– Lassan ki kell mondani, hogy betelt a pohár, hogy nincs tovább, nem engedjük, hogy pár ezren félelemben tartsák a többséget – ezekkel az ismerősen csengő szavakkal jelentette be a Magyar Charta megalakulását Gyurcsány idén júliusban, a melegfelvonulás után a Parlament elé összehívott újságíróknak.

Gyurcsány szerint veszélybe került a demokrácia, ezért meg kell szervezni „a jogos nemzeti önvédelem nyitott, demokratikus mozgalmát”. Bejelentette, hogy szeptember 6-án a Magyar Charta egy budapesti tömegdemonstráció keretein belül megmutatja, „elég erősek vagyunk ahhoz, hogy érvényt szerezzünk a demokratikus többség akaratának, hogy mi vagyunk többen, és mi vagyunk az erősebbek.”

Joggal gondolta bárki, hogy a Magyar Charta a félévenként meghirdetett kormányprogramokhoz hasonlóan a feledés homályába vész. Daróczi Dávid kormányszóvivő azonban a múlt héten bejelentette, a Magyar Charta demonstrációja nem marad el, csak a tervezettnél két héttel később, szeptember 20-án lesz. Az eredetileg meghirdetett időpontban, szeptember 6-án tartják az alakuló ülést, amelyről csak annyit árult el a szóvivő, hogy „számos köztiszteletnek örvendő személyiség és civilszervezet” jelezte részvételét.

Gyurcsány az MTI-nek nyilatkozva emlékeztetett arra, hogy a Demokratikus Chartának nagyon jó hagyományai vannak Magyarországon, és támogatja, hogy Magyar Demokratikus Charta legyen az új mozgalom neve. A rendszerváltás után alakult mozgalommal már júliusban, a Klubrádiónak adott interjújában párhuzamot vont:

– A kilencvenes évek elején néztünk először szembe azzal, hogy a szélsőjobb fenyegető módon lép fel. Csurka István dolgozata 1992 augusztusában az egész demokratikus renddel szemben életre hívott egy rendkívül széles együttműködést, a Demokratikus Chartát. Nem tagadom, hogy a Demokratikus Chartát talán a legfontosabb előzménynek tartom.

Az MSZP rehabilitálása

Minden úgy történt, ahogy Gyurcsány mondta. Kivéve azt, hogy a Demokratikus Charta nem 1992 augusztusában jött létre és nem Csurka dolgozata miatt. 1991. szeptember 5-én jelentette meg a Népszava Kónya Imre párton belüli vitára szánt, nem nyilvános írását, amely a liberális értelmiség szerint súlyosan sértette a polgári demokráciát. Kónya, az MDF akkori frakcióvezetője arról írt, hogy a kormány nyújtson anyagi támogatást a kormánypárti sajtónak, valamint változtassa meg a Magyar Televízió és Rádió politikai beállítódását, továbbá szorgalmazta egy igazságtételi törvény létrehozását a kommunista diktatúra felelőseinek megbüntetésére. Ekkor dúlt a belpolitikai küzdelem Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök között a televíziós és rádiós alelnökök kinevezésével kapcsolatban. A köztársasági elnök a kormányhoz közel álló médiajelöltektől féltette a demokráciát és nem írta alá a kinevezésüket. Az Antall-kormányt naponta szélsőjobboldalizó ellenzéki értelmiségiek a Kónya-írással végleg igazolva látták, hogy jobboldali diktatúra felé halad az ország, ezért szeptember 27-én a Magyar Hírlapban közzétették a Demokratikus Charta felhívását.

Pető Iván az SZDSZ, Fodor Gábor a Fidesz, Vitányi Iván az MSZP nevében írta alá az alapító nyilatkozatot. Aláírta még több mint 150 közéleti személyiség, köztük Konrád György, Kornis Mihály, Jancsó Miklós és Farkasházy Tivadar is. Ez a dokumentum több szempontból is történelmi jelentőségű. Először fordult ugyanis elő a rendszerváltás óta, hogy az MSZP-vel, mint az MSZMP jogutódjával, együttműködjön egy másik párt: „A megelőző hónapok szélsőjobbos megnyilvánulásai, a kormánykoalíció ezzel kapcsolatos enyhén szólva is kétértelmű magatartása és Horthy-nosztalgiázása a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyőződést erősítette, hogy itt a szélsőjobboldali veszély. Megállításához minél szélesebb ellenzéki összefogásra van szükség, amelyben feltétlenül helye van a pártállami múltjától megszabadult MSZP-nek. Ezt szolgálta a Demokratikus Charta, amely így az MSZP morális rehabilitálásának a terepévé vált.” (F. Havas Gábor–Solt Ottilia: A Déri Miksa utca 10. története. in. Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek)

