– Évről évre égetőbb problémát jelent a hazai cigányság egy részének közösségellenes viselkedése, beilleszkedésre való képtelensége, az általuk elkövetett bűncselekmények kirívó brutalitása, gyakran magyarellenes éle. Egyes vidékeken a többségi társadalom tagjai valósággal rettegnek. Mi ennek az oka?

– Összetett jelenségről van szó, amely túlmutat a hazai viszonyokon. Az utolsó fél évszázadban a nemzetközi gazdasági rendszer jelentősen átstrukturálódott a multinacionális nagytőke javára, amely regionális és nemzetközi érdekeit nagyhatalmi érdekekkel összefonódva érvényesíti a világpolitikai történések szintjétől egészen a társadalmi mikrostruktúrák szintjéig. Eszköztára – ahogy láthatjuk az 1980-as évektől hazánkban és környezetében is – regionális háborúktól, államok széttagolásától, működésképtelenné tételétől, megbízásos diktatúrák, korrupt parlamentáris rendszerek működtetésén, a média- és információmonopólium megszerzésén keresztül, a természeti környezet, a történelmi kialakult gazdálkodási és társadalmi szerkezetek szétdúlásáig, etnikai konfliktusok gerjesztéséig terjed. A gátlástalan profitmaximalizálás érdekében igyekszik a tőkejavak elvonásával szemben védtelenné, dezorientálttá tenni a társadalmat. Szétveri a szilárd társadalmi pozíciót, azonosságtudatot, viselkedési normákat, értékeket biztosító regionális és lokális közösségeket, a családot, az ahhoz kapcsolódó értékteremtő struktúrákat, sőt a nemi identitást és a közösségtudatosan gondolkodó személyiséget is. A globalizáció sötét oldala a felzárkózni igyekvő országok erkölcsi és anyagi kifosztásával jár, de a fejlett társadalmakban is relatív elszegényedést eredményez. Az alulfejlett régiókból bevándorlók tömegei indulnak a fejlett világba, ott kisebbséggé válva azonban nagy részük súlyosan hátrányos, kirekesztett helyzetben reked, esetleg egybe is csúszik a honos népesség egyre nagyobb számú páriáival. E nagy létszámú deprivált réteg anyagi értelemben nem feltétlenül él mélyszegénységben, de elvesztvén múlt és jövőképét, a társadalmi folyamatossághoz való viszonyát, az értékalkotáshoz, felelősséghez, munkához, ön- és megbecsüléshez, felemelkedéshez elengedhetetlen tájékozódási és azonosulási pontokat, félig-meddig vagy egészen társadalom alatti helyzetbe kerül. Végeredményben mindegy – akadémikus vita tárgya –, hogy ezek az emberek eredetileg sem bírták a szükséges készségeket, vagy időközben vesztették el. Véglegesen és végletesen az ösztönélet szintjére redukált helyzetükben ellenségessé, haszonlesővé, kiszámíthatatlanná, agresszívvé válnak, ezt a létélményt és magatartásmintát örökítik utódaikra is. Ennek egyik következménye, hogy – különösen a kisebbségekhez tartozó – fiatalkorúak körében világszerte növekszik az erőszakos bűnözés. A cigányság problematikus része esetében, amelybe belecsúsztak teljesen leszegényedett magyar csoportok is, a beilleszkedési zavarok szintén egy történelmi időben lejátszódó bevándorlási folyamat súlyos kísérőjelenségeként érthetőek meg, melyet felerősítenek mai nehézségeink.

– Bevándorlási problémát említett. Csakhogy Magyarország történelme során éppen arról volt híres, hogy mindenféle népet, etnikumot sikerrel integrált. A cigányság esetében ráadásul sok évszázados jelenlétről van szó…

