiszen ezeket otthon megtanulta. Ma már egyik tulajdonság sem evidens, így hiába van egy csoportban kevesebb gyermek, mégis több lett az óvónő munkája, mivel a gondozási feladatok drámaian megugrottak. Ennek az az oka, hogy sok szülő nem szán rá elegendő időt, hogy felkészítse gyermekét az óvodára. Nem bajlódnak azzal, hogy megtanítsák az evőeszközök használatára, hiszen egyszerűbb a cumisüveget a kezébe adni, nem szoktatják rá a bilire, WC-re: majd a pelenka megoldja… – mutat rá az óvónő, hozzátéve, a szomorú tapasztalat az, hogy egyre több család életéből kopik ki a közös étkezés, nem ülnek már le együtt az asztal köré, így a csemeték ezt sem hozhatják otthonról. Ebben persze nem csak a szülők a ludasak, 1977 óta rengeteget változott a világ. Negyven évvel ezelőtt a munkaidő többnyire rövidebb volt, kevesebb embernek kellett naponta ingázással töltenie hosszú órákat, ezért a szülőknek több idejük jutott a gyerekre. Ma a túlhajszolt munka ennek is a rovására megy. Még nagyobb baj, hogy a család jelentése is megváltozott, régen sokkal nagyobb biztonságot adott, a gyerek tudta, hova tartozik. Ma a kicsiknek van ugyan saját szobájuk wifivel, de el is szeparálódnak, útközben sem beszélgetnek szüleikkel; vagy rohanás van, vagy telefonozás. A férj-feleség kapcsolat is felhígult, növelve a létbizonytalanságot. Új apuka, új anyuka, új tesók, aztán pár év után ismét változás.

Az óvónő szerint emiatt az sem ritka, hogy már az óvodában nyugtató jellegű gyógyszerekkel kezelik a gyereket, sok esetben az örökös változás eredményeképp a nevelés is elmarad, noha ez komoly személyiségzavarokhoz vezethet. Az óvoda pedig nem arra való, hogy megnevelje a gyereket, együttműködő-kiegészítő funkciót lát el, mi több, az eszközei sincsenek meg a neveléshez. Ebből következik az, hogy negyven, de még húsz évvel ezelőtt is jobban tudtak a gyerekek összpontosítani, a fejlesztő feladatok akadályait könnyebben vették, és a memóriájuk is jobban működött, kognitív képességeik az életkoruknak megfelelőek voltak. – A mutatók szinte évről évre romlanak. Emlékszem, 1995 körül még hosszabb mondókákat, sőt verseket tanultunk meg egy-egy óvodai műsorra. Pár éve viszont már ott tartottunk, hogy a Csip-csip csókát is küszködve tanulták meg, ha előadásra készültünk – mondja az óvónő. 2005-től folyamatosan jöttek a figyelmeztető jelek, hogy rossz a tendencia. Ez pedig azzal jár, hogy az elvárásokat folyamatosan lejjebb kell szállítani. Bár Szűcs Gizella úgy látja, nem minden esetben használ a gyereknek, ha plusz egy évet az óvodában marad, abban egészen biztos, hogy aki nem áll készen, az rosszul jár, ha egyből megkezdi az első osztályt, hiszen így rengeteg kudarc éri majd.