Út a választási győzelemig

Az első szabad választásokon 11 százalékot elérő MSZP 33 országgyűlési képviselőjével jelentéktelen kispárt volt. Helyzetüket nehezítette, hogy – mai divatos kifejezéssel élve – az összes többi párt elhatárolódott tőlük, velük semmilyen közösséget nem vállalt. Kormány és ellenzéke egyetlen kérdésben értettek egyet: az MSZP-ellenességben. Emlékezzünk az SZDSZ harcias antikommunizmusára. A Demokratikus Chartához való csatlakozásuk megteremtette azt a lehetőséget, hogy az SZDSZ-szel közös politikai platformra helyezkedjenek – a falra festett Nagy Ellenséggel szemben – és sikerült elhallgattatniuk az SZDSZ antikommunista szólamait. Senkit nem érdekelt az MSZP előző rendszerhez való viszonya akkor, amikor a demokráciát veszélyeztető, rettenetes és „fasiszta” Antall-kormánnyal kellett felvenni a harcot.

„A választmány megvitatta a szocialisták 1992. évi politikájának alapelveit és állásfoglalást fogadott el a társadalmi-gazdasági helyzetről. A kormány antiszociális és tekintélyelvű, vele szemben a Demokratikus Charta égisze alatt széles összefogást kell szervezni az elkövetkezendő időben.” (Darvasi Piroska és Feitl István: Az MSZP történetének kronológiája) 1992-től a Charta utcai tüntetésekbe, felvonulásokba kezdett, amelyeken a Fidesz már nem vett részt. „Fasizmus miatt a holnap elmarad” – olvashattuk az egyik transzparensen.

A legnagyobb chartás tüntetés 1992. szeptember 24-én volt a Parlament előtt, százezer ember részvételével. A tüntetésen jelen lévő vegyes társaságról így írt Neményi László a Beszélőben: „Mindenki, aki tiszta szívből örült a rendszerváltásnak és most a demokrácia iránti aggodalomból ott volt a téren, szemezhetett ragyogó arcú vén és kevésbé vén bolsevikokkal, akik röpdöstek az örömtől, mert ők előre megmondták: Pozsgay árulása fasizmushoz fog vezetni. Nehéz elképzelni, hogy az a sokaság, amely ennyire és így volt heterogén, kéz a kézben elénekli a »We shall overcome «-ot. Sokan kínosnak találták, hogy hétpróbás antidemokratákkal és meggyőződéses cenzorokkal együtt kellett tüntetniük a demokrácia és a sajtószabadság mellett. De sajnos ez elkerülhetetlen volt.” Az antikommunista liberálisok kezdetben tehát szúrós szemmel nézték a velük együtt tüntető volt állampárti funkcionáriusokat, de az általuk a falra festett ördög elleni harcban szükség volt rájuk.

A tüntetés a sikeresen reaktivizálódott Horn Gyula szerint az európai demokraták válasza volt a szélsőséges politizálásra. Horn a tüntetés után azt mondta, „az MSZP a legszervezettebb politikai erő Magyarországon, amelynek súlya már egyenrangú a konzervatív és liberális erőkével.” Ekkorra az MSZP már valóban megerősödött, jelöltjei a több településen tartott időközi önkormányzati választásokon megelőzték az MDF jelöltjeit. Két év múlva már beérett a Demokratikus Charta gyümölcse: az MSZP–SZDSZ-koalíció abszolút többségben kormányzott a Parlamentben.

A Charta ma

– Ami 1993 óta a magyar politikában történik, megmagyarázza az akkori konfliktus eredetét. Látható volt már a Demokratikus Charta megszervezésénél is, hogy az MSZP együttműködött az SZDSZ-szel. Fodor Gáborral és társaival az alapvető nézeteltérés abból adódott, hogy az SZDSZ nekünk stratégiai szövetségesünk, taktikai szövetségesünk, avagy egyik sem. Gábor úgy gondolta, hogy a Fidesznek szorosan együtt kell működnie az SZDSZ-szel, a fiatal demokraták döntő többsége viszont úgy gondolta, hogy nem – emlékezett vissza a fideszes Sasvári Szilárd egy interjúban. (Magyar Nemzet, 2005. március 26.)

A Demokratikus Charta a mai belpolitikai viszonyokat hozta létre. Egyrészt összehozta az SZDSZ-t és az MSZP-t, másrészt elindított a Fideszben egy tisztulási folyamatot, amelynek végén a fiatal demokraták kiléptek a Liberális Internacionáléból és az összenőtt balliberálisok legnagyobb ellenzékévé váltak. A Fidesz politikusai – Fodort kivéve – nem tartották hitelesnek, hogy a Charta tüntetésein a kommunista utódpárt képviselői féltik a demokráciát, ezért az utcai megmozdulásokon a Fidesz már nem vett részt, kivált a Demokratikus Chartából. Ezt a mai napig nem bocsátották meg a balliberális értelmiségiek. Tulajdonképpen ide vezethető vissza, hogy a Fideszt azóta is a szélsőjobboldallal azonosítják.