– A cigányság – hangsúlyozom – egy része történelmi okokból megrekedt a társadalom perifériáján. Európába érkezésükkor a már erősen strukturált, differenciált, de etnikai szempontból közömbös feudális társadalmakban nem volt könnyű, de nem is volt lehetetlen helyet találni. Véleményem szerint, bár ez vita tárgya, a beilleszkedés fő akadálya a cigányok hagyományos, kóborló, a társadalom szélein megélhetési alkalmakat kereső életmódja volt. Erről a máról holnapra élésről, a meglévő – gyakran magánjavak – elvételéről, a természeti környezet lerablásáról tanúskodik a korabeli írásbeliség, ami gyakori összeütközéseket eredményezett a letelepedett népességgel és a hatóságokkal. Ezek a cigányok jelenlétét a kezdetektől közbiztonsági fenyegetésként is látták, jóllehet számos példa akadt arra, hogy a cigányokat sikerült beilleszteni a helyi munkamegosztásba. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a többségi társadalom elutasító, előítéletes, sőt rasszista magatartása hozta ilyen helyzetbe a cigányokat. Én ezt határozottan elvetem. A rasszizmus modern jelenség, historizálása, visszavetítése a XVI. századba alaptalan. A történelmi Magyarország soknemzetiségű volt, a magyarság csak a XIX. század végére vált abszolút etnikai többséggé. Ha a magyar társadalom kirekesztő lett volna, akkor nem tudjuk megválaszolni, miért volt más etnikumok beilleszkedése szociális és gazdasági szempontból viszonylag zökkenőmentes. A cigányok megjelenése viszont mindenhol, Európa nyugati részein is, máig hatóan ugyanazokat a problémákat vetette fel. A cigányság máig elég széles, súlyos hátrányokkal küzdő rétege nem rendelkezett azokkal a civilizációs és munkakulturális készségekkel, amelyek a gyors beilleszkedéshez kellettek. Ezek kialakulása esetükben a hagyományos megélhetési kultúra ellentétes tendenciája miatt igen nehézkes, máig elnyúló folyamat. A cigányság eredetileg nem egy, hanem több etnikai alcsoportból tevődött össze, amelyek között jelentős eltérések voltak. A muzsikus cigányokként ismert kárpáti vagy magyar cigányok, más néven romungrók a XIX. században az európai és hazai szórakoztatóművészet elitjébe tartoztak. De az óromán nyelvű beások és oláh cigányok egyes csoportjai is helyet találtak a munkamegosztásban. A cigány alcsoportok több hullámban előbb a Balkán felől, majd a harmincéves háborút követő európai cigányüldözések elől menekülve áramlottak be Magyarországra (innen a német eredetű cigány családnevek). A folyamatos nagyarányú bevándorlás gátolta a gyors integrálódást, hiszen az érkezők ehhez szükséges képessége és hajlandósága korlátozott volt, a befogadó társadalmak pedig nem szívesen viselik az integráció többletköltségeit, ha nem várhatnak jelentős hasznokat. A felvilágosult uralkodók, idehaza Mária Terézia és II. József, fölismerték annak veszélyét, hogy egy jelentős etnikai csoport vegetál a társadalom peremén, ami emberiességi és munkaerő-gazdálkodási okból is elfogadhatatlan volt háborúk utáni, munkaerő-hiányos időszakban. Ezért a mézesmadzag és korbács elve alapján előnyökkel, előírásokkal és rendészeti szigorral törekedtek integrálásukra. Ez a fajta kényszerintegráció folytatódott bizonyos tekintetben a kádári konszolidáció időszakában. Mindkét integrációs periódusnak voltak eredményei, de ezek nem mélyültek el. A XIX. század végére a cigányság letelepedett, és a társadalom peremén ugyan, de a cigány kismesterségek sokaknak biztosítottak megélhetést. Ezt azonban tönkretette a gyári nagyipar, mint ahogy a kádári időszak féloldalas, de nem lebecsülendő eredményeit is semmivé tette a gazdasági rendszerváltás.

– Mi magyarázza a komoly indulatokat kiváltott iskolai tanárveréseket?

– Nem volna szerencsés ezeket – kizárólag – etnikai összefüggésben értelmezni, hiszen az iskolai erőszak világjelenség, egymásra rétegződnek benne a korábban említett etnikai és szociális hátrányokból eredő mozzanatok életkor-specifikus mozzanatokkal. Az etnikai mozzanat gyakran nincs is jelen. Egy iskolai konfliktus az általános jelenség és az egyedi esemény metszeteiből érthető meg. A tanár közfeladatot ellátó személy, akit a nyilvános térben a törvénynek, intézménynek, közösségnek fokozottan védenie kell, nemcsak a személyt, hanem a pozíciót és annak szimbolikus tartalmát. A tanár, az iskola a tudás és – állami hivatalként – a társadalmi alapértékek közvetítője. Ez az iskola és a szülő közti – kötelező – együttműködés legkisebb közös nevezője. Egy tanár bántalmazása egyenértékű azzal, mint amikor a bírót leköpdösik a tárgyalóteremben, a köztisztviselőre ráborítják az asztalt, ami kirívóan fenyegeti a társadalmat. Ha eltűrjük, egyben elfogadhatónak is tekintjük. Ezért büntetőjogi és más fegyelmi eszközökkel szigorúan meg kell torolni. E magatartás mentegetése, szépítgetése, relativizálása, elkenése a társadalmi alapértékek gyengítésére, a normakövető többség megalázására tett kísérlet. Föl kell vetni a szülők felelősségét is, aktív vagy passzív bátorításuk hozzájárul az ilyen cselekményekhez. Egykori tanárként, gyakorló szülőként, volt szülői munkaközösségi elnökként bizonyosan állíthatom, hogy a szülők és pedagógusok olykor hajmeresztően hibásnak látják egymás eljárásait, és számos hibát követnek el valójában is. Egy pedagógusnak azonban egyszerre több tucat különböző személyiségű, hátterű tanulóval kell naponta foglalkoznia, percenként döntést hoznia, miközben a szülő csak a saját gyermekeiért felelős. Adottak az iskolával kapcsolatos nézeteltérések rendezésének megfelelő intézményes keretei, szabályai. Semmilyen iskolai sérelem nem jogosítja fel a tanulót, illetve a szülőt arra, hogy erőszakra vagy fenyegetésre ragadtassa magát. Úgy gondolom, hogy ilyen és hasonló, az oktatásban előforduló erőszakos jelenségek esetében a valós és potenciális sértettek, a veszélyeztetett normakövető többség érdekeinek elsődlegességét kell szem előtt tartani, mondhatnám, az elkövetőkkel szembeni zéró tolerancia jegyében. A szigor azonban nem jelenthet aránytalan és kontraproduktív, a társadalmi érdekekkel ellentétes, az elkövető fiatal sorsát megpecsételő büntetést. Nemzetközi kriminológiai kutatások szerint a bűnelkövető fiatalok legnagyobb hányada a korai tévelygések elmúltával törvénytisztelő polgárrá válik. Ezért igen körültekintően kell eljárni, különös figyelemmel a büntetés nevelő célzatára. Az elkövetőt az oktatás-nevelés folyamatából kizárni nem lehet, nem szabad. Meg kell találni számára azokat a speciális nevelést nyújtó intézményeket, amelyek alkalmasak és képesek megfelelő oktatás mellett eredményes személyiségkorrekciót, reszocializációt végezni. Az ilyen cselekményeket elkövető gyerekek és fiatalok legtöbbször rendezetlen közegből érkező, éretlen személyiségek, telve indulattal, feszültséggel, nem tudják kezelni konfliktusaikat, elkülöníteni a magánteret a nyilvános tértől, a korcsoporton belül eltűrhető viselkedési formákat az intézményen belüli viselkedés követelményeitől. A fiataloknak azonban még a legborúsabb kilátások esetén is adni kell további esélyeket. Ezért biztosan nem célravezető megoldás a nevelő- vagy javító-nevelő intézeti elhelyezés, esetleg szabadságvesztéssel járó büntetőjogi szankció, amely őket a bűnözői karrier felé terelheti. Ezért ad lehetőséget a magyar büntetőjog bíróságon kívüli eljárások alkalmazására, úgynevezett elterelésre, mediációra. E közvetítési eljárásban, amelyben a szülőknek is részt kell venniük, az elkövető szembesül cselekménye következményeivel, a sértettel, az elkövetett jogsértést a közösség vagy a sértett számára végzett szolgálatok révén jóváteheti, kieszközölheti ezek bocsánatát. Ha vállalja, hogy átesik ezen az erkölcsi tisztuláson és felügyeleti időszakon, elkerülheti a büntetőeljárást. A módszer nem univerzális gyógyír, de működőképes. Az iskolai erőszak jelensége egyébként korántsem új keletű itthon sem. A 70-es évek végén egy nagyközség általános iskolájában kezdtem tanári pályafutásomat. Tízfős osztályomba kilenc cigány kisgyermek és egy magyar alkoholista házaspár kisfia, az iskolába pedig sok cigány származású, részben túlkoros tanuló járt. Ők is, szüleik is gyakran léptek fel fenyegetően, erőszakosan a kisebbekkel és tanáraikkal szemben, a fiatal kolléganőket inzultálták. Akkor e jelenségeket a társadalmi békesség érdekében eltussolták, ma azonban kendőzetlenül, de a kellő magyarázat nélkül megjelenik a médiákban, és politikai gyúanyag lesz belőle.