– A szombaton történtek után elolvastam a Fidesz közleményét és ismét rögzíthettem, amit eddig is tudtam: összenőtt, ami összetartozik. A Fidesz és a szélsőjobb. A legnagyobb ellenzéki párt által jegyzett dokumentum ugyanis elítéli az erőszakot, de egyetlen részvétteljes vagy sajnálkozó kifejezést nem szán a megtámadottakra. Szolidaritásnak nyoma sincs. (…) A káoszban érdekelt Fidesz csendben, félhangosan támogatja a szélsőjobbot. Az Orbán Viktor által előfizetésre ajánlott lapokban se szeri, se száma a rasszista megnyilvánulásoknak. Amíg ők meg nem szakítanak minden kapcsolatot a gyűlöletkeltőkkel, addig itt nem lesz rend – írta Gréczy Zsolt idén júliusban a stop.hu blogjában. Amikor tehát Gyurcsány ma a Demokratikus Charta hagyományairól beszél, abban reménykedik, hogy megismétlődhet a történelem, hiszen az a mozgalom valójában az akkori MSZP megmentésére jött létre. Tamás Gáspár Miklós annak idején ugyan úgy fogalmazott: „semmi okunk arra, hogy ne teljesítsük demokratikus és szabadságszerető kötelességünket. Azt, hogy a hatalmon lévők körmére nézzünk akkor is, ha némelyikük netán a barátaink sorából kerül ki” –, de mint mindig, ezúttal is mellébeszélt, igazából a baloldali-liberális egységfront létrehozása volt a cél.

Gyurcsány Ferenc ma ugyanezt szeretné, hogy a liberálisok ismét megmentsék az MSZP-t. Ugyanúgy: a demokraták összefognak egy újabb fasiszta rém – most nem Csurka, hanem a Gárda – ellen. Az MSZP ugyanis, miután az SZDSZ taktikusan kiugrott a koalícióból, ismét a közutálat karanténjába került. Jól jönne ismét egy mozgalom, amelynek viharos hullámain vissza lehetne evezni a legitimáció védett öblébe. Csakhogy az idő nem ismétlődik. A Magyar Chartát mereven elutasította az SZDSZ. A szocialistákat senki nem akarja megmenteni. Ahogy Horn Gyula annak idején látnokian megfogalmazta, el kell vinniük a balhét. Ebből pedig csak egy dolog következik: a kormánybukás. Az SZDSZ az elmúlt hónapokban egy százalékról négy százalékra erősödött. Számukra ma már jobb üzlet a kormányváltás, mint másfél évig beállni egy gyurcsánymentes, de amúgy tökéletesen reménytelen kormányba és beleégni az államcsődbe. Ha logikusan gondolkodunk, a liberálisok új ellensége a szegénység és a korrupció lesz, persze egy kis antirasszizmussal körítve. Ők fogják megváltani Magyarországot. És Magyarország hálával fog fizetni érte.

Lass Gábor

RÉSZLETEK A DEMOKRATIKUS CHARTÁBÓL

1. Demokrácia akkor lesz, ha a jogállam eszméjéhez híven tiszteletben tartjuk a Magyar Köztársaság jogrendjét és demokratikus intézményrendszerét.

2. Demokrácia akkor lesz, ha a polgárnak nem kell tartania a mindenkori hatalomtól.

7. Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori hatalmi-politikai erők tartózkodnak a független bírói hatalom befolyásolásától.

10. Demokrácia akkor lesz, ha a Magyar Köztársaság minden állampolgára, ha kívánja, a magyar nemzet tagjának tudhatja magát.

13. Demokrácia akkor lesz, ha az állam semleges türelemmel viseltetik valamennyi polgárának meggyőződése, világfelfogása iránt mindaddig, amíg az másokat nem fenyeget.

16. Demokrácia akkor lesz, ha a közszolgálati rádió és televízió a kormánytól, pártoktól és önkormányzatoktól egyaránt garantáltan függetlenné válik.

17. Demokrácia akkor lesz, ha a sajtó szabadságát nem korlátozza állami monopólium, sem államtól függő bankok pénzügyi túlsúlya, sem az újságírók megfélemlítése, és a mindenkori hatalom egyként szolgál információkkal valamennyi törvényes sajtóorgánumnak. Minthogy a szabadságot önmagában nem védi meg a legjobb törvény, a legjobb intézményi rend sem, ha az állampolgárok nem kelnek a jog és az állampolgári szabadság védelmére erős, tevékeny akarattal, mi a Demokratikus Charta írói, felemeljük szavunkat az alkotmányos demokráciát veszélyeztető jelenségek ellen, és azon leszünk, hogy türelmetlen, kirekesztésre törekvő, tekintélyelvű hatalmi csoportosulások ne tehessék holt betűvé a Köztársaság alkotmányát (…)