– Sokat beszélünk manapság az integrációról. Hogyan lehetne a cigányság fekélyesedő problémáit megnyugtatóan rendezni?

– A XIX. század az asszimiláció jegyében képzelte el az integrációt. Kezdetben Kádárék is, de belátták, hogy a többség és kisebbség közti szakadék túl széles. A rendszerváltás után a multikulturális társadalom koncepciója felé mozdult el a közfelfogás, ami szintén nem problémamentes, látjuk ezt a nagy bevándorlási célországokban. A magyar kisebbségi önkormányzatiság, amelynek létrejöttében egy hallatlanul tisztességes szándék munkált, nem alkalmas szociális problémák kezelésére, nem is feladata. Nem vagyok optimista. Az elmúlt közel húsz évben a magyar politikai osztály, benne a cigány kisebbség politikai vezetői, képtelen volt átgondolt, hatékony, távlatban végigvihető integrációs stratégiát alkotni. Talán 2000 körül volt halvány remény, de hamar kihunyt. A kisebbségi politikusok egyéni hasznok reményében leképezték a parlamenti politika játszmáit, de az általuk képviselteknek ebből hasznuk sem volt. A bombasztikus nyilatkozatokat eregető kisebbségi politikusok mellett azonban izmosodni látszik egy szakembercsoport, amely helyi szinten elkötelezetten dolgozik a cigány közösségek segítésén. Ezeket azonban a – részben kisebbségi – pártpolitikusok inkább gáncsolni igyekeznek.

– Miközben egyes cigány politikusok időnként „rasszistázással” élezik a konfliktusokat…

– Tagadhatatlanul vannak előítéletek és bizalmatlanságok mindkét oldalon, de nem lehet valós problémákat ezekre hivatkozva szőnyeg alá söpörni, a konfliktusokat enyhítés helyett tovább élezni. A magyar társadalom nem rasszista, sőt nagyon toleráns, felelősségtudatos, óvatos. A hátrányos helyzetű csoportok integrálódásában érdekelt, és ehhez segítséget is nyújt. Nem az etnikai minőséget utasítja el, hanem a fenyegetőnek látszó szociális minőségeket. A negatív tapasztalatok persze hosszú távon előítéletté kövesednek, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, hogy a cigányok bizonyos részével érintkezni kockázatos. Eközben sok helyi önkormányzati vezető folyamatosan dolgozik, hogy a szűkös lehetőségek ellenére enyhíteni lehessen a leszakadók helyzetén. Azonban ezzel a jóindulattal sokan visszaélnek, tudatosan viszályt szítanak. Minden konfliktus mögött a valódi okokat és érdekeket kell keresni általánosító ítélkezés helyett. Az egyéni és közösségi javaikat, saját és gyerekeik épségét féltők nem rasszisták, hanem felelősen gondolkozó, de eszköztelenségük miatt végzetesen elkeseredett polgárok.

– Vagyis a felelős cigány szakértelmiség megerősödése és a többségi társadalom felé tett gesztusok jelentik a megoldást?

– Részben igen, de maga a rendszerváltozás rendszere is újragondolásra szorul. Azt a perifériahelyzetet, amiben a cigányság jelentős része él, csak higgadt, hosszú távú közös tervezéssel lehet felszámolni. A befogadtatás kétoldalú folyamat, amelyért bizalmat, megbecsülést szerezve kell folyamodni.

Ágoston Balázs